[2018. október]

---

ALBERT HOMONNAI EMŐKE: LENCSI KÖNYVE. VERSEK EGYKORI GYERMEKHANGRA. FAZAKAS ILDIKÓ RAJZAIVAL. CSÍKSZEREDA, GUTENBERG KIADÓ, 2017.





Lencsi légies neve és szimpatikus kislányalakja adja Albert Homonnai Emőke verseskötete és Varró Dániel apanaplója összehasonlításának ötletét. Címszereplő itt, mellékfigura amott, de mindkét státusában kifejezi a könyvek tétjét. Hiszen mesélői szólama az előbbiben, (főszereplő unokatestvérei melletti) felbukkanásai az utóbbiban egyként a gyerekperspektíva humoros, gondolatot-nyelvet üdítő lehetőségeiről beszélnek. De jó, hogy gyerekek vannak velünk, és a gyerekek korokon át hasonlítanak egymásra, mindig fehér lappal, örömre hangoltan születnek – mondja a két kötet.
Varró Dániel prózaszövegeinek válogatása, az Aki szépen butáskodik, egy gyerekszájrovatból állt össze, hét éven keresztül kéthetente közölt, mint­egy kétezer leütésnyi, általában csattanósra hegyezett végű írásokból. Ennél azonban lényegesen többet mondó, hogy ez idő alatt Varró Misi, az ismert költő, (színmű)író, műfordító elsőszülött fia nőtt hét évet – immár nyolc­esztendős –, és született két öccse, Jancsi és Béni, akik szintén cseperedni kezdtek. És főleg mindhármuknak megeredt a nyelvük. Bevallottan „alanyi”, a gyerekek valós replikáit valós időben megörökítő szövegek íródtak róluk a jegyzetfüzettel-tollal „lesben álló” apa által a bővülő család keretében. Szépirodalom és publicisztika határmezsgyéjén áll ez a rendkívül sze­rethető, melengető, nevettető kötet, amit kettős kontextusa is jelez. Hátterében ott van ugyanis egyrészt Varró Dániel sikeres gyerekversköltői pályája – amely felé ki is szól a tudósításokban, lásd: „Sokat tudnék mesélni a dackorszakról (mesélek is Akinek a kedve dacos című mondókáskönyvemben, ez itt a reklám helye)” (147) – és amely rendszeresen a nyelvvel kapcsolatos reflexióra készteti a poetából pater doctusszá alakuló mesélőt. Másfelől azonban a női magazin mint elsődleges közeg jelentette konnotációk állnak (a közönségről: „mindenkinek feltűnt, hogy én apuka vagyok, nem pedig anyuka. Milyen érdekes lesz ez a másik perspektíva” – 8), illetve az a használati mód, értsd: gyereknevelési irodalomként (és/tehát tényirodalomként) való olvasás, melyről a család témájára koncentráló blogok ajánlói vagy az UNICEF-fel történő együttműködés tanúskodik, esetleg az, hogy 2018. márciusi megjelenése óta a könyv elsöprő többségében interjúkat (tehát nem kritikai recepciót) váltott ki.
Lencsi könyvét, az asszociálás bátorságát a szereplő gyerekektől véve, ahhoz a tervhez is lehetne – természetesen alaptalanul, de talán szórakoztatóan – kötni, melyről Varró Dániel egyik írása számol be. Fiai unokatestvére, az ötéves Lencsi „nemrég bejelentette, hogy költő lesz. Azt is elárulta, mi lesz az első verseskötetének a címe: Na, én berágtam” (153)… Az „egykori gyermek hangjára” írott költemények, mint az a szerzőjüknek a Marosvásárhelyi Rádiónak adott interjújából kiderül, Albert Homonnai Emőke nagymamájának élményeiből ihletődtek, az unoka szép, példamutató gesztusaként. Itt is adva van tehát a reális kiindulópont, noha a prózai emlék­idézés lírává írása már jóval hangsúlyosabb elemelés, mint az Aki szépen butáskodik esetében, ahol a szerző-édesapa vállaltan a gyerekek – „megmondóemberek” – „tutimondásait” adja vissza, minél hűebb, szórendre is kiterjedő formában, némi kommentár, illetve csoportosítás, jelenségkörökbe rendezés (például Misi és a fejlett öntudat; Misi, Jancsi, Béni és az árulkodás) mellett. Lencsi versekből kirajzolódó, egyes szám első személyben mesélt története egy konkrét időpillanatban, 1931-ben indul, amikor nővére húgaként – „várható, aránylag” (5) megszületik. Ezután hol időtlen vagy idő­ből kiemelt csínyeit, gyerekélete élményeit írja le – pákosztoskodás a kamrában, hercegnősdi a nagymama piperéivel, toalettjeiben, fánksütés –, hol viszont olyan mozzanatokat, melyek a fentieket a történelem tengelyén is elhelyezik: „Apa mondta, valamikor / egyben volt az országunk, / most pediglen egy leszakadt / országrészen úszkálunk. // Hogy mi újság, meg is írta / nagy őszintén egy könyvben, / ezért is ült pár hónapig / múltkor bent a börtönben” (Kiszállás); „Kik magyarul szólni mernek, / kukoricán térdepelnek” (Tanítói küldetés); „Apám indul. Megyek vele / hű árnyékként sebtében, / Wiegner Zseni menlevele / a mentéje zsebében (…) fő az: / a gettóból kilábol” (Gettó). Ennyiben a verseskötet, az egyetlen lírai alany ténye ellenére, kétszólamúnak tekinthető. Hiszen az a kortól független „gyermeki állandó”, melyet a felnövekedés, a szülőkhöz való ragaszkodás, testvérrivalizálás, iskolázás és hasonlók jelentenek, és mely a Varró Dániel-kötetet teljes terjedelmében meghatározza, a Lencsi könyvében kiegészül az említett, felismerhető és a 20. századi Erdély sajátos koordinátarendszerében elhelyezhető momentumokkal. Ez a konkrétumoktól eloldó, egyfajta állandó, biztonságos jelenbe helyező sajátos volta teszi, hogy az Aki szépen butáskodik legideálisabb olvasásmódja talán mégiscsak a szakaszos. Hogy ne váljanak a wohltemperiert, a három fiú hasonló fejlődése okán is a ciklikusságot („Jancsi sok mindenben a bátyjára, Misire ütött, ezért is számolok be talán az ő viselt dolgairól valamivel ritkábban, mert ismétlődnek azok a jelenségek, amiket Misivel már egyszer átéltünk” – 167), egyfajta ideális biztonságot sugalló történetecskék egy idő után csöppet monotonná. Az Albert Homonnai Emőke-kötet legemlékezetesebb pillanatai azonban éppen ezek a mozzanatok, melyek erős hangulatiságukkal, humorukkal ragadják meg olvasójukat. Még akkor is, ha nem érdektelen a nagy fordulatoknak kislánysorsokra gyakorolt hatása sem: „Némi háború nekünk kapóra jön: / megbánás sodor haza és könnyözön, / belátják, hogy nem faksznisok, hisztisek, / és belehalnak tényleg az ibrikek [a testvérpár, becenevük egy a korban népszerű képregényből kölcsönözve]/ az itt maradásba!” (Háború)
Mit jelent az idősíkok eltérése – jelen, illetve az 1930-as, 1940-es évek – a könyvek nyelvére, e fontos tényezőre nézve? Misi, Jancsi, Béni és unokatestvérük, Lencsi esetében, nem lévén az elhangzás és leírás között szá­mottevő távolság, kevesebb a kihívó, megoldásra váró alkotói kérdés. Annál több viszont a nyelv működésére mint olyanra való rácsodálkozás. Létrehozó potenciáljába vetett bizalom („Széttárt karokkal közöltem Misivel a rossz hírt: / – Most nincs kakaó. / – Igen, van kakaó – mondta Misi azzal a nyelv teremtő erejébe vetett rendíthetetlen hittel, ami engem költőként különösen megrendít, hogy tudniillik csak azt kell mondani, hogy van kakaó, és akkor lesz kakaó” – 73), a ragozásának logikussága, „eggyel helyesebb alakok” („– A rózsaszínbe? – kérdeztem vissza. / – Nem! – mondta Jancsi. – Nem a rózsaszínbe, hanem a rózsaszínba. / Erre a fordulatra igazán nem számítottam. Hogy a kétéves kisfiam a vegyes hangrendű összetett szavak helyes toldalékolásáról nyit velem vitát” – 163), funkciói („Misi fiam most kétéves, nagyon okos, de még nem jár iskolába, ezért ő is azt hiszi, hogy a beszéd információátadásra való” – 51–52) mind megméretnek a gyerekmérlegen. Magyar nyelvi képeink és képzeteink ugyanakkor tótágast állva ülik ünnepüket, nemcsak a magát „rossz szóviccgyártóként” aposztrofáló elbeszélőnek köszönhetően („mikor otthon vagyok, Jancsit általában a karomban tartom. Úgyhogy, ha Jancsinak kéne engem egy szóval jellemeznie /…/, azt mondhatná, hogy én vagyok az ő karbantartója. Misinek ugyanakkor, ha már a rossz szójátékoknál tartunk, az utánfutója vagyok” – 88). A fiúk gyerekszájából származó aranyköpés, két szűk példával élve a bő tárházból, hogy a pechet: lerobban az autó, az a szerencse követi, hogy a szervizelés nyomán felrobban; vagy hogy a sötétítőfüggöny mellett a csip­kéből való akkor a világosító függöny lehet (194–195).
Nem egyértelmű azonban, hogy a Lencsi könyve sikeresen oldja meg a nyelvi kérdést, noha a regiszterek témája, adott lévén a kortárs írónő mellett egy több évtizede múlt eseménysor, illetve a versek én-formája, a vállalkozás sarkalatos pontja. Nagy hangulatteremtő erővel bírnak a korabeli valóságelemeket megnevező szavak, így a közlekedési eszköz gig, a gyerek­örömökre, így az Ibrik ikrekre és a kopócsontjátékra való utalás, a körmös és tenyeres szerencsére elvileg elavult gyakorlata, a letűnt torokgyík vagy az azóta formai módosuláson átment hangalakok, így a stanicli. A mai gyerekbefogadókhoz való közelítés céljából kerülhetnek ebbe a nyelvi közegbe azóta kialakult vagy divatba jött kifejezések, például a bibi, tanci, tuti, lespurizik, melyek azonban nem keltik a szerves illeszkedés benyomását. Kifejezetten frappáns, korok között működő, hidat verő megoldás viszont például a kamrában garázdálkodó cukorfaló-lény család tagjainak nevesítése: Prali és Praliné igen komoly károkat okoznak a selyemcukor- és habcsókállományban. Nyitva hagyható, a gyerekek információszerzésébe vetett bizalommal talán pozitívan megválaszolható kérdés, hogy megbírja-e a nekik szánt szöveg a rím kedvéért belecsempészett olyan felnőttségeket, mint a következő uralkodói név: „Ez, kérem, egy ilyen korszak, / nyugodt szívvel szólíthatnak / hát Nabukodonozornak.” (Zsarnokság) (Ez a részlet a rímek helyenként keresett voltára, a versformák változó színvonalú kivitelezésére is rávilágít.) Irónia és naivitás? nyíltság? természetesség? felnőtt–gyerek-határán található ugyanígy néhány passzus, például annak elmesélésekor, hogy a bölcsész édesapa börtönideje alatt figurákat farag, majd szabadultakor visz haza gyerekeinek: „Minden rendes apa így tesz, / ha messziről érkezett, / kiszállásról üres kézzel / haza ő sem térhetett” (Kiszállás).
Fazakas Ildikó rajzai, melyek, a kivitel egyéb paraméterei mellett, gyö­nyörű, emlékezetes könyvtárggyá teszik Albert Homonnai Emőke verscsokrát, nem követik ezt a kettősséget, inkább a humor és a romantikus-fantasztikus gyermeki álomvilág szólamát mesélik, világos gesztussal utalva a kiadványt a gyerekkönyvek közé. A vizuálisan hasonlóan igényes, de kevésbé gazdagon illusztrált Varró Dániel-könyv Szőcs Éduától származó, kicsit vázlatos, kicsit karikírozó, egy-egy vonással következetesen jellemző képei ezzel szemben a felnőtt olvasók felé irányítja a művet.
Tükör, lencse és mikroszkóp a gyerekszájból vett vagy gyerekszájba adott mondások sora, a könyvekben ábrázolt cselekedeteik, tűnik ki a két könyv­ből. A Varró Dánieléből vett példákkal: „De sokat elárul a szüleiről egy kisbaba szókincse is. A nem egész kétéves unokahúgom [Lencsi] például, ha valami tetszik neki, arra azt mondja, »szimpatikus«, ami szerintem nem nélkülözhetetlen, hogy része legyen egy kisbaba alapszókincsének”; Misi „tökéletes kiejtéssel tud megnevezni skandináv pókerjátékosokat. / Ez nem könnyíti meg, hogy a kártyaszenvedélyemet eltitkoljam” (24–25). Világossá teszik, hogy korokon át nem változnak nevelési szokásaink, például az, hogy, ezúttal a Lencsi könyvéből idézve, „főgyermekeket” és „faksznisokat” rangsorolunk – azóta talán csak annyi változott, hogy a „zsarnokságot” immár tudományos „dackorszak” néven nevezik. Vagy hogy egy kissé logikátlan, ezért a benne inaskodót próbatételek elé állító nyelven értekezünk, egyébként nagyszerűen.
Az Aki szépen butáskodik című kötetet néha a főszereplői, Misi, Jancsi és Béni is kérik esti olvasmány gyanánt. Csak ajánlani lehet ekként a Lencsi könyvét is.