Mikor ezeket a sorokat olvasod, már máshol vagyunk, 

a természet s az idő új erőre kaptak, haza tessékelték 

a megvadult vendégeket a nagy büdös semmibe. Mindig 

is közömbösen nézték, amit teremtettünk, (bár ez a szó 

foglalt), most visszaváltják az üres üvegeket, kitakarítják 

utánunk a mocskos házat, a kertet, s közben vetnek pár 

unott pillantást a művészet, tudomány, technológia 

máglyákra hordott tárgyaira. Láthatod, elpusztítottunk 

mindent, romokat hagytunk hátra, sivatagok levegőbe 

emelkedett homokját, kifosztott piramisokat, körbe-

betonozott tavakat, felgyújtott templomokat. Homok, 

mindenhol homok és iszap, akáciák magánytól eltorzult 

törzse, rozmaring és keserűfű, s a szél szakadatlan üvöltése 

uralja a tájat, Venus egykori dombját. Miközben szakértői 

lettünk vírusnak, politikának, napi cirkusznak, egy idegen 

isten papjai lekottázták a háború hangját, izgatottan hajoltak

a szőnyegbombázások mintái fölé, évezredek formát nyert 

ideái dőltek romba egy gombnyomásukra, s visszazuhant 

a fény, honnan előcsalogattuk, a sötétbe. Múlt s jelen egyetlen 

pillanatba sűrűlt, a deflorált jövő pedig senkit se érdekelt, 

(Dante rózsája azért néha eszünkbe jutott). Emlékezz a 

pusztulásunkra, miben örömünket leltük, de ha ismét látni 

akarnál minket, gondold meg, vérünkben ott rohad a vágy 

elvenni mindent, amit megkívánunk. Ne akarj találkozni 

velünk, ne akard többé, hogy visszatérjünk, csak emlékezz 

ránk. Átadjuk a korszakot, már nem működik. Masírozunk 

a mérhetetlen időkön át, a semmi űrén, hordákba verődve 

táncolunk valami ostinato dallamra, s egy szemgödör tömeg-

sírjába vetve nézzük a mozielőadást, hol a földtörténet kihalási 

hullámsorozatát vetítik; itt lelassulhat könyörtelen szívverésünk –