EsszéLátó – 2010. május

Az emberiség nagyszabású párbeszéd-kísérletének nevezte a Voyager űrszondák elindítását Carl Sagan, amerikai csillagász. Amikor 1977-ben fellőtték az ikerszondákat, 19 éves, 170 cm és 68 kg voltam, nem terveztem, hogy könyveket fogok írni, még csak a könyvek margójára sem firkáltam semmit, sikeres felvételin és kilenc hónap katonaságon túl az első egyetemi évemre készültem, kedvtelésből továbbra is matekpéldákat oldottam, és télen-nyáron atlétatrikót és tetrabugyit viseltem, pedig hiánycikknek számított, akárcsak a disznóhús. Mára az űrszondák tizenkétszeres Plútó-távolságra jutottak, sebességük 20 000 km/s (két másodperc alatt körülrepülnék a földet), én 51 éves, 171 cm és 74 kg vagyok, telefirkálom a könyveimet, és egyáltalán nem viselek alsóneműt, pedig márkás gatyáktól roskadoznak a bolti polcok. Az egyik szonda a Kentaur csillagkép felé, a másik az Orion irányába tart, és szerencsés esetben 45 000 év múlva „lakott” terület közelébe érkezhetnek. Épp ezért az űrjárművek üzenetet visznek magukkal. A hangokból és a Föld képeiből álló „levelet” egy 30 cm átmérőjű, aranybevonatú rézlemezre rögzítették, összesen 115 kép, 21 fajta földi hang, 27 zenei felvétel található rajta, valamint üdvözletek 54 nyelven. Emellett Jimmy Carter amerikai elnök és Kurt Waldheim ENSZ-főtitkár beszéde is hallható. A magyar nyelvű üzenet így szól: „Üdvözletet küldünk magyar nyelven minden békét szerető lénynek a világegyetemen” (mellesleg helytelenül, hiszen ha helyes volna, léteznie kellene olyan magyar szónak is, hogy világegyetemista).
Gyerekkoromban többször dobtam ledugaszolt üvegpalackot a Szamosba, ben­ne nevem, címem, valamint rövidke, ám megfontolt levél. Izgatottan várakoztam. Magam elé képzeltem a magányos vándort, ahogy a folyó hullámain hányódik ismeretlen partok között. Beleképzeltem magam a helyébe, lúdbőrözött a hátam. Átéltem a felbontás ünnepi pillanatát is, ám minduntalan belém hasított a kétely: vajon valóban ünnepi-e a pillanat. Mit fog szólni az ismeretlen olvasó a levelemhez? Mit gondol majd rólam? Máris idegen szemmel tekintettem magamra: mintha engem szedtek volna ki a csöpögő palackból, és vizsgálgatnának, mennyit érek; szembe kellett néznem azzal a lehetőséggel, hogy a palack felbontójának nem fo­gom elnyerni a tetszését, és utálattal visszadob a folyóba.
Montaigne 1580 és 1588 között kiadott Les Essais című háromkötetes opusában csupán egyetlen írás szól a barátságról. Ám ahogyan Étienne de la Boétie-ről, a szeretett barátról ír, feltételezhető, hogy a gyűjtemény megannyi darabja e ba­rátság ihletésében született. Ezt támasztja alá a dolgozószoba falára írt latin ajánlás is, amelyben a legkedvesebb, a legdrágább és a legközelebbi, a legjobb, a legbölcsebb, a legtökéletesebb barátnak, amilyet nem látott a század, az ő múlhatatlan emlékének szenteli a könyvekkel bélelt falak között megírandó műveket. Montaigne esszéjében a barátság: párbeszéd. Elveszni, beleveszni a másikba, nem őrizni meg semmit, ami csak az enyém, ami csak az övé, hanem közössé tenni. Az elvakult Montaigne-kutatók az életműtől teljesen idegennek tartják ezt a kijelentést, és szívesen kiderítenék, hogy nem Montaigne-től származik, miközben a Montaigne-hívők másik része az életmű ormáról ragyogó fényben ugyanolyan fontosnak látja az önfeladás gesztusait, akár az én elkülönítésének szándékát. Szilágyi Júlia, aki ugyan nem nevezi magát Montaigne-kutatónak, ellenben az egyik legérzékenyebb kortárs esszéolvasó, a műfajt a következőképpen tájolja be: „valami a cél és az eszköz között. Nem a tökély, hanem a hozzá vezető út öröme”. Márpedig az én elvesztése és megtalálása között, anélkül, hogy metaforizálnánk, épp egy észak–déli avagy fent–lent típusú út jelenik meg. Thomka Beáta Esszépoétika című tanulmányában a párbeszédet tartja a műfaj legfontosabb tradíciójának. „Felszabadult, mégis fele­lősségteljes párbeszédhelyzetet alakít ki értékekkel, eszmékkel, művekkel, jelenségekkel.” Ahhoz, hogy a párbeszéd ne laposodjon el, haladnom kell vele, ki kell mozdulnom a helyemről. Ennek következménye az is, hogy az esszé mindig szolgál valamilyen váratlansággal, meglepetéssel, kiszámíthatatlansággal. „A módszertani kötöttség, elvi kizárólagosság, szaknyelvi merevség, érvelési logika helyett saját terét a fogalmi nyelv, az intellektuális imagináció és a művészi érzékenység ke­reszteződéseiben jelöli ki.”

Megáll az ész, kisimul az agy,
A legjobb háver is magamra hagy,
Semmibe veszi a kérésem?
Há’ légy komoly, és érvelj végre,
Mondd meg má’z ég szerelmére,
Párbeszélni könyvvel lehet-e?

Amikor először meghallgattam Wilhelm Furtwängler 1942-es Kilencedikjét, örültem, hogy egyedül vagyok a szobában. Mélységesen intimnek éreztem a párbeszédet közte és a Beethoven-mű között. Nem, nem is a művel beszélget. Vagyis vele, de közben mindent kibeszél. A legnagyobb náci diadalmenet közepette (még Sztálingrád előtt vagyunk) angyalok vergődnek a kövezeten, kocsmából kiözönlő férfiak tapossák a szárnyakat, öklüket az ég felé emelve ordítják világgá a győzelmüket, és mégis, mégis kiderül, hogy a legyőzött fájdalmas vergődése emberibb a részeg diadalnál. Később meghallgattam mások korabeli felvételeit is, Knapperst­buschét ugyancsak Berlinből, Bruno Walterét a New York-i Filharmonikusokkal: az ő előadásuk nem szólt efféléről. Mintha megfejtés volna (persze nem az), a so­kadik meghallgatáskor rájöttem, hogy tulajdonképpen két ember párbeszéde zajlik a háttérben, Furtwängler dialógusa a kulcsszerepet játszó dobossal (később megtudtam, Werner Tärichen-nek hívják), aki már-már fizikai korlátait átlépve, nem is emberi módon játszik. Mintha a csupasz vázig leverné a vakolatot a Kilencedik fellobogózott házáról, hogy kiragyoghasson a belső épület. Ragyogás volna? Aligha. Drámai kitárulkozás, meztelenség, amely kapkodva menekül a tekintet elől.
A könyvvel folytatott párbeszédre akkor gondoltam először, amikor kitapintottam a borítón a betűk domborulatát. Hajnal felé megébredtem, és az ágyam mellett álló kupacból olvasnivalót kerestem. Ekkor akadtak ujjbegyembe a domború betűk. A könyvbeli regény a szerelemről mesél, „a testekre írott történetről”. Borítóján meztelen nő, zöld hibiszkusz-levelek előtt. A fényképezőgép lencséje a hajára fókuszál, a teste életlen. Viszont a bokrok levelei szintúgy élesek, mintha a fényképész a vörösesbarna hajzuhatag és a méregzöld levelek között rejlő szoros kapcsolatra utalna. A könyv puha fedeles, kellemes érintésű lapokkal, százhúsz grammos famentes papírból.
Innen kezdve állandó párbeszédben álltam a könyv testével is, nem szűnve meg a benne foglalt történetet összevetni a saját testemre írott történetekkel. A könyvet kölcsönkaptam valakitől, akivel szintén párbeszédet folytattam, mármint a történetével: tudtam róla, hogy valakit szeret, tudtam róla, valaki szereti.
Amikor még cserépre karcolták a betűket, az olvasás sokkal érzékibb, egyben óvatosabb lehetett. A pergamenre írt könyvek ugyancsak borzongatóak, mert ha történetesen nem jutna eszembe, miből készültek a lapok, bőröm megérzi a rokon anyag hideg hámrétege alatt az egykori melegséget és lüktetést. Erotikus művelet a lapozás? A Bourdieu-féle értelemben erotikus, az Adam Green-féle értelemben, ahol a kölcsönösségre tevődik a hangsúly, nem – mert mit érez a könyv, ki tudná megmondani. Viszont mind Bourdieu, mind Green szóhasználatában „az erotikus tőke felhalmozásának eszköze” volna a könyv.
Képtelen vagyok olyan könyvet elolvasni, amelyből izzadságszag csap ki, vagy érintése hideg, nedves tenyérre emlékeztet. Szívesen olvasok viszont cipőkrém sza­gú könyveket. Vagy amelyek lapszéleire előző olvasója kijegyzetelte a ritka szavakat. Nem lehet mindegy, hogy balról jobbra vagy jobbról balra olvassák, vagy oszlopokban, fentről lefelé. Másképp olvasom a könyvet, ha boltban vásároltam, másképp, ha könyvtári. Másképp, ha a könyvtároslány fiatal, másképp, ha a vasorrú bába jut róla eszembe. Egyszer egy kolozsvári társaságban megkérdeztem a házi­gazdát, neves filozófus sarját, mennyiben befolyásolná a vizsgálódásom eredményét, ha az asztalon álló kiürült borospalackot a kémia, illetve a fizika eszközeivel közelíteném meg. Mire ő meg sem várva mondatom végét, letorkolt, hogy a pa­lackot a palack felől kell megközelíteni. A többiek szinte tapsolni kezdtek, annyira tetszett nekik a mondás. Azóta többször tapasztaltam, az ürességnek és az általánosságnak van a legnagyobb sikere, akkor azonban leforrázva bólogattam. Csak később merült fel bennem, hogy a palack felől közeledve, nem fogok-e ugyancsak bevett módszerekre támaszkodni? Létezhet-e irány belülről belülre? A népes csoport közepén teljesen elárvultam, és miközben vigyorogva csatlakoztam a többséghez, megborzongtam a metafizikai magánytól, amiben én és az üveg leledztünk.
MR. TUDÓS 1: Hello everybody! Ki mondja rá magyarul?
MR. TUDÓS 2: Megkérhetjük az unokámat.
MR. TUDÓS 1: Tud magyarul?
MR. TUDÓS 2: Nem, de ki tud itt magyarul?
MR. TUDÓS 3: Itt van Ájszé, ő magyar.
ICA: ’56 óta nem beszéltem magyarul.
MR. TUDÓS 1: Nem baj, csak ezt a két szót: Hello everybody!
ICA: Ilyen nincs magyarul.
TUDÓS 2: Akkor mondd, ahogy kell.
ICA: Oké, majd megkérem a Steve-et, ő is magyar.
MR. TUDÓS 1: A portást?
ICA: Verseket is ír.

Leight Hunt, akiről ma pusztán annyit szokás tudni, hogy Byron és Shelley legjobb barátja volt (de aztán Shelley hamvasztásán ki se szállt a konflisból, csupán Louis Edouard Fournier kesőromantikus festményén áll a máglya előtt), féltucatnyi írással szerepel az angol esszé antológiájában. Az egyik legkiválóbb: Az ágyból való kikelés hűvös reggeleken. Másik számomra igen fontos műve: A horgászásról. Természetesen a könyvekről is megírta a maga esszéjét: My Books (Köny­veim). Ennek megjelenése után vesztette el Byron barátságát, ugyanis Byron műveit nem emlegeti. Figyelmes, szelíd, jellemes férfi volt, azonban börtönben is ült két évet, miután az angol trónörököst, a későbbi IV. Györgyöt „elhízott, öregecske Adonisz”-nak nevezte. Nicolae Steinhardt fordításában románul olvastam először Hunt könyves esszéjét, és találtam benne egy gyanús bekezdést, amiről aztán kiderítettem, nem szerepel az eredeti szövegben, legalábbis abban, amit egy virginiai egyetem online könyvtárából letöltöttem (www.lib.virginia.edu). Steinhardt arról ír ebben a bekezdésben, hogy egyedül a könyvek között érzi biztonságban magát; a könyvespolcok ölelő karokként megoltalmazzák a bajoktól. Utána­néz­tem annak is, hogy Steinhardtnak épp a fordítás idején (1976-ban) jelent meg az Între viaţă şi cărţi (Élet és könyvek között) című esszékötete, és ugyancsak akkoriban kezdte keresni a kolostort, ahova beköltözhet (ám csak öt évvel később akadt bátor archimandrita, aki befogadta).
Az eredetihez toldott bekezdés nem rí ki a szövegből, Hunt is a könyvek között meglelt biztonságról értekezik, ékesszólóan magasztalván a könyvek szelíd természetét. Amikor kinyitja őket, nem törnek elő a lapok közül alattomos szörny­alakok. Nem kell tartania tőlük. Nem úgy, mint az emberek között. Ott megannyi rémség leselkedik rá. Hogy mifélékre gondol? Nem sorolja fel, ránk bízza, képzeljük magunk elé a magunkéit.
Nemrég intenzív, mondhatni baráti levelezésben álltam valakivel. Olykor-olykor találkoztunk, beszélgettünk, miközben igen finom borokat ittunk. Azt gondoltam, igazi barátra találtam, amilyet nem látott e század. Aztán egyik este megjelent barátom teljes levelezése a képernyőmön. Eleinte fel sem fogtam, mi történt. Fatális egybeesés, szélessávú interferencia kellett hozzá, valószínűsége egy az egymilliárdhoz. Elolvastam a másoknak írt leveleket, és amit ott találtam, attól szinte elájultam. „Jellemtelen”, „egoista”, „üresfejű” – így nevezett a barátom, ám ennél is jobban megdöbbentett, hogy a velem megosztott legbensőségesebb vallomásait legalább három levelezőtársának elküldte. A fatálisan megosztott postaládájából olyasmi került elő, ami az ellenkezője volt annak, amit én tudtam róla, nem, nem az ellenkezője, hanem egészen más anyaga – egy másik Mengyelejev-táblázatra épült világ. Megsemmisült az, akivel leveleztem, akinek kiöntöttem a lelkemet, tehát én semmisültem meg.
E szomorú történetemen keresztül is párbeszédben állok a könyvvel. Amikor odáig jutok, hogy a főszereplő elhagyja szerelmét, mert kiderül, hogy szerelme halálos beteg, akkor hiába indokolja ezt azzal, hogy szerelme férje orvos, így mellette több a gyógyulás, illetve a meghosszabbított élet esélye, hiába a lemondás és a le­mondás mérhetetlen fájdalma, én mindezt és a továbbiakat is a cserbenhagyás tö­visbokrából követem. 
A regény tizennyolc évvel ezelőtti lanszálásakor a könyv írója valóságos személyekre és sorsokra utalt. Ezekből az utalásokból kiraktam egy kerek történetet: a harmincéves íróról és az ötvenéves lektornőről, aki elhagyja férjét, hogy együtt élhessen az íróval, ám végül betegsége visszatéríti (a valóságban a férj nem orvos, hanem az egyik legsikeresebb angol szerző). E kikerekített történetben a könyv elbeszélőjét azonosítom az írójával. Ha találkoznék vele, mármint az íróval, akkor onnan folytatnám, ahol befejeződött a könyv. Viszonoznám a feltárulkozását, meg­osztanám vele a magam titkolt történetét, hozzáidomítva ahhoz, amiről olvastam. Ő természetesen zavartan hallgatna. Hiszen én teljességgel idegen volnék. Nem tudnám megérinteni, mert óvatosan visszahúzódna, mint csiga a házába. Moso­lyogna, udvariasan megköszönné, hogy könyvét elolvastam. Akként sem mutatkozna meg, hogy valami sértőt és durvát vágjon a fejemhez.
Belemenekülhetek a könyvbe. Nem kell elviselnem ridegségét, idegenségét sen­kinek. Nem kell fura hangszínétől, festett hajától, rosszul kiszedett szemöldökétől irtóznom. Mi van, ha szereti a fokhagymát, én meg nem? Ez előbb-utóbb kon­fliktushoz vezet. Mi van, ha azt kívánja, utazzam falura, én viszont megrögzött városlakó vagyok? Mi van, ha felháborítónak tartja, hogy nem hordok alsóneműt. A könyvbe rejtem el a tekintetemet. (Sokáig nem értettem, hogy másik kedvencem, Karajan miért vezényel mindig lehunyt szemmel. Nyilván így engedi közel magához azt, akivel beszélget. Ha most leoltanám a villanyt, a közeli erdő éjszakai madarai, az elterelő utat, a Centúrát átrepülve, ideszállnának a körtefa ágaira.) A könyv megóv a valóságtól, ugyanakkor felkészít: egyszer mégiscsak érintsek meg valakit, nyissam ki a lapjait, és olvassak bele. Olvassam le testéről a betűket, amelyek úgy belekarcolódtak, mintha Braille-írás volna.
Többlaki barátom arról értekezett másoknak, hogy én, amennyiben nő volnék, nagyobb örömöt találnék a menstruációban, mint az orgazmusban, mivel úgy élek, ahogy írok, márpedig, ahogy én írok, az olyan, mint a megtisztító gyónás a vasárnapi szentmise után, épp annyira ünnepélyes és épp annyira őszinte. De hagyjuk a montaigne-i önreferenciákat. Már Pascal is megmondta a de Saci úrral folytatott párbeszédben, hogy Montaigne szüntelenül önmagát, illetve Istent okolta a csalódásaiért, holott valójában csak a katolicizmusban csalódott.
Ha nő volnék, mielőtt párbeszédbe kezdenék egy férfival, odaadnám neki ma­gam. Hogy később, miközben beszélgetünk, ne kelljen lehunynia a szemét. Oda­adnám magam neki, olyan magától értetődőn, ahogy Jean Baudrillard A fényképezésről szóló esszéjében a tárgyak kínálják fel magukat: „Valamely tárgy csak azért akarja, hogy lefényképezzék, mert nem kívánja föltárni, nem akarja felmutatni ér­telmét. Ezért vágyik rá, hogy közvetlenül ragadják meg, a helyszínen erőszakolják meg, legapróbb részleteiben világítsák meg” (Romhányi Török Gábor fordítása). Én persze az ellenkezőjét akarnám, nem rejtőznék el. 
Elképesztő utakra visz a kölcsönkapott könyv. Megtudom gazdájáról, miként lapoz. Könnyű vagy nehéz a keze. Találok egy hajszálat, no lám, kamilla-sampont használ… Sőt, kis képzelőerővel ennél többet is látok belőle; megérzem, pillantása milyen helyeken időzött el, követem agyának működését, láthatom, ahogy a sejtek összekapcsolódnak, áramköröket képeznek, amelyeket láthatatlan fáziskereső olvas le, hogy az impulzusok villogásából kiderítse, mit akarnak közölni. A sejtjeit látom magam előtt, ahogy kimerülten keresik a táplálékot, és amikor a hajszálere­ken friss enzimek érkeznek, szomjasan isznak, mint itatóra tért juhnyáj. És az az érdekes, hogy miközben ennek a magam elé képzelt személynek sorra felteszem harminckilenc kérdésemet, a választ taglalva, magamról tudok meg néhány furcsaságot (pl. hogy kedvelem a csíkos zoknikat meg a hackerekről szóló történeteket).
Természetesen hiába vonulok el a szoba mélyére, könyvemmel a nagy nyilvánosság előtt beszélgetünk. Mint valami ítész, úgy méregetem most. Túl gördülékeny? Fürge ujjakkal megírt? Felületes ál-regény? Ám egyszer csak történik valami. Amikor a szerelem kiteljesedne, a könyvbeli történet megtorpan. A halálos betegség feltárja a testet. A bőrrel együtt lehántja róla a történeteket, és kimondatja az alapvető kérdést: mindent eltemet-e a halál?
De hiszen, amikor két test összesimul, akkor is csak elhalt sejtek hámrétege érinti egymást. Hogyan töri át a halott felületet az alatta lélegző élet? Úgy, hogy jelzéseket küld. Úgy, hogy minden sejt belép az üzenetváltás lázas sürgölődésébe. Senki nem marad ki. Akkor számít érintésnek az érintés, ha függök tőle, ha beágyaz valahová, ha hiányozni fog, igen, ha a jármába kerülök. És mikor kerülök oda? Ha meghallom a másikat. (Németül Hörigkeit a ’függőség’, amit Heidegger a Lét és Időben összeköt a hören, vagyis a ’hall’ igével – függök tőle, mert meghallom, így is lehetne mondani.) A bőr halott rétegén keresztül a bőr alatti suttogások meghallják a bőr alatti suttogásokat, és felelnek rá. Az érintés létrejötte a meghalláson múlik.
A Huntot fordító Steinhardtnál találok még egy félreértést. Hunt azt szeretné, ha verdeső halántékát a szeretett könyvre hajtva halna meg, „to lay my overbeating temples on a book, and so have the death I most envy”. Steinhardt a halált vágyja elsősorban, „să-mi sprijin tîmplele zvîcninde cu putere pe o carte şi astfel să am parte de moartea pe care mi-aş dori-o cel mai mult”, mindegy, hogyan, csak ragadjon már magával. Mást hallott Hunt és mást hallott Steinhardt a könyve fedelére hajtott füllel.
Mi a különbség az angol, a francia, a német és az amerikai esszé között? A sztereotípiákat kedvelő riporter kérdése. És sorjáznak máris a szokásos megállapítások, majd jöhet a csattanó is: Proust ezek szerint angol esszét írt, Virginia Woolf franciát, Thomas Mann szintén angolt. Heidegger nem esszét írt, hanem filozófiai traktátust. És milyen a magyar esszé? A magyar hagyomány széttartónak látja a franciát, komolytalannak tartja az angolt, nehézkesnek a németet, üresnek az amerikait. A magyar emeltfokú érettségin Aldous Huxley A macskákról írott esszéje kihullana a rostán. A Wolfgang Sander szerkesztette Zeneművészeti kisszótár első kötete megbukott a magyar piacon, nem érdekelte az olvasókat, jóllehet fölöttébb szórakoztató, szellemes és könnyed esszék olvashatók benne. Az irodalmi folyóiratok esszérovata átpasszolja prózarovatába a határok merevségét átlépő esszéket, könnyen eltekintve attól, hogy ezzel kizárja esszé és esszé közvetlen párbeszédét. „Vásároljunk magunknak egy macskapárt”, magyar esszé így nem kezdődhet. „Az a diszkurzus, amely a magyar irodalomkritikában a ’90-es években az irodalomról szóló beszéd és gondolkodás legitim formációjának tekinti önmagát, igen erősen támaszkodik olyan elméleti alapokra, amelyek már bizonyították életképességüket, s ezáltal az irodalomról való gondolkodásnak mint értéknek az esélyeit megnövelik” – így indít egy magyar esszé. Talán azért ekként, mert a magyar esszé mindenáron mondani akar valamit. És ha valami így kezdődik, akkor az előbb-utóbb kilyukad egy mondatnál, amely esélynövelt értékesélyű gondolat. Beszéd és mondás, nézés és látás. Az érintettség ellentétes ikerszavai. Mert aki nem érintett, az nem lát, csupán kinéz a fejéből, és nem mond semmit, hanem beszél, beszél, vég nélkül.
Hans Knapperstbusch Kilencedikje puffatag, üres zene, Bruno Walteré közhelyes. A Furtwängleré csupa dráma. Nem a párbeszéd teszi a drámát, hanem az, ahogy jelen idejűvé válik benne a konfliktus. Számomra akkor jelen idejű bármi, ha érintettnek érzem magam. Hogyan lehet 1942 áprilisában, Hitler születésnapján az Örömódát előadni? Drámai kérdés, ám ha csupán ennyi volna, akkor a kérdést tápláló kíváncsiságom legfeljebb közvetett, amolyan irodalmi érintettséget szülne. Delejezve hallgatom Furtwänglert. Végül is az ő megrendítő válasza érint meg, az ő egyedi, kétkedő, tragikus előadása, a gesztusa, amivel hátat fordít a csür­hének. Pontosabban csürhének mutatja azokat, akiket ezek után már felesleges a hátat fordítással megnevezni. Furtwängler személyessége, sugárzó magánya tesz engem érintetté. Heidegger, akinek oly fontos közege, ráadásul filozófiai terminusa volt a magány, nem fordított hátat ennek a csürhének, sőt, 1933-ban, rektorrá avatásán szónoklatot tartott, náci zászlók és siegheilező karok erdejében a létezés közepén álló ember elhagyatottságáról. Az ittlét enyémvalóságáról értekezett, miközben zsidóverő diákok hordozták körül a vállukon. Ugyanakkor az ő tragikus válasza is meg tud érinteni. Magam elé képzelem az SA alakulatok kantáros rövidnadrágjában pattogó Heideggert, ahogy parancsokat osztogat a Lét és Időn felnőtt tanítványainak…
Vásároljunk egy macskapárt, tanácsolja Huxley ifjú barátjának, aki regényírásra, ráadásul lélektani regény írására adta a fejét. Az emberek ugyanis nehéz függönyök mögött élnek, ellenben a macskák zavartalanul tanulmányozhatók. A macska meztelen, állítja Huxley, ezzel szemben a függönyökön nem láthatunk át, ráadásul mindenféle mitologikus cicoma díszíti őket, az új s újabb regények pedig új és újabb rétegeket hímeznek rájuk. Nekem nincs szándékomban lélektani regényt írni, mindazonáltal néhány éve mellénk szegődött egy macska. Akarva-akaratlanul figyelem viselkedését. A leginkább az idegesít benne, hogy az égvilágon mindent megérint. Nem csupán megérint, hanem vaskosan hozzádörgölődzik. Mintha csak­is ekként tudna létezni a világban, ez neki elengedhetetlen. Megfigyelésem eredményeképpen nyugodtan kijelenthetem, hogy a macska soha nem fényképezi le a tárgyakat. Másfajta módszert használ. Odamegy, és csontig ledörgöli róluk a lepleket, lehántja a kérgüket, a romantikus és illuzórikus és rideg fantazmagóriákat, a melankolikus ábrándozás téveszméit, a látszatregényeket.
Egész éjszaka a könyv lapjai közt tartom a tenyeremet, mégis röhejes volna, ha az érintés misztériumáról beszélnék. Az erotikus tőke felhalmozásának leghatékonyabb eszközeit is bevethetem, elmerülhetek az erotikus fizetőeszközök ob­jek­tivizációjának tanulmányozásában, érintettség nélkül az egész annyit ér, akárha short nélkül akarna besszre játszani a tőkétlen tőzsdéző. Az olvasás élesíti a hallásomat, érzékennyé teszi a bőrömet, előcsalja az iszapban hibernáló vágyakat, ám nem ér fel az érintéssel. Mi az érintés?
Gyerekkoromban nemigen nézhettem tizennyolc éven aluliaknak tiltott filmeket. Ha mégis, meglehetősen keveset tudtam meg belőlük. Alighogy csókolózni kezdtek, hirtelen vágás, és máris reggel lett, a férfi már a nyakkendőjét kötözte, a nő a cipőjét illesztette karcsú lábfejére. Ám történt valami fontos: azelőtt magázódtak, most viszont tegeződtek. Ez a váltás jelezte, hogy minden megtörtént.
A világ egyik legismertebb festményén a köpenyéből kinyúló Teremtő mutatóujjával megérinti Ádámot. Háta mögött a Bölcsesség asszonya, megannyi angyal és démon, a jó és a rossz szellemei, a freskó sarkaiban a szigorú szibillák, posszibilitások hirdetői. Mintha mindannyian beleáradnának az érintésébe. Én mégis fordítva látom. Úgy látom, hogy az érintés lehámozza Istenről és Ádámról ezt az egész bagázst, megszabadítja őket a látszatvilág siserahadától. Az érintés csupasszá tesz. Az más kérdés, hogy utána mi történik, de ott abban a pillanatban, a világ legismertebb érintésében pucér lesz az Isten is. Ledobja magáról a vakolatot, mint ahogy a dobos teszi a Kilencedikkel.
Semmi sem unalmasabb az érintés nélküli világnál. A macska felugrik az ablak­párkányra. Azonnal „beáll”: feje le-fel mozgatásával, sebes toporgással, faroklengetéssel keresi az ugrás előtti legoptimálisabb testhelyzetet. Aztán látva, hogy zárva
marad a negyedik emeleti ablak, és semmi esélye, hogy áttörjön az üvegen, feladja. Leplezetlen unalommal ráásít az ablaküvegre.
Az olvasás a macska toporgása az ablaküveg előtt. Az olvasás szakadatlanul igyekszik utánajárni, hogy vajon A=A. Ám A csak akkor lehet A-val egyenlő, ha nem egyenlő vele, mert amennyiben egyenlő vele, akkor léteznie kell két A-nak. De ha fennáll a két A lehetősége, akkor az egyenlő legfeljebb hasonló lehet. A párbeszéd, amelyben a benne állók, szüntelen kimozdulva előző helyükből, emelkednek vagy süllyednek, lényegében önmaga megszüntetésére törekszik. Arra tö­rekszik, hogy megszüntesse az egyenlők különállását. A párbeszéd fejesugrás a folyóba: a hely, ahová beloccsanok, csupán az érintés pillanatában létezik, sem előtte, sem utána nincs.
Az előzőnél kevésbé ismert festményen Jézus elhúzódik magdalai Mária ujjai elől, noli me tangere, ne érints meg, szól rá. Talán Tizianóé a téma legjobb képe. Ne illess, mert még nem mentem fel az atyámhoz, mondja Jézus az evangélium szerint. Miért mondja ezt, amikor néhány óra múlva a hitetlenkedő Tamást kifejezetten megkéri, hogy érintse meg, mi több, dugja be a mutatóujját abba a lyukba, amelyet a katonák lándzsája nyitott a testén. Mária miért nem érintheti meg?
A válaszhoz nézzünk meg egy másik festményt. Caravaggio Lázár feltámasztása című képén a két nővér, Mária és Márta Lázár fölé hajol, szinte ráborul, csókolgatná, simogatná, ám mintha bűvös burok vonna védőpajzsot a test köré, nem ér hozzá. Jézust elég csak megérinteni: a vérfolyós asszony meggyógyul ennyitől is, a vakok látnak, a bélpoklosok egészségesek lesznek, a bénák járni kezdenek. Ám a halott Lázárt (vagy Jairus halott lányát) Jézus úgy támasztja fel, hogy nem érinti meg. Lázár, miképp a feltámadott Jézus vagy az életre keltett Ádám, nem földi érintéssel megérintett. Ezzel az érintéssel egyetlen érintés ér fel: a szerelmes érintés. Az ugyanúgy képes feltámasztani, ugyanúgy képes új életre kelteni a testet. Vagy ha ekkora hatalma nincs is, képes lehet az isteni érintéssel interferenciális jelenségeket létrehozni. Ennek az érintésnek a létéről szólt a könyvvel folytatott beszélgetés. Egyéb nemigen mondható. Illetve még annyi: a valódi érintés tapintatlan. Amikor a regény végére érve becsukom a fedelét, szinte értetlenül nézem, mit keres ez a könyv az ágyam mellett. Megfakultnak, szinte kopottnak látom – levedlett kígyóbőr.
A Voyager űrszondák nemsokára túljutnak a Naprendszer határán. Nem tudni, mi vár rájuk. Lemerülnek a műszereik, nem adhatnak életjelt magukról. Bele­ol­vad­nak az űrbe. Halottak lesznek mindaddig, amíg nem találkoznak egy belsejükbe hatoló fénysugárral.