[Látó, 2009. november]

„A politikai közösség hatalma az egyén fölött nem lehet manipulatív, erőszakos, totalitárius jellegű, mivel ez magát a hatalmat ássa alá – hiszen az egyének ezt előbb-utóbb pontosan így is fogják érzékelni –, s az adott intézmények uralma hatalom helyett az erőszakra fog alapozódni. Ez azonban labilissá teszi a társadalmi rendet, s magát az uralmat is.”1 E köznapi értelemben általánosan elfogadott tényt írja felül Kamondi Zoltán Dolina című filmje, amelyben a hatalom gyakorolhatja manipulatív jellegét, anélkül, hogy labilissá válna. A történetből mindvégig hiányzik az az „előbb-utóbb”, amely az egyént, az alárendeltet, a tömeget felébresztené, tettekre kényszerítené, s ezáltal megrendíthetné a hatalom stabilitását.
Az egyes kritikák szerint valahol a Keleti-Kárpátokban elhelyezkedő, mások szerint a földrajzilag meghatározatlan mentális térként működő városkában ismeretlen rendű papok veszik át a hatalmat, s itt az ismeretlen jelző az, ami igazán jelentéses. Az a tény, hogy a hatalom emberei Dolinán papok, nem segít nekünk, befogadóknak e hatalom értelmezésében. Semmilyen papokhoz fűződő sztereotípiát, általános tudást, semmilyen előzetes ismeretet nem tudunk asszociálni a Dolinát uraló hatalomhoz, illetve az itt uralkodó papokhoz. A hatalom tulajdonosai történetesen papok. De bárkik lehetnének. Megérkezésük, hatalomra kerülésük hirtelen, megmagyarázhatatlan és visszavonhatatlan. Jelenlétüket a város lakói ugyanúgy száraz tényként fogják fel, mint az évekkel korábbi eseményt, amikor a város melletti folyó egy éjszaka új medret keres a város ellentétes szélén, s váratlan következmények okozója lesz: Dolina egy másik ország részévé válik, s ugyanakkor – a folyó régi medrét eltüntetni kívánó, ismeretlen, arctalan hatalom parancsára – a város egyben szeméttelep is lesz. Dolina lakói éppolyan közönnyel fogadják az ismeretlen papok megjelenését, hatalmát, mint annak idején az első, s azóta folyamatosan érkező, iszonyatos szagú szeméthalmokat. Nincs ebben semmi különös: valaki (egy feltételezhető hatalom) szeméthegyeket rendel Dolinára, s így azoknak megkérdőjelezhetetlenül ott a helyük. Valaki (ismeretlen rendű papok csoportja) uralkodni jön Dolinára, s nem számít, honnan, miért, vagy milyen jogon, teljesen természetesen és akadályok nélkül foglalja el a hatalmi pozíciót, s teremti meg hatalmi rendszerét. „Ebben a – történetesen, itt: egyházi – rendszerben ugyanúgy a tekintély, a korlátlan hatalom, a megalázkodás és sunyi ellenszegülés, az önkéntes rajongás és a számító törleszkedés, a néma fenyegetés és a szeszélyes jutalmazás mechanizmusai működnek, mint bármelyik másik, ismerősebb rendszerben. Azzal, hogy itt mindez ’vallási köntösben’ jelenik meg, a lényeg pontosan ugyanaz marad, s így egymással szemben, egymás mellett, egymás rovására válik egyszerre rémületessé és kinevethetővé minden uralom.”2
A Dolinát uraló hatalom nemcsak megkérdőjelezhetetlen, hanem – mint minden hatalom – erősen korlátozó és kontrolláló jellegű is: megszabja, hogy az emberek hol lakhatnak (hiszen látszólag teljesen önkényesen lakoltatják ki a Vidra házaspárt először lakásukból, később Vidrát a lakókocsiból is, s teljesen önkényesen zárják őt a tüdőbetegek közé az Izoldába), megmondja, hogy mit csinálhatnak, kijelöli a betegség és egészség határait, sőt az emberek vagyoni helyzetét is ellenőrzés alatt tartja (hiszen a Dolinára érkező Gabriel Ventuzát kirabolják, s a később neki adott tisztséggel gondosan figyelnek arra, hogy ne tudjon annyi pénzt összegyűjteni, ami elég lenne apja kihantoltatására). Meghatározza, befolyásolja a város embereinek identitását és foglalkozását. Dolinán „valamennyi szereplő az egyház ilyen-olyan tagja, vagy ha nem, akkor kiszolgálója az egyháznak (borbély, vasutas, állatorvos vagy szabó), s a más mesterségek művelői eltűntek: a földrajztanár az Izolda foglya, az embercsempész meghalt, a hangszerkereskedők elmenekültek. A rézbányászokat remetéknek nevezik, s ők maguk is használják e kifejezést azonosításukra. Abban a világban, ahol szinte senki nem lehet az egyházon kívül, kitalálják saját, legitimálható helyüket”.3
Mindezek mellett még egy nagyon fontos tulajdonsága van a Dolinán működő hatalomnak: ez a hatalom levetkőzhető. Gabriel Ventuza szó szerint a gyóntató pap szerepét és hatalmát ölti fel a papi csuhával, s mikor elkérik tőle a papi ruhát és szakállt, egyben tisztségétől fosztják meg. A továbbiakban e levetkőzhető hatalmat fogom vizsgálni, s mivel e hatalom főként a ruhákhoz, egyenruhákhoz kapcsolódik, amelyek talán jobban érvényesülnek látványként a filmben, vizsgálódásom főként a film vizuális hatalmi elemeire, motívumaira fókuszál. De fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek az elemek, legalább utalás szintjén, Bodor Ádám Az érsek látogatása című regényében is megtalálhatók.
Az egyik legszembetűnőbb hatalmi jel a filmben a papi egyenruha és a fülre csíptethető álszakáll. A regényben a papok még valódi szakállt viselnek4, azzal, hogy a film ezt álszakállra cseréli, még fokozottabban hangsúlyozza a hatalom felölthetőségét, átruházhatóságát és levetkőzhetőségét. A hatalom emberei mindannyian papi ruhát és álszakállt viselnek. Gabriel Ventuza úgy veszi át Petrus gyóntatói szerepét, hogy magára ölti Petrus egyenruháját, s mikor megfosztják ettől a ruhától és szereptől, akkor gyóntatói funkcióját a ruhával együtt visszaadja Petrusnak, s ő átveszi annak korábbi helyét a ruhakölcsönzőben. A papi egyenruha és szakáll a hatalom kétségtelen jelei, tulajdonosai a ruhával együtt viselik magukon a hatalom gyakorlásának jogát is. A sok szakállfésültetés, a fodrászat fontossága értelmezhető e hatalom ápolására, megóvására, megtartására tett kísérletként is, hiszen arra kell leginkább vigyázni, ami a hatalom viselésének kétségtelen jele, s ami ez esetben nem más, mint a felcsíptethető szakáll. Hiszen mivel is foglalkoznak Dolina város szakállt viselő hatalmasságai? Kálmán C. György szavaival könnyen válaszolhatunk a kérdésre: „Az egyházi tisztségviselők (…) többnyire alszanak, szakállat és hajat fésültetnek-vágatnak, esznek, némelyik pénzt csal ki a város lakóitól, a szeminaristák kővel dobálóznak, és a vasúti váróterem padlóját tisztogatják (az érsek látogatására várva). Az egyház már a látszatra sem ad: eltekint Istentől.”5 Az, hogy isten hogyan jelenik meg, egyáltalán megjelenik-e Dolinán, más kérdés, s elemzésem szempontjából nem is annyira releváns. De tény, hogy az ismeretlen rendű (katonákból lett) papok számára a szakállfésültetés fontos, gyakran ismételt tevékenység, az istennel való kapcsolattartás viszont egyedül a gyóntatási jelenetekben lehetne tetten érhető, de itt a gyóntatás elveszíti funkcióját, hiszen a Senkowitz nővérek kiküldik Gabrielt a gyóntatószékből, az Izoldában pedig Gabriel gyóntatás címén a különös „nyálcserét” teszi lehetővé a Vidra házaspár között.
Azt a tényt, hogy a ruha egyfajta hatalmi pozícióhoz, vagy legalábbis kiváltságos pozícióhoz juttatja az embert, Colentina Dunka ruhakölcsönzője is jelzi. Dolina városának lakói saját öltözetükben nem méltók a mindenki által várt eseményre, az érsek fogadására. De a fodrásznő ruhakölcsönzőjéből a szürke posztóruhával megfelelő identitást kölcsönözhetnek a nagy alkalomra. Csakhogy ez az identitás uniformizált, mint az egyforma, szürke posztókabátok. A tömeg identitása születik meg a Colentina Dunkától kölcsönzött egyenruhák alatt, a tömegé, amelyet a papi ruhába öltözött álszakállas hatalom irányít és manipulál, a tömegé, amelynek teljesen természetes Dolina szemétszagú, álomkóros levegője, s amely folyton, szinte időtlenül az érsek látogatását várja, azét az érsekét, aki közben neveket, identitásokat vált, meghal és újjászületik, s aki végül egy börtönből szabadult, s legrettegettebb hatalom (Hamza) személyében érkezik meg Dolinára. Az érsekre való folyamatos várakozás a Colentina Dunkától kölcsönzött ruhákban válik láthatóvá. Hogyan függ össze a várakozás az egyenruhákkal? Összeillik-e egyáltalán? Dolinán valójában „össze nem illő dolgok egymásra vonatkozása és egymásrautaltsága tart egybe egy éppen inkoherenciájából erőt merítő világot: a jeles napok alig különböznek a kölcsönzőbeli ruháktól, eltakarnak valamit, hogy ne látsszék, micsoda is voltaképp”6. A kölcsönzőbeli ruhák az egyéni identitást tüntetik el, mossák egybe, és teremtik meg helyette a tömeg identitását. A tömeg uniformisának színe, a tömeg színe szürke, amely jól illeszkedik a városban domináló színhez, a város színe ugyanis a társadalom egyik kontrolláló hatalmának, a kórház színének degradációja: a piszkosfehér. Dolina egész városa, az utcák, a házak, a falak, a hatalmas szemétdombok piszkosfehér színe, s benne a szürke ünneplőbe öltözött emberek, a fekete egyenruhát viselő hatalmi emberek nagyon komor látványt nyújtanak.
Az egyedüli színfolt az egész filmben a fodrászszalon, Colentina Dunka és a fésülőasszonyok öltözéke. Itt a leggyakoribb szín a vörös és annak árnyalatai, még a fodrásznő hálóinge is vörös, és az ajakrúzs is, amelyet használ. De az egyenruha viselése itt is megmarad. Valamennyi jelenetben, amikor együtt látjuk a fodrásznőt és a fésülőasszonyokat, egyforma ruha, vagy a ruhából kivillanó egyforma fehérnemű van rajtuk, s egyforma parókát viselnek. Egy, a fodrászszalont bemutató premier plánban nem is tudjuk megkülönböztetni a viszonylag hasonló alkatú Mauzi Aniest Natalia Vidrától.
A szalonhoz és dolgozóihoz a hatalom és alárendeltség kettőssége kapcsolódik: egyrészt kiszolgálják a hatalmat (a szakállfésülés által), s így alárendeltek, de szolgálataikért engedményeket kapnak, s így maguk is gyakorolhatják a hatalmat. Ez a kettősség főként Colentina Dunka személyére jellemző, ő az, aki maga is gyakorolja a saját kis hatalmát, miközben az archimandrita otthonába jár szakállat fésülni. Ő az, aki uralkodik saját fésülőasszonyai felett, de Gabriel Ventuzával szemben is kinyilvánítja hatalmát, amikor Petrust bízza meg, hogy kiderítse, mit akar a Dolinára érkezett Gabriel; a hatalom ugyanis mindig közvetítőket küld önmaga helyett. De a fodrászszalon egyenruhája nemcsak Colentina Dunka számára jelent kiváltságos pozíciót. Natalia Vidra hajléktalan lesz, miután megszökik a szalonból, arca és ruhája ugyanolyan piszkos és szürke, mint a város többi lakójáé, amikor Gabriel egy barlangszerű mélyedésben rátalál. Ahhoz, hogy Natalia elérje célját, hogy bekerülhessen férje mellé az Izoldába, vissza kell mennie a szalonba, és fel kell öltenie a fésülőasszonyok lenge, színes ruháját. Eleget kell tennie Colentina kívánságának, mert ő az a hatalom, aki elérheti, hogy Natalia kiváltságos helyzetben részesüljön, abban a kiváltságban, hogy bekerüljön a tüdőbetegek közé, férjéhez. De ehhez a kiváltsághoz csak a fodrászszalon lenge ruháit viselve juthat el. Ha leveti ezeket a ruhákat, leveti az egyedüli (hatalmi) pozíciót, amelyből célját elérhetné.
Az egyenruha-viselés és az ezáltal meghatározott társadalmi státus különös esetét jelenítik meg a Senkowitz nővérek, akik nemcsak együtt gyónnak, hanem egyforma menyasszonyi ruhában szöknek ki a tüdőbetegek „börtönéből”, hogy találkozhassanak vőlegényeikkel. A ráncos, öreg arcok, a piszkosfehér menyasszonyi ruhák és a ruhával viselt bakancsok látványa meglehetősen bizarr. A ruhák színe tökéletesen illeszkedik a város képébe, abba a városba, amelyben az álszakállas hatalom rendületlenül uralkodik. A két Senkowitz nővér is ezen uralom alattvalója, noha egy pillanatra feltűnik a hatalmon való felülkerekedés illúziója (amikor megszöknek az Izoldából), de csak azért, hogy egy másik, egy számukra végzetes hatalom irányítása alá kerüljenek: Gabriel Ventuza kezébe, s onnan a halálba (noha a filmben nem annyira egyértelmű, hogy a megkövezés a nővérek halálát okozta). Az egyforma, piszkosfehér menyasszonyi ruha nemcsak a város alattvalóinak sorába való illeszkedést jelezheti, hanem a nővérek identitásának hasonlóságát, majdhogynem szétválaszthatatlanságát is: csakis egyszerre hajlandók gyónni, mindkettejük vőlegényét Róbertnek hazudja Gabriel, s ez teljesen természetes nekik, s mindkét vőlegény ugyanazt az ajándékot „küldi”: a környezetből olyannyira kirívó, jobb jövőt ígérő vörös gránátalmát, egyetlen gránátalma kettévágott részeit. Mintha e két ráncos, menyasszonyi ruhát viselő, vőlegényére váró asszony is egyazon identitás kettévágott részei lennének.
Dolinán egyenruhája, sőt egyenszakálla van a legfőbb hatalomnak, egyenruhája és egyenparókája van a fodrászszalon köztes hatalmi helyzetben lévő dolgozóinak, egyenruhája van az arctalan alattvalók rétegének, a tömegnek. S minden ruha levetkőzhető, elcserélhető, kölcsönözhető. Akárcsak az identitások. Gabriel Ventuza saját régi identitását próbálja visszavásárolni, amikor meglátja egy idegenen saját, Dolinára érkezésekor viselt és ellopott ruháit, s Petrus tanácsára megpróbálja pénzért visszavenni őket. Az idegen válasza: „Nincs neked annyi pénzed.” A tábori lelkésszé lett Gabriel számára többé már nem elérhető a régi identitása, nem kaphatja vissza azt az énjét, amely meghatározott időre és meghatározott céllal jött a városba: apja holttestét kihantoltatni. A hatalom új identitást ad neki: először tábori lelkész lesz, majd ruhakölcsönzői alkalmazott. S noha eredeti céljáról így sem feledkezik meg, a ruhákkal kölcsönkapott új identitások nem teszik lehetővé, hogy elérje célját. Ilyen értelemben minden egyenruha egyben álruha is, amely egy új identitást megteremtve elfedi a régit. A hatalom képes arra, hogy átöltözzék és átöltöztessen: az eredetileg katonai uralom papi ruhába öltözik, az alattvalók pedig felveszik (vagy inkább felvetetik velük) az érsekre várakozás uniformisát, ami egyben a tömeg arctalan uniformisa lesz. De maga a város is egyenruhát, illetve álruhát visel, a hatalmas szeméthalmok ruhaként funkcionálnak, megteremtik a város jellegzetes arculatát, színét, levegőjét. Dolina maga is átöltözött azon a reggelen, amikor a folyó átkerült a város déli részére, s megérkeztek az első szeméthegyek: „A szeméttelepek fölött, elhomályosítva a várost, a füst és köd sárgás kupolája remegett, a messziségből csak egy napsütötte ablak tűzött át rajta, közepén mint egy bója ringott a Zenobia-templom sisakja. A magasban, a levegő láthatatlan örvényeiben, mint kergetőző sirályok, széltől elragadott nejloncafatok csillogtak.”7 S azóta „Bogdanski Dolinán órákon át eltart az alkonyat. A szemétnek saját fénye van, ezért itt éjszakára sem sötétedik be teljesen”.8 A város új arculata, identitása – akárcsak a benne lakóié – valamiféle felsőbb, ismeretlen hatalom tevékenységének, parancsának köszönheti létrejöttét, valakinek, aki a szeméthalmokkal folyamatosan öltözteti Dolinát.
A hatalom Dolinán – bármilyen ismeretlen, meghatározatlan legyen is – fenntartja az öltöztetés és átöltöztetés jogát, s ezzel egyszerre az identitásteremtés,
-kölcsönzés és -megfosztás jogát is. A hatalom gyakorlása, vagy éppen annak hiánya, az ezeket meghatározó identitás mind ruha, amelyet a város és annak lakói magukon viselnek.

Jegyzetek

1 Hatalom - a politikai közösség cselekvési képessége? < http://www.tankonyvtar.hu/politika/ politikai-kozosseg-4-080903-4>
2 Kálmán C. György: Szeméthalmok tövén, <http://lato.adatbank.transindex.ro/?cid=523>
3 Kálmán C. György: i. m.
4 „Kezdjed el azonnal növelni a szakálladat, mert arra mindenképpen szükséged lesz” – mondja az elbeszélő Gabrielnek. Az érsek látogatása, <http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/BODOR/ bodor00220_kv.html>
5 Kálmán C. György: i. m.
6 Szilágyi Júlia: Versenymű égő zongorára, < http://lato.adatbank.transindex.ro/?cid=41>
7 Bodor Ádám: Az érsek látogatása <http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/BODOR/ bodor00220_kv.html>
8 Uo.