A monitoron szabályos a szívhang. Az infúzió egyenletesen csepeg. Az ablak szemmagasságban, repkénnyel befuttatott kertre néz. Őszi délután, vörös naplemente. Csend. Halk, monoton pittyegés. A fény a függönyön át apró mintákat fest a falra. Játszik. A szél ringatja a virágmintákat, úgy hajladoznak, mintha élnének.

A férfi fekszik. A szeme résnyire nyitva. Figyeli a fényt. Nem jön senki, aki lehúzná a redőnyöket, vagy becsukná az ablakot. Egyedül erre már nem képes.

A nővérke a kertben rágyújt egy szál cigarettára. Mohón szippant belé. Háttal áll a napnak, élvezi, ahogy a gerincét simogatja. Jólesik neki a meleg ősz. Maradna még, de vissza kell mennie.

A férfi a klinikára még a saját lábán jött. Ingének felső gombját kigombolta, amikor megtudta, hogy nő lesz az orvosa. Miután javasolták neki, hogy feküdjön be, kedélyesen megpaskolta a nővérke combját, miközben az az ágyához vezette. Nem értette, miért húzódik el tőle. Igaz, hogy hetven múlt, de tízet letagadhatna. Később semmibe vette a nővért, de kedvére volt, hogy mindenért reklamálhat neki. Hol a huzat, hol a zaj, a párna, vagy az infúzió nem stimmelt. Mert néhány napja már a vénás keringésbe juttatott folyadékot is elrendelték. Az állapota hirtelen romlott. Fel sem fogta, miről van szó. Arroganciája nem hagyta el, ahhoz mindig volt ereje. Előző éjszaka ordítani kezdett, hogy hol az a kurva orvos. És amikor orvos helyett megint csak a nővérke jött, legyintett. Biztos volt benne, hogy a lány nem érti a dolgát, hogy suta és ostoba, de még a segge is nagy. A nővér leült az ágya szélére, vénát keresett, és szúrt. Hang nélkül. Miközben ő fennhangon ecsetelte, hogy neki negyven évvel ezelőtt komoly balesete volt, a nyakát törte, de ő abból is fel tudott állni. Megrepedt a csigolya, hónapokig feküdt, de hát ebcsont beforr. És az volt a szerencséje, hogy nem volt bekötve a biztonsági öv, mert ha szabályosan közlekedik, akkor az hétszentség, hogy ottmarad az út szélén.

Aztán az utolsó délután már nem tudott artikuláltan beszélni. Egy nagy szarvasról hadovált, ami teljes erejéből nekiugrott az autónak, ám ő hatalmas lélekjelenléttel félrerántotta a kormányt. A kocsi az árokba borult, de ő hős volt, mert még le tudta állítani a motort, hogy nagyobb baj ne legyen. Ezek után már nem lehetett érteni, amit mondott. A nővér az ágy végében állt, és nézte őt. Arca kissé megnyúlt a fáradtságtól, háta picit meggörnyedt, mintha összecsukott szárnyak lettek volna a fehér köpeny alatt. Pár percig pihent még, aztán mint egy őszi légy, lassan, kissé imbolyogva elindult az ajtó felé. A szobában szinte teljesen sötét lett. Lement a nap.

Az ajtóban volt már, amikor meghallotta a férfi hangját. Mint aki az örökkévaló és a hiábavaló közti küszöbről tekint vissza, úgy fordult a férfi felé, aki lassan megemelte a fejét. Bizonytalan, fekete sziluett a homályban. A nővér szíve a torkában dobogott, mintha eredményt hirdetnének. Aztán a férfi halkan, de érthetően megszólalt. Nem bírom ezt az erős fényt. Kapcsolja le! És jobb kezét az arca elé emelte, mint aki védekezik. Majd a gép sípolni kezdett, és a monitoron megjelent a vízszintes vonal.

Lélekjelenlét, sóhajtott a lány. Lejárt a kegyelmi időd anélkül, hogy megértetted volna, mi is az.