[Látó, 2010. november]

PRÓZA-SZÍNHÁZ, VAGY FORDÍTVA, VAGY SE EZ, SE AZ

Te, Zsuzsa,
találkoztam tegnap egy tiszttel. Hé, geci, mondom, igen, mondja, mit csinált ez a hadsereg az elmúlt ötven évben, azon kívül, hogy 44-ben letartóztatta a saját marsallját, és az oroszok kezére adta az országot? Hát ezt a Vörös Hadsereg egykettőre elvégezte volna, ráadásul sokkal nagyobb élvezettel, mondom, nem kellett volna ezért még egy egész hadsereget fizetni...

Igen, mondja, nincs mit tenni, a hiba az hiba, két ember már szervezett csoport... Igen, de ha nem haragszik, megmondaná a nevét? Az enyémet?... mondom, Stagger Lee, Mister...  Stagger Lee... Nem ismerem, mondja... kínai?... osztrák– magyar, pontosítok... hallod, szólítom meg újból, meggondoltam magam, nem szidlak többet, nem ismersz egy kezest? Vagy többet, az még jobb... mert szükségem lenne rá... érdeklődtem, azt mondják, Rareş, és a szoba, vagy valaki a szobából azt mondta... Rareş inkább levágja a fél karját, és megeszi, csak ne kelljen kezeskednie, ezt kénytelen voltam én is belátni... így hát elszomorodva bámultam ki az ablakon, megláttam egy magas fenyőt, úgy merült az égboltba, mint egy tál tintába, és Rareşt, amint teljes nyugalommal a kezét rágja. Ezek után ásítottam volna, de észbe kaptam, hogy öt perccel ezelőtt már ásítottam, és a szájüregem mélyén felütötte fejét a fájdalom, valószínűleg a megfázás, mintha a felső és alsó állkapcsom eltávolodott volna egymástól, akár egy kígyónak.

Ilyesmiről beszélgettünk a tiszttel, és a szobával, vagy valakivel a szobából... Te, nem akartam írni neked többet, de a fszmba... meggondoltam magam... azt hiszem, felszínes okok miatt... igen... nem tévedek... mégis, mit csinálsz?... közben találtam munkát... napszámos lettem... te menedzserasszisztens, én napszámos, nem volt jövője a kapcsolatunknak, de volt egy tonna múltja, hiszed? Nem hiszed...

Te!... ezek a kutatóintézetben felfedezték, hogy Ádám fekete volt, vagy csak félig fekete, attól függően, hogy melyik szögből nézed, és elküldtem Amerikába a tudósoknak azt a feltételezésemet, miszerint Éva egy szőke, zöld szemű magyar nő volt, épp olyan, mint te, és azon kívül olyan fehér fogakkal mosolygott, amilyet Ádám azelőtt még sohasem látott, és rozsdás kerekein útnak eredt a történelem, és a következő kérdést küldték vissza, mire alapozom... mire alapozhatnám?... ezért egy bekezdésben leírtam a külsődet, az ottaniak azt kérdezték, használhatják-e a leírást maszturbálás közben, azt mondtam, igen, ha ez a tudomány hasznára van...
Most nem csinálok semmit... sétálok a szobámban... a tisztre gondolok... talán rád... igazából a szomszéd lányára a másodikról... becsöngettem hozzá, és megkérdeztem, mi a véleménye erről a papírba göngyölt hülyeségről, kibontotta, Isten­hez fohászkodtam, nehogy elájuljak... úgy nézett ki, mint egy fekete mamba, nőbe csomagolva, és azt gondoltam, Istennek legyen hála, nem tetszem neki, és soha nem is fogok, mert az a fajta lány, aki gond nélkül tálcára rakja a fejed, és fej nélkül a dolgok egyre bonyolultabbá válnak, főleg egy bizonyos kor után... két nap múlva újra láttam a gyalogátkelőn, és a szeme úgy csillogott a fényben, mint a macskáé a sötétben... nem cserélünk, szerettem volna megkérdezni... mert ezek a szemek jól jönnének Zsuzsa, vagy más nyelvtanilag helytelen kifejezés ellen...

Tegnap bementem a városba, a barátnőmnek vittem egy kb. háromkilós orvosi szakkönyvet... mert sürgősen szüksége volt rá... előtte, hónom alatt a könyvvel még ácsorogtam kicsit a megállóban, büszkén odaléptem egy kisasszony elé... mit gondol, ki irányítja a világot? kérdem elgondolkodva, miközben a körömcipőjét bámulom... hát ki? látszott rajta, hogy kívül-belül elcsodálkozott... akinek megadatott hozzá az erő, és aki ráadásul még kérte is... takarodj innen, te pokróc, mondom... nem te... a kisasszony... nézze, mondom, nézzünk bele ebbe a könyvbe... kinyitom, az első képen egy arc, szétroncsolta a Katrina hurrikán, a másodikon egy Hold nagyságú aszteroida... hát persze, mondom... elképzelhető, hogy csak egy kávé mellett tudjuk meg, ki irányítja... van ideje?... kösz, nincs, és felszállt egy autóbuszra, gyanítom, nem arra, amelyikre várt... akárhogy is, a tömegben sietősen megjelenik a tiszt... te, mondja... mi az, mondom... dokumentálódtam... az a marsall egy olyan pasas, akinek problémái voltak... miféle problémái, mondom ijedten, remélem, nem volt valami baja... a gerincének... nem, a gerincével semmi baj nem volt, mondja, és összeszorítja a szempilláit, mintha diót törne velük, és kezével elhesseget egy láthatatlan legyet... csak a zsidókkal és a cigányokkal... tudsz valamit róluk? igen, mondom... vagyis nem, gondolják meg magukat, a jobb halántékomban a neuronjaim... az igaz, hogy a cigányok loptak, ez a marsall változata, a cigányokét már nem mondom el, mert nem akarlak fárasztani vele, és az ország háborúban állt, és lopásért bárki nyugodtan lelőhet, kezdve a védőügyvédtől, és Antonescu nem lőtte le őket, így kétszeresen bűnös, és a zsidókról mondanom kell egyáltalán még valamit? nem, mondom... keresztény vagy? mondja... keresztény is... tudod, mondja, ott van az a történet a Bibliában Saullal és Dáviddal... tudom, mondom... és hirtelen eszembe jut Dávid, ha lesz egy fiam, így fogják hívni, ha lány lesz vagy kislány, ahogy mostanában mondják, Ana, mert Zsuzsa már foglalt... és ami a legsúlyosabb Antonescunál, hogy Hitlert Hitler úrnak szólította, és nem úgy, ahogy manapság szokás... és Lenint hogy szólította? kérdem szédelegve... nem számít, mondja... akárhogyis, találtam valamit, ami a marsallod mellett szól... mit, mondom reménytelenül... amikor Maniu azt mondta neki, hogy a nemzet érdeke azt kívánja, hogy az ország álljon át az oroszok oldalára, és Antonescu nem, mert a becsület nem hagyja, úgy tűnik, még azt is mondta, hogy a nemzet érdeke az emberektől származik, és a becsület az istentől, és akkor Maniu, a keresztény-demokraták főnöke szembekacagta... nem tudtam, mondom, hogy ez a dolog a marsall mellett szól... igen, de mit tudsz te róla? talán a Securitate tisztje vagy? és a Securitatéról, mondja... takarodj innen, mondom, lehetetlen... te, mondja megint... kerestem neked kezest, de nem találtam… még keresni fogok… ha senkit sem találok, kezeskedek én… mi a szakmád?... napszámos, mondom... á, akkor azt hiszem, hogy még inkább keresgélek... neked ehhez a mesterséghez valami nagykövet kell... tudom, mondom... igen, lehet, mondja... szerencséd van... igen, mondom... szükségem is van a szerencsére... zúg a fejem, mint egy hangyaboly, Hitler úr, az arc a szakkönyvből, a rossz busz, a nagykövet vagy a nagykövetasszony, akire szükségem van a bankban...

Te, mondja megint... belevaló fickónak látszol... nem iszol egy kávét? meghívlak... jó, de nem veled... akkor kivel?... jól van, nem csak veled... mert a kisasszony elment, Zsuzsa meg Ausztria–Magyarországon van... akkor gyere... gyere...

Fél órája ülünk az asztal mellett, balra az orvosi szakkönyv, jobbra a kávé, nála ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy bal oldalon a Monica irattáska, vagy hogy is hívják...
A kávémat bámulom, egy fekete kör, amiből kilóg egy kanál farka, az övét is, ugyanolyan... van számodra egy meglepetésem, mondja egy adott pillanatban... na persze, mondom, és kivesz az irattáskából egy irattartót, rajta a nevem, és egy másikat, amin azt írja, hogy Antonescu Ioan... ez utóbbit visszateszi a helyére... ez, mondja... rólad szól... így hívnak? kérdi, és megmutatja a fedőlapot... nem akarom beismerni, úgyhogy azt mondom, nem tudom... gyere na, mondja... igen... lássuk, mit írnak... állítólag egy magas fickó vagy… 182 cm... lássam, hol kezdő­dik és meddig tart a homlokod, hogy egyúttal azt is le is tudjam ellenőrizni... hát persze, mondja... hogy van egy barátnőd, a vezetékneve Solnitzky, de te golanitzky-nek hívod, nem részletezik, miért... hogy tizedik osztályban illetlen viszonyt folytattál egy veled egyidős fiúval... eredj már, méghogy velem egyidős, térek magamhoz, az nem lett volna illetlen... a füzetben ez áll, védekezik... hogy a nagyszüleid üvöltő gorillának hívnak, folyamatosan veszekszenek veled... és még azt is írják... hagyd abba, mondom... mondj magadról is valamit… van feleséged? van, mondja... Mariana... és gyereked? gyerekem is, mondja... hadd mutassam meg... és előhúz egy fényképet, kiteregeti... gyerekarc, piros szemekkel, gondolom, a meglepetéses chipsektől... gyanítom, Alinnak hívják, mondom, milyen vagány... kislány, és Biancának hívják, csap rá a fülem tövére... kár, mondom, ha Zsuzsának hívnák, sokkal szebb lenne... valószínűleg, mondja... a magyar lányok mások... de ki az a Zsuzsa?... arra gondoltam, megmondom neki, de meggondolom magam egy másik irattartótól való félelmemben... egy ragadozó hal, mondom... zavaros vizekben... vagy a tisztákban, évszaktól függően... á, mondja... utánanézek, hogy van-e időm... mindketten úgy vagyunk vele, hogy akkor néznénk egymást, amikor már nem látjuk... egy okkal több arra, hogy fél szemmel a tévét nézzem, egy színpadon feltűnik Madonna istennő és két high tech énekesnő, Britney Aguilera és Cristina Spears... elképzelem Joan Baezt... ugyanazon a színpadon, csak más anyagból, úgy szorítja a gitárt, mint egy krokodilt, közben a közönség tapsol, egyesek hangosabban, mások halkabban, attól függően, hogy mekkora távolságra vannak a gitártól. Joanon menyasszonyi ruha, kezében robbanásformájú csokor...

... úgy bámulom a tisztet, ahogy Zsuzsát szoktam, amikor már untat, és a szépsége is csak pislákol... eszembe jut, hogy lelkileg akartunk találkozni, vagyis az ágyban, de nem találkoztunk, és nem tettem semmi rosszat... a tiszt agyát fürkészem, a homlokán túl, azt a részt, ahol az információt tárolja... megkérem, csinálja ő is ugyanezt... fontos? kérdi... próbáld csak meg... nem látok semmit, mondja... nézd csak meg figyelmesebben... nem látom az agyad... és az információt?... azt talán... mégis lennie kell ott valaminek, mondom... valami barna, mondja... biztosan a kávétól, mondom... de a kávé nem a gyomrodban van?... alkattól függ, mondom... á, mondja... te, mondja... még azt is írják, hogy belesúgtál valamit Rareş feleségének a fülébe... óh, Ema, már nagyon hiányzott... nem is a fülébe, mondom... az már mellékes, mondja... a lényeg helyes... de a szégyen az én fejemen fog száradni... nincs egy radírod, ki kellene javítani?... volt, még harmadik osztályban... kinézek az ablakon, ha kilépünk innen, lemerülünk a tenger fenekére, én, a tiszt, a Monica irattáska, a szakkönyv a megcsonkítottakkal, a teleírt irattartók, a fehérek, ott benn a tiszt fejében... az a hetvenéves öregasszony jut eszembe, aki azt mondta, ebben a hónapban meg fogok halni, és megrendelte a koporsóját, most az öregasszony kilencvennyolc, a koporsó meg a padláson, tele szúval meg paszullyal... te, szól rám a tiszt... hittél a kommunizmusban?, hinni, térek magamhoz, kicsi voltam én ahhoz... és volt mit enned? volt, én sajnálom a legjobban... na, látod, mondja... mit? mondom, a kommunizmus jobb volt, mint a kapitalizmus, mibe fogadunk, hogy nem volt más, csak egy utópia... hogy lehet jobb az olyasmi, ami nem létezik, annál, ami létezik? mondom... hát, azt nem mondom, de mint ötlet... nézem, hol van az agya, hogy rájöjjek, mit jelent az nála, hogy mint ötlet, de csak egy paszullyal teli koporsót látok magam előtt... megmondom neki... az öregasszony kommunista volt? az volt, mondom, amíg le nem lőtték, és akkor elkezdtek kérdéseket feltenni... ki lőtt rá, miféle kérdéseket? a kommunisták mondják... a kérdések is náluk voltak... áh, mondja... és mit tudtak meg?... most már nem mondják meg, mondom... de te miben hiszel? én? mondom... miben hinnék?... amiben a világ is hisz... hogy ott áll minden kommunista fölött a párt, az ideológia és a Sátán... na, látod? mondja... mit? mondom, pesszimista egy fickó vagy... valószínűleg az vagyok... mondom, igen, tudod mit?... semmi kedvem sincs az ilyen értelmetlen eszmecseréhez... gyere, beszéljünk inkább a fociról, vagy a nőkről... jó, mondja... melyik csapatnak szurkolsz?... annak... mondom... hát persze... nagy meccsetek lesz vasárnap, mondja... igen, mondom... mit csinálsz, ha elvesztitek? hát mit csinálnék?... elköltözöm az északi sarkra egy jégmezőre, vagy Szibériába egy elhagyatott bányába... értelmes vagy, mint mindig, mondja... én meg amazokkal tartok... elmegy, mondom... hogy-hogy elmegy? mondja... közepesnél jobb... nem gondolod?... most nem...

A járdán lépkedek, már vagy tíz perce. Odaadtam a barátnőmnek az orvosi szakkönyvet, jól megnézett a lencséin keresztül, és egy elárusítóhölgy is, celofán arcbőrrel. Amikor kiléptem, az eső méhrajként zümmögött egy fa lombja közt... a tisztre és a kommunizmusra gondolok, szabad idejében csak azzal foglalkozik, miközben én egy többfejű lénynek tartom... remélem, barátok maradunk, mert abból nincs túl sok... talán Rareş, Ema, Ştefan, Vlad és Şlehtehmehter, aki 1820-ban született és Vlad egyik barátja. De a tiszt nagyjából mindent elmesél, ami eszébe jut, és nem túl szórakoztató, hogy mindennel egyetértek és csak bólogatok, miközben teletöm kávéval és cigarettával...

Elmegyek egy plakát mellett, tudtomra adja, hogy az élet gyorsan elmúlik, és egyebek... milyen gyorsan, kérdem... hát, gyere, számoljuk ki, mondja... hány éves vagy? annyi, mondom... jól van, mondja... és milyen fontos dolgokat tettél eddig?... felnézek az égre... semmilyet... na, látod, mondja... hiába éltél... szexeltem... védekezek én is valahogy, nem a földre, hanem a szemetesbe dobtam a papírokat, és még a Bibliát is elolvastam... ez nem elég? kérdem... légy komoly, mondja... a lányok, akikkel szexeltél, soha nem jutottak el az orgazmusig, a földre dobott papírokhoz meg ott vannak szemetesfiúk... és a Biblia egy szövegkompilláció... igen, mondom... ki gondolta volna... szex... és hirtelen orgazmus... igen, nekem volt... valószínűleg... mondja... nézd... ha mégis szeretnél valami fontosat tenni, gyere el egy találkozóra, ahol olyan emberek lesznek, akik ilyesmivel foglalkoznak... eljövök, mondom... miután lopva lezárt agyamra pillantok... hová? oda... mondja... mikor? akkor... oké... mit vegyek fel... ami van, mondja... nem számít...

Hazaindulok a város felett lengedező ég alatt, vagy oda, ahol lennie kellene... eszembe jut Komartin, és a fenséges után kutató tekintete, közben az agyam a hátamra mért botütésekkel hajt előre... sajnálom, hogy Komartinnak nem ajánlhatok fel egyebet, csak néhány ráncot, és öt perc múlva a fejem helyén felcsapó lángok színét... remélem, meg fogja érteni... arrébb, a járda mellett egy fickó az egyik épület kivilágított kuckójában ül, olyan, mint egy világítótorony a tengerparton... jeleznék neki, ne hagyjon szédülten ide-oda úszkálni ebben az éjszakában, mintha egy feneketlen tó volna... azt hiszem, valami nagyot és barnát válaszolna a jelemre...

Az ágyamban fekszem... csak úgy szemre megmérem a távolságot a testem és a mennyezet között, nagyjából ugyanannyi, mint tegnap... eszembe jut az agyam... hé, geci... igen... nincs kedved egy kis buszos sétához?... van, mondom, de nem megyek el az autóbuszállomásig... hát akkor, hogy akarsz buszra szállni? mondom... nem mondanám, hogy akarok... de nem megyek... te, el kell menned, különben állhatsz három órán át... nincs lábam, mondja... hát persze, mondom... majd áll helyetted más... jól érzed így magad...?

Elgémberedve ülök, valahol az álom és a részegség között... te, hol vagy? hirtelen magamhoz térek, hol lennék, mondja az agyam... a buszon... mit csinálsz te ott? az egyik lány mellét bámulom, meg a tarkója ívét... mit érdekel téged a tarkója íve, mondom... inkább nézz a szemébe... milyen?... semmilyen, mondja... hogy-hogy semmilyen? mondom... hát hol jársz, a pokolban?... nem, te... vagyis napszemüvege van... napszemüveg a buszon? mondom... világos, itt a világvége, és én nem tudom, hol lehet Zsuzsa... kinézek az ablakon... az egyik dombon marhacsorda, a nap úgy csillog a hátukon, mintha kristályból lennének, valamivel fennebb egy héja himbálózik az égen, mint levél a tó tükrén... hát persze, mondom... Istenen kívül ki is hinné el ezeket... két perc múlva összegörnyedek, és úgy szorítom a gyomrom, mintha lövedékgránát lenne... a dohányzástól van, mondja az agyam... lehet, mondom... nem szoksz le? mondja... nem tudok, mondom... megpróbáltál?... próbáltam... és?... és mi? mondom... meddig bírtad? néhány percig... az nem jó, mondja... ha nem sikerül, előbb-utóbb biliárdgolyó lesz belőled... úgy is jó... ahogy gondolod, mondja... elhalad mellettem egy aranyos lány, úgy bámulom a mellét, mintha a tenger fenekére néznék... halló... és meghúzza az agyam a fülem... csak még egy kicsit... hol vagy? mondja... olyan erőfeszítéssel veszem le róla a tekintetem, mintha egy súlyos láncot húznék ki a kútból... le akarsz ugrani? kérdi... nem nagyon, mondom... vigyázz, mondja... nem vagy túl harmonikus személyiség, és neked nem ajánlatos a peremhez közel álldogállni... felemelem az állam, és felnézek a nem túl harmonikusra, nehogy a fejemre essen... nem esik, legalábbis a következő pillanatban biztosan nem... a kutat figyelem, a káváján úgy pislog a fény, mintha egy kisasszony szeme lenne egy korabeli legyező szélén... hol lennék, ismétlem... körülnézek... egy udvar, mintha hó lepte volna be az éjszaka... ölemben egy köteg fa, térdig érő sarat gyúrok,... hallasz, mondja egy hang a sötétből... nem hoznál egy kis ásványvizet?... hozok, mondom... de ne menj be a boltba... mert csupa sár vagy... nem megyek be... megállok az ajtó előtt... megindítom lépteim a nedves udvaron, ahol nappal fényes gőz párolog... a boltban vizet kérek, és elnézést, amiért nem megyek be, mert ahonnan jövök, ott akkora a sár, mint a fronton... a bentiek megállnak egy pillanatra, az összefüggésen gondolkodnak... majd ideadják az üveget... elviszem... műanyagpohárból isszuk a vizet... olyan, mint az esővíz, mondom... nem oltja a szomjad... igen, mondja... miközben a tűzből kipattan egy széndarab, olyan, akár a dinnye húsa... még jó, hogy nincs hideg, mondja... igen, mondom... nagy szerencse... még öt-hat óra, és befejezzük... igen... még teszek a tűzre... bár őt perzselik a lángok, az arcbőröm olyan hűvös, mint a tükör... eszembe jut Roxana... többen is ültünk az asztalnál, és tüzet kért tőlem... megfogtam a gyufásdobozt, figyelmetlenségből hozzáértem az ujja hegyéhez, és megérintettem a szívét... remélem, nem haragszik meg a barátja...

Te, mondom… milyen a szeme? ki maga? kérdi az agyam… ebből és ebből a városból vagyok, válaszolom… te, és a nevemen szólít… te vagy az?... én, mondom… mondtam már, hogy napszemüveg van rajta… á… ez azt jelenti, hogy figyelmetlen voltam… hát igen, figyelmetlen voltál… arra várok, hogy levegye, és akkor megmondom… jól van, megvárom… eszembe jut a falu… egy öreg pihen a padon, csirkék csipegetik a papucsát, az udvaron a kutyák megugatnak egy rókát… az úton a nap elterül az arcodon, mint annak a lánynak a csókja, akiről épp álmodozol... a dombon a fák gyertyalángként reszketnek a szélben...

Már megint az ágyban fekszem… felnézek a mennyezetre, oda, ahol mindenek felett az Istennek kell lennie… végül elmentem a konferenciára, és kitettek, vagy épp kitettek volna, amikor elkezdtem Szent Ágostonról beszélni, és George Bush-ról, szopjon Franciaország, és hajrá Izrael, Istenem… a vasárnapi meccs…

Visszabújok az ágyba... valahonnan a sötétből előbukkan az Ördög... örvend a vendégnek? kérdi felragyogva... közeleg a karácsony, kénytelen vagyok válaszolni... örvendek... remélem, nem fogja megkérdezni, hogy mennyire, mert akkor azt kellene mondanom, hogy nagyon... nézd csak, mit találtam itt,... igen, mondom... keresgéltem egy darabig, és megtudtam, hogy te egy elég zavaros fickó vagy... zöld szememmel belebámulok a vörös szemébe... és arra gondoltam, felajánlok neked egy vásárt... egy vásárt? mondom, és úgy bámulok a vásárra, mintha az előttünk levő árbocon felemelkedő zászló lenne... igen, te... egy vásárt... á, mondom... miféle vásárt? hát, nagyon egyszerű... elég szerencsétlennek nézlek, ezért kedvező az ajánlatotom... mivel is kezdjem? azzal, hogy mit nyerhetsz, vagy azzal, hogy mit veszthetsz?... azzal, hogy mit nyerek, evidens, mondom... jól van, mondja... hát, ha belemész, soha többé nem szexelhetsz, és nem érinthetsz meg egy nőt sem, ez egy normális, vagy annál nagyobb libidó esetében... nincs több szex? mondom... soha... fiatal vagy, folytatja, és tenyerével dobolni kezd a mellkasomon, akár egy fazék fenekén... boldogulni fogsz te valahogy... nem hinném, mondom... oké... mondja... és lássuk, mit nyerhetsz... igen, mondom... és határozottan érzem, hogy ami a gatyámban volt, kibontotta szárnyait, és berepült az erdőbe... hát, ha belemennél a vásárba, az utolsó robbanás erejével ruháznám fel látásodat, ami nektek úgysincs a birtokotokban... ez segít feltérképezni a női lélek lényegét, beleértve a gyökerét is... úgy vizsgálgatom a női lelket, mint egy történelem előtti állatot... és, ha eleget gyakorolsz, talán más dolgok lényegét is... nincs mit gondolkodnom rajta, túl jó ajánlat ez ahhoz, hogy vissza lehetne utasítani... az elfogadomból csak az e-ig jutok, amikor ő... annak az esélye, hogy az utolsó robbanás létrejöjjön... az esélye? mondom... pontosan, mondja... olyan 21%... 21%?... az egy jó arány, mondja... most akkor elgondolkodom... mi van kinn, kérdem... demokrácia, mondja az ördög... oké, mondom... a demokrácia szerintem egy betörhető vadállat... akkor fejben szavazzunk, mondom magamban... igen, de előtte nekifogok számolni... hány éves vagyok? kérdem... ennyi... apám meghal ekkor és ekkor, ez azt jelenti, ha én öröklök, még van kb. tíz évem... ha továbbra is ragaszkodom a cigihez, marad hat-hét, vagyis öt, mert csak minden második nap fogok enni... most háromhavonta van egy menet, az évente négy, tehát öt évre húsz... hmmm... húsz menet az kevesebb, mint amennyi eddig volt összesen... a barátnőm semmit sem fog észrevenni belőle... ha a másik utat választom, nyereményem a lélek kategóriája, és nem csak... egyet veszítek, kettőt nyerek... jóóóól van... mondom... és a libidó, mondja az agyam... az ördög vigye el, mondom... még csak ez hiányzott... nem tudom... sok zuhany, kevés olvasás... oké... mondja... gyorsan elkezdem a szavazást... Rareş belemenne, Vlad nem, mert együtt nézzük a pornófilmeket... marad Ştefan és Şlehtehmether... Ştefan tartózkodna, és Şlehtehmether halott... ez így nem lesz jó… egyenlő, lássuk még egyszer... Ema mellette lenne, és Camelia ellene, vagy fordítva... újra egyenlő... maradok én és az Isten... én nem tudom, és Isten, nem tudom, hogy tudja-e... elfogadom, mondom... egy lélegzetvétellel... elfogadod? mondja... gondolkodási idő nélkül? anélkül, mondom... hát mennyi legyen, nem mondtam, hogy semennyi?... egy másodperc, mondja... elég furcsa, mondom... elfogadom, ismétlem... elég hamar, mondja... na mi van, visszalépsz? mondom... gondolkodnom kell egy kicsit, mondja... túl gyorsan mentél bele, ez azt jelenti, hogy én kötöttem rossz vásárt... gyere na, már megegyeztünk... tartanod kell magad hozzá, különben megmondlak az Istennek... 101, mondja... én az ördög vagyok... csak akkor tartom be a szavam, ha éppen úgy tetszik... gyere na, mondom... tartsd már be... nem hiszem, mondja... oké, mondom... ide figyelj, megelégszem egy 18%-os robbanáseséllyel... ne, ne... mondja... 15%... nem... 9%... hagyd már, ne erőszakoskodj annyit... 5%... mondom, és a szexelvonásodhoz még azt is tedd hozzá, hogy nem mosok hajat... nem, mondja... 2% és egyáltalán nem mosakszom... nem... 1%, mondom... és naponta egy órán át olvasom Lenint... nem felel meg, mondja... 1%, és naponta 5 órán át olvasom Lenint... nem... 0,5%, és elolvasom az összes szocialistát és kommunistát az elkövetkező hat hónapban... oké, mondja... ez már megfelel... mars innen, te, pokróc… mondom... azt gondolod, hogy megzakkantam?... oké, mondja, akkor... kellemes ünnepeket... viszont... mondom...
Szédülten álldogálok... azt kérdem magamtól, nem kellett volna mégis elfogadnom ezt az utolsó variánst... nem, mondom... hülyeség lett volna... csak Lenin összes műve 52 kötet... miután elolvasod, az agyad rosszabb, mint egy atombomba...

Az ördög után szaladok, miközben az agyam úgy kavarog a fejemben, mint folyó a füzesben... te, mondom... mi van? mondja... megint a vásár?... nem te, mondom... csak kérdezni akarok valamit... van időd?... egy kevés, mondja... mondd... hogy csinálod, hogy ilyen könnyen meghülyíted az embereket... miután elkezdenek beszélni, belopózom a szavaikba,... hát, ez nem nehéz... lépésről lépésre... á, mondom… álnokul elkötelezem őket az legalapvetőbb logikai hibákra építve... Becanson is azt mondja, hogy ez a módszered, mondom... ki az a Becanson, mondja... Ciubi után a legnagyobb francia, megelőzve Revelt, mondom... á, Francia­or­szág... mondja, a kedvenc országom... hagyd békén, mondom... utána már könnyen megy... mondja... de Vlad nem ért egyet Becansonnal... Şlehtehmehter sem... meg­próbálom átjátszani az emberiséget Vlad és Şlehtehmehter kezére... ki az a Vlad? mondja... együtt nézzük a pornófilmeket, mondom... á, mondja... érdekes... és ha a barátnője épp nincs a szobában, lengén öltözött thaiföldi lányokról álmodozunk... jó nektek, mert még fiatalok vagytok... igen, mondom... vagyis nagyjából... Isten csak egy koncepció maradt, mivelhogy a tudomány máig sem tudta igazolni,... 101, mondom... hisz még valaki egy ilyen csalóka okfejtésben?... 101... mondja... de még hányan... hát ez épp olyan, mintha vödör helyett fénysebességgel próbálnál vizet húzni a kútból, vagy mintha anyahajóval vernél be egy szeget... igen, mondja... nagyjából... de a szemedre fogják vetni, mondja... mert ha már van egy szeged, és egy anyahajód, biztosan találsz rajta egy kalapácsot, vagy a legrosszabb esetben egy laptopot... igen, mondom... de csak akkor, ha amerikai... mert ha orosz, be kell érned egy KGB-besúgóval... igen... ez így igaz, mondja... gondom volt erre is... van egy problémám, mondom elkeseredetten... miféle problémád? kérdi... Lenin, mondom, még jobban elszomorodva... Lenin? mondja... nagy ember... igen, mondom... nem tehettél volna engem az ő helyébe?... téged? mondja... te talán több mindent csináltál volna?... sokkal többet, mondom... ez derék dolog... választás elé állítottam volna a nőket, a gulág, vagy a helyzettől függően a külső vagy belső szépségüket dicsérő általam írt kétsoros bók... és a férfiak... gulág, vagy lenyomunk egy vodkát az én számlámra... és az orosz parasztok... adtam volna nekik hektáronként 10 000 eurót, és egy rakás vissza nem térítendő hitelt... te, mondja... ez egy aljas liberalizmus... igen, mondom... és aljas liberalizmus... bá­mul rám, mint hamupipőkére a törpés mesében... ők? mondom... nem, köszönöm, mondja... ahogy gondolod, mondom... és egy idő múlva Moszkva központjában építtetnék egy titánnal borított aranykatedrálist, és beletenném Krisztus keresztjét... ezt csak azért, hogy a nép el ne feledjen, és a hatalmadba kerüljön, miután elbukott az elementáris logikán... hát persze, mondja... maradjunk csak Lenin­nél... ahogy akarod, mondja... eszembe jut Franciaország, és az ördög iránta érzett szimpátiája... meg kell mentenem... de hogyan... mondom magamnak... a franciáknak van egy üzenetük a számodra... miféle üzenet? mondja... hogy szopj le minket... á, érdekes, de nem hiszek neked... és a terroristák számára is, mondom... láttam a televízióban egy angyalszemű arab nőt, amint éppen zsidókat készült a levegőbe röpíteni, és az volt a meggyőződése, hogy a szabadságért teszi... a szabadságért? mondtam... a gatyám is tele van a szabadsággal... nem kapod be, hogy megízleld?... biztos vagy benne, hogy nő volt? mondja... igen is, meg nem is, mondom... ha férfi lett volna, akkor is állna az ajánlat... értem... elismétlem, ha akarod... ami pedig Franciaországot illeti... a legtöbb francia lelke helyén... egy... mondd már, mi az az izé, ami a befőttesüvegen van?... celofán... próbálok segíteni... pontosan... celofán... éppen az... hagyd csak, mondom... mert egyszer fenn és egyszer lenn... és lehet, hogy nem is tudnak róla... Ciubi megvédi őket tőled... van még valami kérdésed? mondd csak... nem is tudom, mondom... nem mész még nyugdíjba?... nem hiszem, mondja... megyek... te, maradj még, mondom... még van egy problémám... haragszol rám? mondom... nem, bár lenne miért... miféle probléma?... figyelj, mondom... vasárnap lesz a meccsünk, és mindenképpen nyernünk kell ahhoz, hogy két forduló után megnyerjük a bajnokságot... nem tudnád elintézni, hogy könnyebben menjen?... hát... mondja... melyik csapat... az... mondom... hánytól?... annyitól... oké... mondja... megnézem, mit tehetek, és lehet, hogy el tudom intézni... de nem ígérhetek semmit... tii... mondja... biztosan az ünnepektől van, hogy mindenféle meggondolatlan dolgot teszek...

... itt állok, Zsuzsára gondolok, és a papírszoborra, amit a fejére állítottam, félig azért, mert kedvelem, félig azért, mert unatkoztam... a lelke olyan, mint egy háromlábú hal, amint éppen kisétál az óceánból, és elindul a prérire, hogy vadcsődörré változzon... kár, hogy nem kötöttem meg a vásárt... mást látnék, és nem mindenféle baromfit... békén hagyom a magyar lány lelkét, egyetemista az osztrák–magyar nyelven, attól tartok, hogy Platón szuperérzékeny világa csillárként zuhan a fejemre... felteszek valami zenét... PJ Harvey, rid of me... Magyarországra gondolok, egy húsos ajkú szőke csaj, apró mellekkel, úgy lélegzenek a blúzban, mint a tenger gyümölcsei... mi újság a szexuális életeddel? kérdi a falról… az enyémmel, mondom... igen... nem is tudom, mondom... normális? mondja... mi az, ami a normális alatt van? mondom... kielégítő... és a jó felett... az, ami a kielégítőnél rosszabb, mondom... á, mondja... nem akarsz egy vásárt kötni? mondom... ha már amúgy is itt vagy... nem, köszönöm... és van annyi időd, hogy megigyál velem egy kávét?... nem mehetek... ki ücsörögne helyettem a térképen?... mondja... kérd meg Oroszországot, hogy helyettesítsen egy félórát... Isten ments, mondja... még csak az hiányozna... akarsz hallani egy bókot? mondom... mondj egyet, ha már annyira akarod... oké... mondom... és ráharapok a nyelvemre, mert teljesen üres a fejem... azt fogom mondani, amit már a barátnőmnek is mondtam... öö... az a dolog ott a szoknyád alatt egyenrangú számomra a vasárnapi meccsel, mondom elbátortalanodva... húh... mondja... ha magyar lennél, elmennék veled kávézni... magyar va­gyok... nem hiszem, mondja... pedig az vagyok, mondom kétségbeesetten... tudsz magyarul?... igen, mondom fellelkesülve... jó, mondja, és összehúzza a szemöldökét... mit jelent az, hogy, és következik egy összetett mondat, vagy egy egyszerű, vagy egy szó, mert nem jöttem rá, hogy pontosan mi is akar lenni... fogalmam sincs, ezért hangosan válaszolom, hogy semmit... na látod? mondja... nem is tudsz... tudom, hogy Lenin szerint a nyelv egy szubjektív apróság... 1917 óta már nem mondják, hogy... Lenin... mondja, és a feje helyén megjelenik egy késpenge... hoppá, mondom... nincs ez így jól... nem Lenin, mondom... másvalaki... ki?... mondja... Şlehtehmehter... mondom, és Vlad... ez nem elég?... ki az a Şlehtehmehter... Vlad barátja, mondom... és Vlad? együtt szoktunk pornófilmeket nézni... nem, köszönöm, mondja... akkor jössz?... nem... vagyis igen?... veszem dialektikusra a figurát... vagyis nem... viszontlátásra... remélem, mondom... ha akarod, majd írok... kiáltom utána... a bókot... adom hozzá, csak úgy magamnak...
Mennyi ideig járt másfelé az agyam? kérdem PJ Harvey-t... két másodpercig, mondja... csak annyit... furcsa... és a kezemben tartom a konzervbe préselt időt... bosszúsan gondolok Leninre, és arra a tényre, hogy már kétszer veszítettem miatta... hé, geci, mondom... igen, kérlek... válaszol az Eiffel-torony... semmi, mondom... nem téged kerestelek... te, mondja... nem látogatsz meg Párizsban?... nem hinném, mondom... azt akarod, hogy a franciák felgyújtsák a még nem létező autómat?... az elég nehéz lenne, mondja... igen, ahogy gondolod... bekapcsolom a rádiót, lássam, még működik-e... működik... odabentről egy hang a holnapi időjárást ismerteti... délben fehér égbolt, akár egy pohár feneke... reggel úgy nyúlnak végig az utcákon a napsugarak, mint egy lány karja a párnádon... a dombokon cukorfehér fény... a hegyekben estére rácsordul a nap a fenyőkre, mint gyertyafaggyú az ujjad hegyére... hoppá, magamhoz térek... agy! mondom... agy!... most már minden világos... ez államcsínyt követett el, épp tereferél a marsallal, és engem még nem is értesít róla... itt vagyok, mondja az agyam... hol? mondom... itt... mondja... nem látsz?... most már látlak... mitől vagy ilyen fekete, úgy nézel ki, mint egy koldus... elpuskáztam az államcsínyt, vagy nem tartott eleget, vagy még bonyolultabb, most mindenki engem keres, bújtass már el... mássz be a fejembe, és mondd meg a marsallnak is, hogy még van hely... oké, mondja... megmondom neki, és mindketten bebújunk... te, mondom, milyen érzés hatalmon lenni?... komolyan kérded? mondja... nem tudom... mert törvények helyett nekifogtam bókokat írni a titkárnő szeméről, és két órába telt, vagyis, hogy jöjjenek, és letartóztassanak... akkor is vele volt szerencsém, mert bedugott a szoknyája alá, ott kuksoltam még három órán át, míg írtam valamit a combjáról, és arról, ami közte van, és csak azután sikerül megszöknöm, ide a szobádba... ebben a siralmas helyzetben? mondom... igen, mondja... ő festett be... és átöltöztetett, nehogy valaki felismerjen... miközben arra gondoltam, hogyan mozognak azok a fehér kezei... mint valami felhők egy mély ég boltozatán... jaj nekünk, mondom... és a marsall?... mit csinált, miközben te intenzíven a titkárnőre gondoltál?... meditált, mondja... Istenről, becsületről, tiszteletről,... vagy legalábbis ezt mondta, amikor el akartak vinni minket, és úgy néztek rá, mint egy halottra, aki éppen táncra perdült... elengedték, mert a titkárnő azt mondta, az öreg már százhatvan éves, azok meg lenyugodtak...

Eszembe jut Magyarország, és Zsuzsa, a hozzá fűződő különleges csatolmány a fejemben... te, Zsuzsa, mondom... igen... válaszol az agyam... eszembe jutott, hogy te, vagy valaki más azt mondta, hogy engem is szeret, természetesen valaki más mellett... ha te voltál az, megkérnélek valamire... de előtte még hadd mondjam el, nagyon sajnálom, hogy azért adtad be a felmondásodat, mert a főnököd nyomult nálad... igen, mit szólt hozzá?... hogy, ha nem találkozol vele az ágyban, ír neked egy verset? vagy valami sokkal sikamlósabbat?... mit tehetnél? egyes férfiakat a nők arra késztetnek, hogy fejjel menjenek a falnak... én is az egyes férfiak közé sorolom magam, hogy ne legyek ezzel egyedül... most pedig meg foglak kérni valamire... te... amikor az ágyban vagy valakivel, és azt a dolgot csináljátok, vagyis mindketten egy kék égen sétáltok, nem tennéd meg, hogy rám is gondolj abban a nők számára legfelemelőbb pillanatban?... jelt adnék a kezemmel... és aztán, ha találkozunk, mondd meg... fontosnak érezném tőle magam... és... még egy dolog... te... nem tudnátok visszaadni Erdélyt? adnék cserébe egy pár zoknit...

... hirtelen vaksötét lett a fejemben... jobbra még látszik egy erdő, balra a Hold ringatódzik a sötétben... hmmm, mondom... az erdőben megpillantok egy lányt, teste, mint egy feneketlen tó, valami lószerűn lovagol, vagy valami köztes alakon, amit már régóta próbálnak felfedezni a tudósok... ki lehet az? kérdem magamtól... Ema? te vagy az?... Camelia?... most már világos... valószínűleg a női alteregóm lehet, vagy valami egyéb dolog, amit részegen fedeztem fel magamban... a lány odaér mellém, az álomba és sötétségbe merült paripáján lovagol... ki maga? kérdem pofátlanul... a Holdról jöttem, mondja... melyik Holdról, faggatom továbbb... hogy-hogy melyikről? mondja, hát arról, amelyik a földről nézve úgy néz ki, mint az eresz sarka, vagy mint a kályha tüze... elég érdekes, mondom, nem fogadna örökbe? kérem szépen! mert Rareş vagy nem tud, vagy nem akar, mert nem részletezte... mélyen elgondolkodik, azt jelenti, hogy ez a maximális összezavarodottság pillanata... nem hinném, mondja... hát persze, mondom... zavartan körbenézek, a Hold fénye vele együtt halad, akár egy sziklafalon... és akkor mi keresnivalója van a fejemben?... semmi, mondja... valószínűleg csak odatévedtem... valószínűleg, mondom... és mi a csoda az izé, amin lovagolsz?... ő Rahma, mondja... egy hatlábú és nyolcszárnyú mitológiai állat... érdekes, mondom... nem adod el?... nem tehetem... akkor legalább hagyd itt nekem emlékbe... azt lehet?... igen, azt lehet... ha akarod, és is adok neked valamit... mert Magyarország ittfelejtett a fejemben egy fél pár kesztyűt, neked adhatom, hogy hordd inkább te... kell?... nem, köszi, mondja... nem lenne valami, ami a tied?... de, mondom... egy pár zokni... elfogadod?... hagyd csak, mondja, majd, ha szereztél valami arravalót, nekem adod... jól van, mondom... és a lány hirtelen eltűnt a Hold mögött... az ágyban fekszem, Rahma a fal mellett ácsorog... medvemorgást hallat, vagy valami olyasmit, ami a medve után következik az evolúcióban, de lépcső nélkül... biztosan éhes... gondolom... megpucolok egy sárgarépát és egy uborkát, és odateszem, ahol szerintem a szája van... nem vagy éhes? kérdem... Rahma újból morog valamit... lehet, hogy csak magyarul tud, gondolom... ez nem lesz jó… mihez kezdjek vele?... a mitológiai állatot bámulom, hogy rájöjjek, mire való... megvan, mondom megvilágosodva... szabadon engedem a városban, és a hátára kötök egy eladó táblácskát, rajta a telefonszámommal... ez az, mondom... Rareş is egyetértene velem... ezt fogom tenni... és azután...

... megcsörren a telefon... te... üvölti a tiszt... te vagy az?... én, mondom... na, mi történt?... semmi jó, mondja... eltörtem a lában, és azon kívül még van egy problémám is... segíts rajtam... hallgatlak, mondom... két nap múlva halottak napja, és van egy barátom, olyan, mintha a mesterem lenne, egy csomó dolgot tanultam tőle, főtiszt a Securitaténál, kb. 10 éve halott... nem vinnél a nevemben valami virágot a sírjára?... anyám, és eszembe jut a függöny... lehet, hogy Lenin bal keze volt, vagy az ellenkező lába, hogy is tudnám visszautasítani?... hagyj békén, mondja... valahogy meghálálom... oké... mondom... még elmondja, hová kell mennem, és megvárja, míg megtanulom... te, köszi... szívesen... mondom...

Már egy perce a jelzőlámpánál állok, és a zöldre várok. Izgulok... olcsóbb virágot vettem... vagyis elég hervadtak voltak, aztán rosszul éreztem magam miatta, és megvettem a drágábbat... nehogy megsértődjön a halott, hogy a virágain spórolok... még most sem vagyok biztos benne, hogy jók lesznek, bámulom a fonnyadt virágokat, abban reménykedem, hogy a temetőig m&eac