[2019. április]

---

Busz kapaszkodik le a völgybe, a telep felé, a sötét mélybe. Valahogy mindig így érkezünk bele egy Antal Balázs-szövegbe, menetrendszerűen, nem sok jót sejtve, s ha egy idő után nagyon ismerőssé is válik az a tér- és viszonyrendszer, amelynek variációi a Vad című kötet verseiben és a Le című kötet prózáiban mindent körülhatárolnak és zárva tartanak, ez az ismerős­ség mindig nyugtalanít.
Bár az idillhez adott volna a természet: az erdő, a föld, a kertek közelgése, a szarvasok, no meg a kutya, az ember legjobb barátja. Mégis a romlás, a rothadás, a leépülés s ezek szinonimái jellemzik ezt a közeget. „A nyomasztó rosszkedv leülepszik a völgyben, és beleragad az erdők közötti üreg reggeleibe és reggeli embereibe, és egy egész évszak kevés lesz hozzá, hogy végleg eloszoljon.” (Le, 89.), vagy versben, természeti párhuzammal: „A bús, törékeny talajon az üres rothadás oson / a határtalan fa felé, mint a fájás a szív felé.” (Vad, 6.) Valamikor lehetséges volt a Találkozás a szarvasbikával „három gyermekszív-dobbanásig” és „három szarvasszív-dobbanásig” (Vad, 20.), mostanra az erdő főként az illegális fakitermelésre kényszerült munkások terepe; a hegyeket már kivájták, a kőfejtők s a bányák is lezárva, üresen jelölik valamilyen emberi tevékenységnek a nyomát. Nem mintha nem laknának emberek a telepen, nem dolgoznának irodákban, laborokban, boltokban, buszon, teherkocsin, nem innának a kocsmában. A történet mindig egy férfi figurára fókuszál, aki vagy otthonosan mozog ebben a környezetben, vagy valamilyen módon inkább idegen benne akkor is, ha múltja ide köti. Mire a Le novelláit olvasva összeáll a kép, a kötet közepén meg­erősítésképp Az ember, a telep, a szomorúság című írás, majd a végén összegzésképp a Pusztai vázlat keserű hangvételű, egyszerre kívülálló és belső nézőpontú panorámáját és paramétereit nyújtja a behatárolódott létezésnek: „anyátlan-apátlan árva vidék ez” (Le, 91.), tele tűréssel és lemondással. „Falu, város, rét, erdő, nyers folyóparti lapály szétszálazhatatlan szövevénye várja itt az idegent, és nem csak őt zavarja néha össze.” (Le, 189.) Míg a Le fókusza inkább a hely, a hely hangulatának a megteremtése felé siklik (fő­leg a kötet első felében, utána az elbeszélésmód és nézőpont vált egyet), a Vad versei inkább az emberekről és az időről, a szorongásról szólnak, bár a térbe kódolt viselkedésmintázatok és viszonyok itt is meghatározók. Több vers tematizálja szívszorító pontossággal az öregedést az anyaghoz való visszatéréssel együtt, az idő ketyegő óráját, s ami ezt az időt kitölti: a várakozást, az elmenést és visszatérést, a magányt, az emlékben élést.
A két kötet közös motívuma a mozgás is. A telepre, a faluba mindig érkezik valaki (a Vad első verse is az érkezésről szól), ha nem más, akkor a busz vagy a teherautók hozzák szállítmányaikat. A Sóvárgás főszereplője, Barilla állandóan elautózik az üres telepig; a Másfélmillió lépés Magyarországon versében a rutin és a tétlenség „a házuktól a presszóig meg vissza”, hordozza az embereket (50.). A versek ennél látványosabban is tematizálják az ide-oda mozgást (Távolodó mozgás, Tiltott mozgás, Egybevágó mozgás), ami esetenként a távolság és az elszakadás belátása után a távolság megszüntetésének ígérete volna, de „a túloldal egyre távolabbra kerül” (Vad, 7.). Összeolvasva a két kötetet, ez a mozgás nem a mozgalmasság, amely esetleg pozitív előjelű felpezsdülést okozhatna, hanem mindig egy kicsit lefelé irányul. Illetve adódik a kimozdulás lehetősége az új generáció számára, amint A jók mennek el és A szelídítés című novellákban utalás is történik arra, hogy a gyermekek majd továbbtanulnak egy közeli városban, s nem lesznek „munkásember-formák”; más szövegek szereplőinek is sikerült ez a „kitörés” (a szén­elemző labor munkatársának a Bányavidékben, a katonafiúnak az Otthagyni a fogát című történetben). Valamelyest csapda ez: a kilépő mindig maga után hagy valamit (ha családot, tárgyakat nem is, de emlékeket, identitása alapjának egy részét igen), és ottreked az átmenetben, az átmenetiségben: mert visszatérve többnyire idegen. Ezt a köztes tapasztalatot ragadják meg igen érzékenyen azok a versek, amelyekben az emlékezés nosztalgiája, a gyermekkor elvesztésének elfogadása egzisztenciális szorongással és fele­lősségérzettel telítődik. A kívülre került, de emlékeiben elszakadni képtelen beszélő az ismerős idegenség érzésével szembesül; identitása ahhoz kapcsolódik, aminek a pusztulását észleli – önazonos maradhat-e, ha a hely és a viszonyok, amelyek valamikor formálták, már nincsenek (A kérdés)? Fele­lős-e azért, hogy az a környezet és kapcsolatháló, amely „kicsúszott a szem­ből át az emlékezetbe” (Vad, 74.), az ő távozásával is gyengült?
Az eltávozás, kimozdulás hozzájárul egy másikfajta töréshez is: a kontaktus megritkulásával a közösségek rombolódásához (lásd a Leltár című verset), így a családi és rokonsági viszonyok kiüresedéséhez (lásd a Szép csernelyi családtörténet című verset). Ezért nem ritkán valamilyen szurrogátumhoz fordulnak az emberek az újabb üres tér kitöltéséhez. Ilyen a Jót tenni mindigben a szektaízű „szeretetotthon”, amely a megmentetteket hálájuk révén magához láncolja, vagy A szelídítésben az a tény, hogy az asszony a Vad Mundira adja elhunyt férje ruháit, hogy a veszteség tudata ne szakadjon rá teljesen a mindennapjaira (egyúttal a barátkozás bodorádámos lehetőségei?). Ezek az emberek nem rosszak, csak valamit nagyon elveszítettek – egymást (a Sóvárgásban szereplő Barilla számára a „rokon” már csak egy nevet jelent), az időt, az egymást összekapcsoló tereket. Ezért is van valami bizalmatlanság is közöttük, ugyanakkor mindenhol lappang egy „titkos titok”, egy „titkolt titok” (Vad, 9.). A novellákban ez gyakran valamilyen múltbeli, a családi viszonyokhoz kapcsolódó trauma vagy egy telepi baleset. Innen a szövegek baljóslatúsága, illetve az a balladisztikusnak mondható sajátosság, amely a nagyon sűrítő erejű mondatok, a párbeszédek minimális közlésértéke révén abból ered, hogy nem mindig derül ki, mi is történik igazán, mik a szerep­lők motivációi.
Legextrémebb esetei ennek azok a novellák, ahol valami misztikum is beszűrődik. A rendkívüli feszültséget nagyszerű érzékkel adagoló Hosszú napokban Martos rossz előérzete az idegen sofőrrel kapcsolatosan nem bizonyul megalapozatlannak: elbizonytalanító a kétféle híradás egy baleset megtörténtéről, a végére pedig az derül ki, hogy a hír talán jóslat volt. A fal mögöttben a kötet többi részétől eltérően egy kisgyerek kapkodó szólamát olvassuk, akinek nézőpontját az is korlátozza, hogy a felnőttek nem magyaráznak el neki semmit, így csak arra a betegségszagra tud alapozni, amelyet egyre erősebben érez magán és otthonában. Némi utalásokból azonban egy szörnyű átok szörnyű feloldásának kísérletére tippelhetünk.
A versekben megcsillan a csoda és a kincs lehetősége is, de ezek is hiányukban értékelődnek fel (A csodatemető, Kincskereső). A Vad kötetnek is nagy a sűrítő ereje, emellett leheletnyi mitikus tapasztalattal egészül ki: lírai ének beszélnek földszagú anyáról, aki fiait sárból és kavicsokból gyúrja, s nem engedi el; erdőbolyongó óriás apákról, akikkel sosem jön létre semmilyen kapcsolat. Apa és fia örökös távolságáról szól a balladaidéző ritmusú Apácska-vers is: „a szív szakadatlan / dobog a zuhatagban / nincs aki azt megokolja”, „és közben szakadatlan szívében akaratlan / megtépett farkasok nyája mosolya vizében szarvasok nyála” (30.). S bár a Bemutatás rítusában, amikor a nagyapa bemutatja az újszülöttet a hónak, van valami ősi ünnepélyesség, az eredet sem idilli, a létre jövés is egy brutális vagy kény­szerű történés. A törpe című versben „[e]lőttem rántották ki a világba” (65.), „tolták bele a lelket”, „véresen, / de működőképesen”. A verseskötet vége felé egyre erősebb a „vadulás” abban az értelemben, hogy a megfogalmazás nyersesége egyre intenzívebb, valamint az elégikum nyomai is elpárolognak. Az öregeknek, az öregségnek egy megértő darabja, az Öregember-versek ellenpontjaként Az öregeink a földbe vesztek és a föld megrohadt tőlük dühe és kiábrándultsága következik. A kötetzáró vers (Találkozás a régivel) az elhasznált tárgyak és testnedvek felsorolásának érzelemmentes szigorúságához jut el.
A verseskötet fülszövegének provokációjára, hogy mitől vad a Vad: vad a kétségbeesett ragaszkodás és küzdelem a mindennapokhoz és a mindennapokért, még akkor is, ha a létezés körülményei mindig csak valaminek az elveszítése felé vezetnek (l. a Veszett kutyák versét). De a vad egyúttal idegen is, és vadul a magára hagyott hely, élőlény. S vad a szelídítés is. Vad a hiány és a fenyegetettségérzés, a szorongás. És mégis van ezekben a szövegekben empátia, van egy-egy szép alternatíva, mint a Ballada a felezőidőhöz érke­zőkről című versben: „de beszéljünk inkább arról a néhányról / aki fél életét leélve nem romlott meg / és nem lett a keserűségtől sem bűzlő alak / és a tükrök ma is a barátai / belenéz mindennap a gyerekei a szülei a felesége szemébe / és van is amit mondjon nekik / amit megjegyezhetnek hogy éljenek vele és belőle / és amit mindig keressenek majd sorra mindenkiben” (35.). A kapaszkodó mindenhol ez lehet: legyen, akinek a szemébe nézni. Talán ezért indul el a tanyasi gyerek, s hívogat minden ismerőst apját meglátogatni (Vendéget hívni, esőt várni).