EsszéLátó – 2010. május

avagy én és a dada

Szőr Demény, ne vedd ironikusnak ezt a megszólítást, tudod, ez még abból a kolozsvári időből maradt itt, amikor így szólítottuk egymást a barátaimmal, de most arra használom, hogy kikerüljem ezt az esszéírásra való felkérést, mert hiába dicsértél a múltkor, hiába mondtad, hogy gyakrabban kellene esszét írnom, én nem hiszek az ilyen irányú képességeimben, mert valahányszor „a hozzászólás műfaját” gyakorlom, mindig arra eszmélek, hogy valójában magamról írok csak, másként fogalmazva „eszméimről, amelyek rögök”, és ezeket legtöbbször magam is unom. Nem gond számomra a feltárulkozás, mert ahogy azt valamely Nyugat-szerkesztő fogalmazta meg: ha valaki letesz az asztalomra egy novellát vagy pár verset, abból én felállítom a horoszkópját. Attól tartok viszont, hogy ezt nem valamelyik nyugatos mondta, hanem én találtam ki, és nyilván a horoszkópot sem szerencsés belekeverni, mert az komoly dolog, akár hisz benne az ember, akár nem, szakértelem kell hozzá, melynek híjával vagyok. Viszont jól hangzik ez a mondat, azért tulajdonítom egy nálam okosabbnak – a végén még ki fog derülni, hogy tényleg mondott ilyet valaki nagy előd.
Mivel tizenöt esztendeje irodalmi szerkesztőként dolgozom, megértettem, hogy egy viszonylag rövid szöveg is nagyon sokat elárul a szerzőjéről, függetlenül attól, hogy valaki meg szeretné mutatni magát, vagy éppen el akar rejtőzni. Egy publikálásra szánt szöveg a világ legrosszabb rejtekhelye. És még csak nem is valamilyen speciális lélekfejtő olvasatra gondolok, hanem arra inkább, hogy amikor egy szöveget olvasni kezdek – ma már legtöbbször monitoron –, elég hamar kialakul egy fantomkép bennem a szerzőről. Olyankor a legérdekesebb ez, amikor ismeretlen emberrel van dolgom, aki ráadásul nem írja fel a dolgozat tetejére a nevét, csak a beköszönő levélbe. Tanárosra váltok néha, mert ezt nyolcadikig megtanítják, hogy a névtelen dolgozat érvénytelen, vagy osszátok el egymás között, gyerekek, tanárja válogatja, különben sosem voltam tanár… Néhány szerzőnek sajnos elírtam a nevét a lapban – csapnivaló titkárnő vagyok, restellem is ezért magamat. És mivel az elektronikus kommunikáció ennyire személytelen, még csak íráskép sincs vagy aláírás, ujjlenyomat, tintapaca stb., fejembe vettem egyszer, hogy minden olyan emberrel találkozni szeretnék, aki jó (nekem tetsző) szöveget küld. Össze akartam vetni a fantomképet az emberrel. Hamar kiderült, hogy nem győzöm én ezt útiköltséggel meg borosflaskával, de lett néhány jó barátom, és találkoztam pár bolonddal. Megtanultam, és talán ez volt a legfontosabb, hogy sosem az író lesz a barátom, hanem az ember, akkor is, ha történetesen az írás vagy az irodalom intézményei hoznak össze. Megtanultam belelátni a szövegbe, és néha megijedek, legutóbb egy saját szövegtől ijedtem meg, de az egy másik történet…
Fontos viszont, hogy a rossz, gyenge szövegekből nagyon sokat lehet tanulni, és van, akinek elég egyszer elmondani, hogy olvasd el, barátom, hangosan ezt a mondatot, és ahol nehéz olvasni, ott van baj, nemcsak a szórenddel, hanem a gondolattal is. Van, akinek hiába mondom. Olvastam egyszer, hogy a magyar nyelvben a szórend voltaképpen szabad, azaz nincs a grammatika által normatívan meghatározva, ám jelentésképző vagy változtató szerepe van minden szórendi változtatásnak. (Mondta egyszer valaki azt is, hogy: De-vel nem kezdünk mondatot, én meg kapásból válaszoltam: De igen!)
Na most rólam fogok beszélni, ez lesz az én fantomképem, amit magamról alkotok ezen a monitoron, és van egy kis lelkifurdalás bennem, hogy ma már nem tudok papírra írni, igaz ugyan, hogy minden gép eszköz, a ceruza is, a kompúter is, de én szerettem a töltőtollat, és ma már alig találni olyan papírt, ami ne szívná a tintát, vagy amelyiken ne folyna el, és az ujjaim sem a régiek már.
Azzal kezdődik az egész, hogy hároméves koromban elkezdtem erősen da­dogni, igazi dadogás ilyenkor kezdődik. Család frászt kap tőle, én meg sokáig észre se ve­szem, engem nem zavar, csak mindig rám szólnak. Kamaszkorban fiúk közt a da­dogás a gyengeség jele; a felnőttek azt gondolják, hogy hazudsz; a tanárok, hogy nem készültél; a csajok meg csajok. A dolog ontogenetikus, neurológiai, pszichológiai (freudi, jungi, adleri) oldaláról nem beszélek, Lidi néném, aki ónt öntött, és abból mondta meg, mi bajom, legalább annyit tudott az egészről, mint az akkori legjobb pszichológus, hogy ez a gyerek ilyen, pontosabban: amikor nehéz beszélni, hallgass! (Wittgenstein)
De miért hallgassak, ha nekem mondanivalóm van? Mit csináljak, ha nekem beszélhetnékem támad? Mert néha rám támadt a beszélhetnék, mondhatni orvul, galádul, hátból, sose volt tekintettel arra, hogy olyan emberekkel vagyok-e, akik megvárják, amíg elnyekegem a mondandómat, vagy szemberöhögnek, aztán meg üvöltenek, hogy miért nem szóltál, hogy nem erre van a híd, hol van a kapukulcs vagy az öreganyám szemüvege – éppen most ültél rá, kedves... Akartam én mondani, csa-csa-csa-csak nem vá-vá-vártátok meg. Akartam én mondani: szamba vá­r­árok be. Vagy valami hasonló.
Középiskolás koromra a magyar nyelv szavait két jól elkülönülő csoportba osztottam, és még csak nem is volt önkényes ez a felosztás, hanem drámai, szükségszerű: voltak kimondható és kimondhatatlan szavak. Amikor megszólaltam és be­szélni kezdtem, titokzatos rendszer alapján váltogatták egymást, és nem tudtam kezdeni semmit vele vagy ellene. Ám egy idő után megértettem a ritmusát vagy inkább az aritmiáját ennek a váltakozásnak, előre éreztem, hogy olyan szó következik, amit nem tudok majd kimondani, választottam hát sebtében egy olyat, amit viszont ki tudtam, ettől az egész mondatot el kellett kanyarítani abba az irányba, amit ez az új szó kért, és aztán megint találni a következő kimondhatatlan szó helyett egyet, újrakomponálni a mondatot, hogy ne is vegye észre senki a kacskaringót, és lehetőleg ne süljek bele, meg azt mondjam azért el, amit akartam eredetileg – hiszen a szándék rendszerint nemes. Így lettem történetmondó. A mondhatóság irányába követtem a történeteimet. Még annyit kell erről tudni, hogy se románul, se franciául soha nem dadogtam, nekem ez anyanyelvi jelenség. Sokan mondták, hogy a magyar a világ legnehezebb nyelve, ezt igazolni tudom.
Körülbelül harmincéves korom után legyűrtem a dadogást. Ma már csak a szak­emberek veszik észre, hogy volt, ők is csak ha nagyon fáradt vagyok. Elmondom, hogyan kezdődött. Volt a középiskolában egy tanárnőnk, aki mindenféle ideológiai tárgyakat tanított, eredetileg pszichológus lehetett, de nem vagyok biztos eb­ben. Félrevont egyszer, és azt mondta, hogy figyeljem meg alaposan Ceauşescut, mit gondolok, miért hadonászik állandóan hazánknak ez a legnagyobb szónoka? Mert veri magának a ritmust – dadogós. Keresd meg a saját ritmusodat, és interio­rizáld, mondta még a tanár néni, csak a bolondoknak kell állandóan hadonászni meg az olasz filmekben… Tizenöt évembe került megtalálni és interiorizálni a ritmust, a tempót. Hosszútávfutásban gyakoroltam sokáig magamat, egyszer 10 km-en tíz percre megközelítettem a női világcsúcsot. Lélegezni nyilván tudok, mert minden a légzéssel kezdődik, ahogy azt a jóga tanítja, a többi meg fegyelem, fi­gyelem, és nem zavar, ha valaki szemberöhög, mert nincs érve tovább egy vitában, még mindig dadogós vagyok, bár ki tudok mondani minden szót. Valahol mé­lyen, belül örökre dadogni fogok, de ez már nem valamiféle fogyaték, hanem egy sajátos viszony a nyelvhez. 
Azóta sem tudom, nem is érdekel, hogy Ceauşescu dadogott-e valójában, mert akkor nem a beszédhibámra kaptam gyógymódot, hanem véget ért számomra a diktatúra. Volt abban a tanárnéniben civilkurázsi a javából, leleplezte nekem a főbohócot (1985-86-ban), és azután már nem tudtam komolyan venni a diktatúrát. Rossz volt, sötét volt, veszélyes is volt, azt se mondhatom, hogy többet nem féltem, például hogy egy házkutatáskor (nem volt nálunk!) megtalálhatják a tiszta ágynemű között a magyar zászlót (még nagyanyám kelengyéjéből való), de számomra már nem volt komoly az egész rezsim. Ma is tudok úgy hadonászni, mint Ceauşescu, de az ő ritmusa nem az én ritmusom, a magyar szavakban másutt van a szóhangsúly, mint a románban. Aki figyel, az elől nagyon nehéz elrejtőzni. Mel­lesleg akkoriban egy barátommal azon vitatkoztunk, hogy rendőrállamban jobb-e élni vagy anarchiában? Én az anarchiára tippeltem, azt gondolván, hogy a hatalom nélküliség a szabadsággal rokon, ha nem is azonos vele, a barátom a rendőrállamot tartotta előnyösebbnek, mert ott szerinte tudni lehet, hogy kire kell lőni. 15–17 évesek voltunk, mindkettőnkből az anarchista beszélt, és a fogalmakkal úgy dobálóztunk, ahogy a tizenévesek szoktak. Belőle rendőrtiszt lett egy olyan or­szágban, ahol azóta is lőnek, bár nem mindig tudni, ki, miért, kire. Én meg azóta is anarchiában élek, ez most nem politikai kategória, hanem egy korszak meg egy egész térség közérzete, zűrzavar, amelyből – most már tudjuk – húsz év alatt nem lett semmi, és nem biztos, hogy ez a legrosszabb forgatókönyv. Bámulatos viszont, ahogy a politikusok megtanultak beszélni: raccsolók, fejhangúak, hadarósok, he­begők mintha egyazon logopédushoz járnának. Ceauşescunak volt egyéni, exterio­rizált ritmusa és tempója, nem tudom, nem is érdekel, hogy hitt-e minden hazugságában, ma viszont egyet se látok, aki valóban hinné a saját igazát, se magyart, se románt. Ez az anarchia.
Van egy barátom, vagyis közös barátunk, most nem akarom néven nevezni, aki szintén dadog, másképpen, más okból, mint én, de a kimondható és a ki­mond­hatatlan szavak tekintetében addig jutottunk, hogy ha figyelek rá, mielőtt odaérne, már az „elterelő ” szót mondom helyette, villan a szeme, és folytatjuk a beszélgetést, ha meg én engedem el magamat, akkor ő mondja az én elterelő szavamat. Ez csak úgy spontánul kiderült, mert ő is azonnal meglátta bennem a dadogóst. Beszéltünk is egyszer arról, hogy írunk majd egy ilyen négykezest a dadogásról. Viszont írásban ez nem érdekes, mert honnan tudná egy nem dadogós (pozitív diszkrimináció), hogy amikor azt írom, hogy ke-ke-ke… nem a kerítést akarom mondani, hanem a kecskerágót (Euonimus europaeus), amely ne-ne-ne-nem… bontja vi-vi-vi… vidáman a vi-vi-vi-Világos, ahol Görgei letette a fe-fe-fe… a fene egye meg! Igyunk valamit inkább! Most ez így egészen egyszerűnek tetszik, nem is akarom erőltetni a dolgot, ehhez minimum két ember kell, mert nehéz elmondani, hogy amikor Görgei Világosnál letette a fegyvert, nem nyílt a kecskerágó, de Kossuth írt neki egy levelet, hogy nyugodtan tegye le a kerítés mellé a virágot... Mekkora hatalmas regény lehetne ez, újra lehetne alapítani rá a posztmodernet is akár. Hát ezért nem próbálkozom vele. Viszont készítek egy kis glosszáriumot:
– kecskerágó – kecskének csúfoltak az osztálytársaim, ezért nagyon haragudtam, egyszer valamelyiknek be is húztam egyet, kinyúlt, mint egy kecskebéka;
– nem – a magyar nyelv legfontosabb szavainak egyike, de aki ezt sem tudja kimondani, azzal tényleg baj van;
– vi… – ez lehet akár a Vida is, egy időben borzasztó nehéz volt a bemutatkozás, telefonban valóságos gyötrelem, aki a saját nevét se tudja kimondani, az már szinte valaki;
– Világoson született az apám.
Görgeivel nincs semmi baj, nem volt silány és gazember, de őt Világos hozza magával. Innen már a fegyverletétel és a fene tulajdonképpen érthető. Minden nagyszülőm nagyszüleje magyarnak vallotta magát – ha nem csal az emlékezet. A magyar történelem nekem is családtörténet…
Jó volna most azt mondani, hogy a dadogás miatt kezdtem el írni, mert írásban nem látszik, de ez nem igaz, bár volt olyan tanárom, aki nagyvonalúan megengedte, hogy írjam le, amit nem tudtam élőszóban felmondani. Hogy mielőtt megszólalnék vagy írni kezdenék, hosszan és alaposan végig kell gondolnom a mondanivalómat, az csak természetes. Felolvasás előtt mindig komolyan készülök, légzés, ritmus, tempó. Élő rádió- vagy tévéadásban nem szívesen szereplek, de volt már eset rá.  
Azt hiszem, azért dadogtam, mert valami legbelül nem engedte, hogy a nyelv magát mondja, a szöveg pedig magát írja, és nem tudtam könnyen belenyugodni, hogy a világ olyan, amilyen. Nekem az olyan-amilyen kevés. Én pontosan azt akartam elmondani mindig, amit gondoltam, de ez rettenetesen nehéz, annak is, aki nem dadog, és annak leginkább, akinek mondanád. Csak azt tudja az ember, amit el tud mondani, ebben Camus-vel értek egyet. Ám csak azt mondta el az ember igazán, amit valaki meg is hallgatott, meg is értett, meg is bocsátott, nem csak kijavított – ha éppenséggel téves, igaztalan vagy hamis. Nagy-nagy bátorság kell olykor a beszédhez és a (meg)hallgatáshoz is, nagy-nagy erő.
Nem írok esszét, Péterem, mert én nem próbálkozom. Próbálkozáshoz a ma­gyar nyelv számomra túl sok. Vannak elegen, akiknek kevés, alkalmatlan, árnyalatlan. Nekik a franciát javallom, abban lehet próbálkozni…

Il faut essayer alors on verra. Avagy: Was ist Metaphysik?