[Látó, 2009. március]

Fejébe tolul a vér, amint meglátja a szerdát az ímélben – ezek szerint elkésett. Ajtó csapódása vonja el figyelmét, a váróterem félhomálya megvakítja. Úgy a helyen felfedezi kedvenc színészét. Tágas váróterem. Amint az átvezeti bringáját, a lift felől a kijárat felé menet. Tejóég!
Próbálja meghatározni a paramétereket. Nagy utat tett meg idegen földeken, megpróbál jóban lenni a pópával, vele is. Illúzióromboló, hogy emberközelből tapasztalja. Egészen pontosan, hogy éppen biciklit... Izzadságszagú volt különben?
A pap. A színész.
Színes tévé a hallban, rápillant a képernyőre: Gilles Simon vezet.
Nemrég volt még, hogy motorbiciklin menekül, túljár az amcsik eszén. Elmosolyodik – semmi kis seggbosszantón.
Újabban a gyengéknek drukkol, ezúttal szettlabda következik. Mialatt szégyenkezik, megvoltak az illúzióim, gondolja.
Puha párna, amit kitapogat.
Pedig nincs miért szégyenkeznie, se a nácik, se a vörösök alatt nem követett el ember elleni vétket. A kerítésre támaszkodva békésen traccsol, egykoron illegalista, bőrkabátban.
Hogy az idő telik, áldozatokban méri: amíg ezt elgondolom, egy életet valahol kioltanak! Szakállát túrja, érzékeny.
Ha például azt a szót hallja: úsztat, fatutajt lát meg lelki szemeivel. Sok ezer rönk úszik lefele a Szereten, tucatnyi kemény legény igazgatja tutajról őket. Lendület jeszty, munkásmozgalmi romantika a képben.
Bennünk. Akár egy Lenin-szoborban… Könyvtári igazolványára ráragasztja a diktátor képét – dacból. Tudják meg, szíve balra húz.
Gyanús neki, hogy Kundera tagad. Semmi, ezt csak úgy megjegyzi. Illetve, hogy homályosít. Homályosodik neki is az ablaka a hirtelen érkezett hidegtől. November 15-én lehull az első hó, patyolat lepel. Az öngyilkosok lelke patyolat csak. Feladja korábbi nézeteit.
Meséli közben, hogy szerdának nézte a csütörtököt. Nem értik, hát inkább hallgat, elfojtja a megkezdett monológot.
A tiszta öngyilkosoké. Öregkori énje mondatja ezt, a sokat látott. Mert megéri a belső harmóniát, amire áhítozunk, nem? Tesz fel kérdéseket...
Az öregasszony viszont, gondozottja, büdös, már az ingerli. Ellenszenves továbbá, hogy ujjaival, mint állat karmával, kapaszkodik. Mosdatáskor közelharcot vívnak.
Indázik vasárnap délutánja a hirtelen hullt világosságban, kikapcsolódik egy pofa sör mellett. A második korsó ajándék, egy ismeretlentől, mit akarhat? A lakásban, csuklónál összeköti kezét.
Nem volt szaga, határozottan emlékszik. 
Meglepődik, ugyanis jószántából megy fel hozzá, akkor meg minek az erőszak? Naiv, nem érti. Alkalmi partnere megkeféli, arra számít. 
Kétszer magyarázzák el neki, hogy egyszer megértse: delegáció mászott át a ruszkikhoz – Karácsonykor ne lőnék egymást. Áram üti meg a hírre: az öröm, hogy közéjük tartozik. A nevemben is tárgyalnak. 
Leköltözik A°sba, ott élnek barátai!
De hogy az ellenséggel paktálnak...?! Rideg a föld, csajkájába fagy a káposzta. Azt mondja: semmit sem kell meggyónnom. Pedig elzúgott felettünk nácizmus, kommunizmus. Szíven találja a szó, mégis akkor fél, mikor a skót duda megszólal. A jel, hogy közelednek.
Átnyúl ballal, lefogja.
Kéri, küldjék a frontra, mondtam, hogy Mária éjces? Sajátjait lövi Krisztus nevében. Bal kézzel állkapcsát igazgatja. Lecsúszik talán torkán a fagyott káposztaleves.
Kinéz balra, a havas tetőt látja. Somoska. Szereti most akkor vagy gyűlöli önmagát? Apósával félszavakból megértik egymást. Eladja neki a házat, formából. Érted ezt? Hogy mentse át a feleségének. Apósa egy balek. Vagy csak megjátszodja? Pókerarc, megfejteni képtelen.
Attól mégis megdöbben, hogy bin Laden téteti el láb alól saját helyettesét, al-Zarkawit. Az amerikaiakkal, precíziós bomba. Egyenáramon átvezetik az adást Szabó Pistához, hogy az is hallja. Kevés a rádió, az is telepes. Az istállóba? Nem hagyják a tehenet, leadni a tejet! Ingerli a karjába fúródó karom is, burn, baby, burn, fülébe folyik az AC/DC zenéje, a siítákat ritkítja. Kirántja kezéből a rózsafüzért, modern skalp.
Ahogy mondja – akár a Szabó Pista tehene a tápot, csak hagynák! Szép mondat, elmelegedik tőle, békeidő! Grand merci!

(Megütközik saját...)

Megütközik saját vakmerőségén, vigasztalódik azzal, Isten mindenkinek megbocsát. Ingét mindenesetre elégeti. Égetés előtt kiszakít belőle tenyérnyit, hogy a száradt vért szagolgassa kedvére. Az illatok, igen! Mert szavai elidegenednek tőle. Hallja őket, időnként meg is érti, nem figyelmez rájuk.
Tető alá hozzák végül az adásvételi szerződést. Inkább ölni fog, semmint viszszafogja, szabad ember. Ölni, csalni – megsejti, sorsa megírva, ahogy nagyanyja mondja. Abból, ahogyan vele bánnak, megérti, szagot kaptak. A nyomában vannak, különös érzés, gyomorideg. Nem szívesen meséli, őrültnek néznék. Áll poros albán úton, meséli, elrabolták… Ki hiszi el?
Hát azt, hogy elgázosítják őket?

Fürkészi magát a tükörben. Mások szeme a tükör, nem mer belenézni. Megtörtént?
Terepjáróból teszik ki, földút, mondja, Tirana külvárosában. Csipkedi magát, fáj a csípés, ezek szerint ébren van. Belerúg a számára idegen útszéli salakba, por száll fel. Hát.
Mintha félálomban, mégis ébren. Próbálja nyelvükből megfejteni a titkot, nem megy. Kik ezek? Egyet tud: testvére Stockholmban tenyérből eteti a galambokat. Ujgur az is.
Vegye meg akkor az új számítógépet? Windows Vista, astalavista, az is jelent valamit... Fáradt, cinikus, korábban még tud röhögni az ilyeneken, hogy Hasta la victoria final! Csodálkozik azokon, akik a kubai forradalomban hisznek. Tudata emészt, szó szerint úgy rendezi el magában, mindenki úgy bassza el a saját életét, ahogyan akarja.
Castro halálán, érkezik a hír, meglepi. Kortársak lennének.
Ám mégis: mit keres albán földön egy ujgur? Valamint: ki pénzeli a RAF-ot? Rote Arme Fraktion, fiatalkori nosztalgia.
Lába egy törpéé, meg Che továbbá az ABBA. Ég bennünk az emlék – Jan Palach, legalábbis aránytalan a testéhez képest, az árulná el? Hiába bizonyul példásnak egyik élete, a cipőminta elárulja a szennyes másodikat. Kivannak az idegei, már nem is vitatkoznak vele.
Hullanak a bombák körülötte, csoda, hogy életben marad. Vékony a mátkája combja, attól tart, anorexiás. Gondok rágják szét, repeszti agyát a fülébe áradó éjszídíszí. A balra fekvőnek a koponyáját hasítja kettőbe… Gyönyörű látvány, írja meg a hozzátartozóinak? Faháncson leveleznek és Karácsony közeleg.
Büszke magára, hogy öldöklésre képes, nyápic gyereknek tartották.
Kórházba kerül, még ott sem szedi a tablettát. Ha nem, tutti, hogy megmurál. Isten nyugosztalja, többé nem erőszakoskodik vele! Bal karján tetoválás, látta tizenhét évesen élete filmjét, Rinaldo Rinaldini. Mutogatja utastársainak. Meg akar halni, hát haljon meg, úgyse őt gyanúsítják, vagy?
Megtörtént – kérdi –, túlvagyunk rajta? Nyomná maga alá a testet. Vergelődő félholt, nyomja. Újabb kérdés, ugyanis az élet nem áll meg: miért kell összegyűjteni? A csontszilánkokat, az izomrostokat. Hiányzik különben testükből a feltámadásnál? Nem lenne fitt rongyos izmokkal a Jóisten elé járulni?
Ezeken tépelődik. A mellékhatásokról kérdezze orvosát, gyógyszerészét! Segítség érkezik tehénszekéren, átlátszó műanyag az eső ellen. Csángók, álló front.
Kiégett filozófus. Röhög, mellékveséjére gyanakszik. Kétszer is ráspriccel, honnan van neki annyi gecije? Kétségbeesik, hogy a férfi nem fizet. Barátja kiteszi a jelenetet a netre, pasztorora.net. Hörög, csakis kínjában, szánalom kizárva. Mintha tudatalattija sötét mocsár lenne, abba. Bele, le.
Rátöri az ajtót, berohan. Pucér idegen pasi, mint kilőtt nyíl, gúnyáját hagyja. Ő sír, megalázónak érzi a helyzetet. Míg másnap rá nem telefonál egy producer. Pucája van? Kezére játszik, más szóval, a világ.
Pert indít volt élettársa ellen, gyakorlatilag a stricije, főállásban rendőr. Írni viszont a börtönben tanul meg. 

(Megérkezik a csorda)

Míg a csordára vár, eltöpreng azon, apósa a sírból fog kimászni? Feltámadáskor… Kakas kukorékol, kutyájuk rosszféle. Láncra kötik. Hallottak ilyet, farönkön menekülni?!
Mosogatás közben elsírja magát.
Elpityeredik. A boncolóorvos szerint szíve végez vele, nem a méreg. Kiírják a kórházból, barátainak ímélezik. Hogy minden rendben, egészséges.
Mert az terjedt el róla, öngyilkos. Ügyvédje lobogtatja kézírásos levelét, a két nappal korábban írottat. Miszerint attól fél, megmérgezik. 
Oslóba menekül, új életet kezd. Azt terjeszti, Arafatot csakis a zsidók siratnák. Mert... Arafat marokkói zsidó, mindenki tudja, elárulja az ügyet. A szomszédok riasztják a rendőrséget, de mivel tettlegességre sor nem kerül, feljelentés nem születik.
A gyógyszert kiköpi. Meg akarnak mérgezni, súgja sógornőjének. Annak a lánya jobban szereti őt, a keresztanyját, mint saját anyját. Sejteni lehet, az anyja miféle! Elharapja a szavakat. Tisztában van azzal, hogy amit mondani akar, előítélet. Összeragad szempillája, csakis a nyugdíjas férfiak szeretik. Olyannyira, hogy rá szavaznak. Lobotomált viszont.
Meglepődik ezen, bár senkit le nem néz. Katolikus létére is léteznek számára határok! Unitáriusnak vallja magát, s már megint a csángók beszédét is érti.
A kérdésre, mi a helyzet szüleivel, választ nem kap. Feleségével mindent megbeszélnek, ezt mégis elhallgatják. Nem akarnak tudni róla, nem veszik tudomásul, elsimítják az ügyet.
Tudakolja tőle kuzinja, tenne valamit az ügyért? Közli vele másnap, öngyilkos merényletre készülnek.
Hogy kihez tartozik? A hasonszőrűek kiközösítik, az idegeneket megveti. A cigányoknak gádzsó, a fehéreknek nem lengyel. Gomulka mármég megszabadul a zsidóktól, ’68-at írnak. Kommunista éra pedig és forradalmi hangulat söpör végig. Szemérmesen fogalmaz, hisz nőnek magyaráz. Ki kell mégis mondania, mert az igazság kifele tör: spanyol cigányok!
Vásárol macskájának karácsonyi ajándékot.
Hozzáteszi még, nem akar olyanok közé kerülni, akik utálják a zsidókat meg a cigányokat. Igen, feldugták a seggébe, na!
Lehajtja fejét, legyőzték.
Viszont a bombát, telefonhívással aktiválják a bombát. Modern háború, a kellős közepén sem tudnak róla, a metróhálózatot, ugye, ki lehet ütni.
Beállítanak buszokat, amitől megutálja az államot mint olyat.
Jótáll a csoportért. Életét teszi fel rá, két álló napig gyűjtik a húscafatokat. De mivel felejteni akar, meghúzza a flaskát, együtt gajdol a komájával. Egy jó slukkér meg a békességér eladja a szeretőjét.
Ennek ellenére szőrös karjával mutogat, szándékosan feltűri tréningje ujját. Jobbján, amelyikkel a teniszütőt fogja. Szabályokat sért, magára vessen, eltitkolja a kazettát.
Eladja Mártát, maga sem érti, mi folyik le saját lelkében. Talán fél?
Előbb, ugye, belemélyeszti a kést. Mint egy tinóba. Majd... Megérti ellenfele gyászát. Úgy, hogy a magáét nem feledi, lehet?
Figyeli az áldozat arcát. Beissza tudata annak félelmét.
Megparancsolja neki, szerb láger, herélje ki apját.

(Meditál, tíz...)

Terjed a hír: tíz hónapig mozdulatlan meditál. Étlen. Szomjan, ruházata minimális, feje fölé sátrat húznak, ne ázzon. Nem is szarik.
Hallod, komám... Jókat röhögnek.
A hatóságok, kínaiak, üldözik, erről nem szól a dal. S amiről nem, az tiltva. Hogy akad nő, aki szeret kurválkodni, arról sem. Meglelik benne Buddhát.
Ez a bűne, unja már, akár a feslett ruhát. Mint tanítványát, mert kishitű, sőt, anyagias.
Miért teszi? Önmagától kérdi, több ezer kilométer távolságból. Maga sem érti, hogyan mehet végbe, bár vele esik meg. Fáj neki odabent, nem sikerül megválni szorongásától. Londonra visszatérve: gesztikulálva magyarázzák, akik saját szemükkel látják, hogy előbb telefonál, azután darabokra szakad. Meghozza más szóval a legnagyobb áldozatot: kiosztja magát. S mindig akad, aki a húscafatokat összegyűjtse. Víg tragédia a világ, mért nyugtalankodna? Találkoznak a túlvilágon.
Addig is cigarettát vásárolna, kínozza a nikotinhiány. Rálép a gázpedálra, egérutat nyer. Délelőtt rendőr, délután rabló, míg el nem kapják.
A legdrágábbat, feláldozza az életét, van ebben valamiféle szentség, elvárná, hogy tiszteljék benne. Miközben várják a gázt, nem tudják, miért nem érkezik. Túlél. Amcsik konzervvel kínálják.
A kanyar után semmire sem emlékszik. Barátnője hercegnő, elfelejti bemutatni, három bordáját töri el kirepülve a kocsiból. BMW-nél alább éppen ezért nem adja. Még így is kevesli, amit apjától kap, ölje meg?
Felutazik Amsterdamba revolverért.
El szeretné érni, hogy ne is ürítsen, ám a Fennvaló szarik rá.
Érthető, nem?! Beismeri.
Elkészíti közben, vagyis úgy, az autóban, telefonon élete legrövidebb interjúját: egyetlen kérdésére megérkezik az igen. Igaz, hogy?… Gyanús neki az azonnali reakció, még a pórusain is látszik, nagyon várja, hogy hozzászóljanak. Meg akarja érteni, miképpen lesz apjából agymosott.
Sírhelyén mindenesetre neve feltüntetve nincsen. Talán mert jelszava, hogy Isten előtt egyenlőek vagyunk. Kivételesen nagy „I”-vel, különben cinikus. Haláltábort járt, mutatja számát, az ávósók a háztetőről tüzelnek.
Lent a téren… Egyetlen szabad ég alatti börtön ma Gáza, buldózerrel kitörnek.
Szüleim Kongóba tévedtek hittérítőnek – kezdi élete sztoriját. – Ott hallottam, hogy boldogságot nem szabad boldogsággal mérni.
Míg mesél, megtelik a földszint húggyal.
Vagyis átverik, bepalizzák újra, a borpince tízkor nyit. Berlinben hagyja feleségét, ő maga rohan a halálba. Kocsija kátyúba ragad, mertmiért folytatása is van a történetnek – a bennszülöttek kiröhögik. Hol van ilyenkor az isten?
Mivel az arabra nem áll rá a szája, lépten-nyomon becsapják. Csúnya káromkodásokat tanul el férjétől, a vér a bal szeme alól folyik, csermely. Megkívánja a fiatalabbikat hármójuk közül.
Kancsal, akár sokdioptriás szemüveget hord. Töpreng: miért a Hamlet apjának szelleme beszél arabul? Excentrikus előadás. Mindenikük más nyelven fejezi ki az igazát.
Látták járni a vízen.
Rendezőközpontú, szerkezetében hordja a mindennapok rejtett többneműségét. Miért nem más az arab a hősök közül, például Ofélia? Miért, miért, mert a szandinisták nem viccelnek.

(Felpörgött motrú) 

Pavarottit felpörgött motrú Mercedeshez hasonlítja, ellenszenvesen magabiztos. Fapadlóba ütköző csizma kopogása keveredik az alkalmi koncertbe. Fiatal korában mit sem tud a flamencóról, a putriban nincs televízió, az ibériai rokonokkal a kapcsolat később születik meg. Szólnak nekik, a csípős paprikából csak mértékkel, mert éget, mint a lang. Röhögnek rajtuk, amikor azok mégis mértéktelenkednek.
Anekdota, nem tudja, beleillik-e a képbe? Miért ne, végül is nem szabad megnyomni a lelket, nem minden rámállá.  
Ramallah. Narancsot szedünk harmadába.
Jézus menyasszonya, hozzá igyekszik, a rönk, amelyikre életét bízza, megfordul, s ő a Prutba bele. A Szeretbe, a mélységes mélybe, szeretlek.
Fényképet küldözget magáról, mikor jössz haza, Mami?
Hallgass, anyád narancsot szed a Szentföldön.
Túlbuzog lelkében a szeretet s kiárad. Neked is hoz belőle, meglásd.
Nem, nem árad, rosszul választja meg a szót. A szeretet a mélyben rejtőzik, meg kell találni. Aznap a mentőszemélyzet fele kimenős, a búvárruhák beáznak, a harang húzza őket, lekapcsolni nem tudják – három halálra való ok megnevezve, csoda kék ahhoz, hogy megmeneküljenek.
Narancs akad rothadásig, de honnan annyi csoda?!
Félholtan felhúzzák, addig már hatvan méterre lesüllyednek. Nyár óta fenyegetik, hozzászokott, két belügyes kíséri, messziről felismeri őket. Stresszes állapotában felrémlik Roxana arca. A képvillanások egymást kergetik, fiatalkori szerelme.
Mára magányos, gyökeret verni képtelen. Mi több, tüsszög az ország. A magánhangzók az érzelmet képviselik, a mássalhangzók energiát árasztanak. Mi fán terem az etika?
Elfilozofálgat ezen, míg a csordára vár, Dányánban az EU-törvények egyelőre nem érvényesülnek.   
Úgy képzeli, az Úr szeretete mindenkit egyformán éget. Aki nem a törvénye szerint élt, kínozza említett szeretet, s a kín maga a Pokol.
Megkönnyebbül a lelke, gregorián dallamokat hallgat.
Nyakkendőtű is jár nekik, felteszi. Úgy gondolja, arra szolgál, hogy az áldozatot szíven szúrják. Mert a régi jóslat szerint istentelen királya lesz az országnak.
Örök titok marad, az öregasszony rúgott-e elsőnek? Ő maga semmit sem hajlandó elárulni. Egy évig gondozó, ötnek tűnik, tovább nem bírja. Különben is megsajnálja a szerencsétlent. Van elég baja, lánya a saját hányásába fullad. 
Mondta volna, hogy az élet legdrágább kincse…? Már nem emlékszik. Memóriája megcsalja.
Vagy ő köpi le, s az öregasszony csak azután lendíti piszkafa lábát? A sorrend nem mellékes. Felolvas a szaros seggűnek az ingyen újságból: Erzsébet királynő a világ leggazdagabb embere, megerőszakoltak egy tizenhat éves lányt a hamburgi aluljáróban.
Sokat tapasztalt, százévesnek érzi magát. A temérdek rettenettől elfásult. Közömbös. Hátulról kúrják, trécsel közben a barátnőjével, bámulnak ki a nyitott ablakon, a keretre támaszkodva. Mi a szocializmus és ki volt Thorild?
Megfogalmaz időnként kérdéseket, esett szó erről, mintegy magának.
Az is kommunizmus volt, leszorított világ, fing a befőttesüvegben, erre a meggyőződésre jut. Immár Párizsban, ahová menekül.
Ki más baszná őket... unatkozó katonák. Határőrök.
De ha már Párizs, mit mond a kínai, mielőtt meghal, hogy Kundera is, hősök kunderálnak!
Gondolkodni sem hagyják, teszik fel neki sorra a nehéz kérdéseket: szabad-e gyerekre lőni? Galambra parittyával, szenvedélye. Seregélyre. A galambokat utólag sajnálja, a seregélyek csapatban tarhálnak.

(Alagutat ás)

Szabad-e lőni vénekre? Egy Lahn-nyi sort töpreng mindössze, rövid az alagút, egyértelmű a felelete. Válaszol keresztény módra. Tízcentis hó hull éjszaka, felugrik pulzusa, betegen pónyikba harap.
Akár egy keresztény... Elvont fogalom, magyarázatra szorul, viszont a szomorú zene, mely bal fülébe árad, meglehetősen konkrét. Elcsodálkozik, ő, az ateista, mennyi erő lakozik néhány taktusban.  
Meggyőződése, nehezebb ma Irakban harcolni, mint annak idején Vietnamban. Ezredforduló. A Teremtő számára egy másodperc töredéke! Úgy érti, kozmikus másodperc. A kolostorban tanítják keresztény hitre, hitvitázó. A Vietkong alagutat ás, kúsznak keresztül rajta, a frontvonalon túlra. Mögé. Meggyőződése: bárki lehet manapság ellenség vagy barát.
Ki az apám tulajdonképpen?
Úgy érti: mi, Pol Pot harcosa? Beleolvassa magát a szakirodalomba. Nem tudja elképzelni. Vizsgálja a képet, az egyetlent, ami birtokában, apja vállán ül. Hova tűnt az a testmeleg? Elidegenedett tőle.
Fényképezőgépe menti meg. És beleérző képessége. Mellén éri a golyó, roncsolódik a gép, tompítja a becsapódás erősségét. Poszttraumatikus szindróma: nem alszik, nem tud mit kezdeni életével. Visszakérezkedik a frontra. A következőre, majd a rá következőre, a Nagy Kerék forog a végtelenségig. Saját bőrén tanulja meg, gonosz az ember. Tovább! Legnehezebben a győzelmet tudja elviselni.
Válasza a mi a legfájdalmasabb kérdésre: a feláldozott fiatal katonák szülei ellene tanúskodnak. Hőst akarnak látni bennük, nem áldozatot... Tovább, tovább! Ezért őt leköpdösik. Szóban s a valóságban. Ő meg csak áll, Szent Ferenc a bélpoklosok között a szépséges Lombardiában.
Idegenné válik tőle a győzelem, melyet maga vívott ki. Ópiumot szív, az menti meg, igen.
Tudja, hogy igazságtalan a leprásokkal szemben. Vizsgálja a magáról készült képeket. Melle mindeniken kilóg. Azt mondja: ha kilépek a lakásból, csakis megrendelésre, az üzlet érdekében, vagyis pénzért. 
Vele szemben ül az újságíró, annak nyilatkozza. Szétveti lábát, akár a férfi vele szemben, egyenlőek. Meg azt is kívánja, szülessen gyereke.
Mikor Pat Rick lekezelően nyilatkozik róla, hogy nem érdemeiért tartják számon, mert neki olyan nincsen, életnagyságú képet küld meztelen magáról. Felmelegített kocsonya a férfi agya, meglágyul.
Menj te a faszomba!, kiáltja, illetve morzsolja el a foga között. Harminc évvel korábban történik, tartja magát megegyezésükhöz. Száznyolcvan magas, irodában takarít, szereti ott. Sovány, de nem a nélkülözéstől. Mint a táborban, Szibéria. Bőre, főleg a seggén úgy lötyög rajta, oldalt húzva megtekintheti, mint másznak rajta a tetvek.
De hogy Kundera hallgat…!
Kerít egy ásványvizes üveget, abba vizel, megvárja, hogy lehűljön, tempósan elkortyolgatja, nincs annál finomabb! A baj estefelé kezdődik, mikor az őrök leiszszák magukat, egyenként szólítják ki őket.
Álmatlan éjszaka, hajnalban kávét főz.
Más is kínozza. Szóba álljon-e vámpír fiával? Míg ezt szálazza, ezrek várnak az elcsángált bálnára. Eáá ááa, igen.
Eáá ááa!
London bridzs, globális turisták. Azon tátja a száját jelenleg, rajta állva emészti a látottakat – beszámolt korábban a folyamatról. Ő már csak így használja, elcsángált, bár tudatában van annak, hogy helytelen. Hangját a tömeg moraja elnyomja, ordít. Kozmikus élmény: egy kicsinyét kereső bálnaanyuka. 
Ezt ordítja: így nyered vissza a becsületed! Partra veti magát, baj lehet az ösztöneivel. Kezében fegyver, kiröpít rá három golyót, mit tesz a hit! Mert muszlim nő nem sétál ismeretlen férfiakkal a korzón.
Ösztönből maga elé emeli karját, későn. Mellét találja el az első – a támadás hirtelen éri, felkészületlen. Rákövetkező kettő a hasába fúródik. Öccsének távoli ismerőse, hithű, sőt: fanatikus, hozzájuk csapódik az úton.

Magyarázat a Lendülethez

Apámmal kezdődött: beutalták a kórházba, s hogy ne hazulról vigyek könyvet. A betegségtől való félelem miatt eldobni kell, amit bent olvas, felszólítás érkezett hát anyám részéről, hogy az antikváriumból szerezzek valamit. A brassói antikváriumban akkor még a vitrinben is kiállítottak magyar könyveket, én egy kis formátumú kétkötetest vásároltam: Nagy Lajos memoárjait.
Aminek Apám megörvendett, helyben elolvasta, sőt, haza is hozta, s én sem tudtam ellenállni. Meghatározó élményemmé Nagy Lajos akkor vált, amikor rövid írásaihoz hozzájutottam. Vonzódásomat a rövid, szigorú szerkezetű szöveghez megerősítette egyik-másik Örkény-egyperces, s társult hozzá valamiféle különbözőség, mely addig is jellemezte életemet – Móricz helyett Nagy Lajost, Mann helyett Brechtet szerettem, osztályomból, Brassóból elvágyódtam…
Egyetemi éveim alatt keveset írtam, és próbálkozásaim rövid darabokat eredményeztek, lásd: zaklatott élet. Már második éve tanítottam – túrterebesi körülményeim engedték az ihletet közel hozzám, a Hürkecz által szerzett kis Consulon kikísérleteztem egyperceseim módszerét.
A Táti, Hürkecz vitte el őket Tamás Gáspár Miklóshoz, aki a karcolatokat az Utunkba irányította, a „szilánkokat” Szőcs Géza Fellegvárához. Forráskötetembe bekerült a Fellegvárban megjelent tucatnyi „plakett”, „politikai irodalom”, ahogy Szőcs Géza „feliratozta” őket; aztán naponta írtam egyet, s olvastam be telefonba

Zsoltnak; aztán disszidáltam, s csak évek múltán jelent meg a Mentornál színtiszta egyperces kötetem. Ez lenne az egyperces vonal.
Fragmentálni a Svédkis marhaságokkal kezdtem, Láng Zsolt közölte a Látóban. Óriás egyperces, nevezhetem így, vagyis egymás mellé rendelt történetek tára, együtt adják ki az itt humoros formájában megfogott őrületet. Közbejött a grafikus Gyalai játéknak induló vállalkozása, hogy műhelyének forgácsaiból meg fotókból összeállított anyagához írjak én rövid szövegeket, illusztráljam a montázsát, fordítva történni szokott. Ő használja elsőnek a „fragmentárium” szót, ezzel a címmel adja ki Sursum (’Vagyunk’) magánkiadójában, Demény Péternek volt róla kedvező véleménye. A következő lépés a Gyilkosság Stockholmban, havi egy „svédkis”, ami Balla D. Károly kérésére, a weblapjának íródott. Napi változata az Erdélyi Terasznak készült sorozat: a Zanzibár, neve a ’zanzá’-ra, > ’bambá’-ra emlékeztető hangalakból. Azt hittem, Zanzibár a neve valamelyik régi afrikai gyarmatnak, s mára nem érvényes, kiderült utólag, mégis az. Szabó Gézának köszönhető a több mint száz félperces – történésszilánkok durván egymás mellé rendelve, nem „rímelnek”, nem álszenteskednek, az élet ridegségét, s ennek következtében gondolkozásunk ziláltságát jelenítik meg. Közölt az ET-n kívüli zanzákat Vass Tibor a miskolci Spanyolnáthában. Meg Látó-rovatában Zsolt, bár valójában nem a Deleaturba valók. Egymás mellé állítva a zanzákat és egybedolgozva lett meg, most dolgozom rajta, a Fél, feles – kisregény terjedelmű „futurista megközelítés” (Boccioni kutyája megy le így száz lábával a lépcsőn), nevezhetném „elaknásított terület”-nek akár, amelyben feszes szerkezet által rejtett jelentések robbannak. Kollektív hős gyilkol benne és gyilkolják. Sőt: gyilkolja önmagát. Szimultán szenved, és örvend az életnek.
Ebből kiszakítva egy független rész a Lendület, ha jól hangzana, lehetne a cím: Lendület, lefog, szeresse Demény Péter, aki megrendelte.

Stockholm, 2008. 12. 02.