Látó, 2010. augusztus-szeptember

Mindenki Gizkóként emlegeti, és illik rá e név. Alkatára, mozdulataira, mosolyára. Az árvizek miatt késve érek be a városba, már percek óta vár a kávézó teraszán. Rövidlátón is messziről felismerem. Ugyanaz a frizurája, mint amit a Mizantróp­ban viselt. Már ha a frizurát viselik. És ha a frizura frizura.
Tanúja voltam, hogyan próbál a Gondnok című Harold Pinter-darabban. Patkó Éva rendezői koncepciójában a két fivérhez betoppanó öreg csövest, ezt az el­nyűtt, egyszerre sunyi és szánalmas figurát férfiruhába bújt fiatal nő játssza. A szöveget minden változtatás nélkül mondani lehetett (köszönhetően a magyar nyelv nem-nélküliségének), semmit nem kellett átírni. Gizkó csövese hihetetlenül kitágította a darabot. Ahogy adta a nagyot (a férfit), aztán ahogy átment az esetlen csábítóba, a kivert behódoltba, a megalázott nőbe, majd a kétségbeesett lázadóba – új viszonyokkal töltötte fel a világhírű darabot, szívszorongató aktualitással. Gizkó csövese se nem nő, se nem férfi, hanem lecsupaszított ember… A végén a két fivér durva röhögése megsemmisíti, miközben fel is emeli, mindannyiunk fölé.
Volt egy jelenete, amikor valamelyik batyuból előkerül egy menyasszonyi ruha, ő pedig a férfigöncöket egy pillanatra átcseréli erre. A földre terítette, majd belebújt a hófehér tüllruhába: a bábjából kibomló lepke jelenete. A nézők szemé­ből csorgott a könny. Nem lehetett titkolni, mert az előadás a fivérek telezsúfolt szobájában játszódott, ebben a szobában ültek a nézők is, volt, aki pl. az éjjeliszekrényen kapott helyet. Ebben a felszabadító közelségben igazi katarzist éltünk át.

Azt kérdezem tőle, hogy mennyire ösztönös, amit a színpadon csinál.
Régebben nagyobb tudatossággal játszott, mostanában azonban minden komplexebb lett. Változást érez magában.
Nem, nem így mondja, rosszul emlékszem. Kezdetben nagyon is az ösztön mű­ködött, öntudatlansági, gyermeki állapotok, majd egyfajta tudatosodás. És úgy érzi, ezen is túl kell lépni.
Eszembe jut még egy jelenet a Gondnokból. Egy nagypárnával hadakozik. Amikor először elpróbálta ezt a jelenetet, ott ült az ágyon, mondta a szövegét, és nem nyúlt a párnához. Nem értettem, miért, hiszen magától adódott a mozdulat. Más mini­mum beleöklözött volna… Aztán a másnapi próbára hozta a jelenetet. A megkomponált, drámai párnacsatát. Otthon kidolgozta. Elképesztő tudatossággal sallangmentesítette, lefaragta a felesleges mozdulatokat. Semmi túljátszottság.
Melyik módszert szereted: a kész tervrajzzal érkező rendezőt, vagy a rögtönzőt?
Mindkettő lehet izgalmas, ha megtalálod az utat.
Elmesélem neki, nemrég valaki azt mondta róla, rajta már főiskolás korában látszott, mekkora színész. Bocsárdiról kezd beszélni. Hogy milyen fontos volt az első év a szentgyörgyi színházban, amikor rengeteg szerepbe kellett beugrania. Felfedezi, épp hét éve hívta ide Bocsárdi. Nevet, mert akkor nem véletlenül érzi a változást. A hét év, hát persze.
Elképzelem, milyen lehetett az akkori Csodában, ebben az Énekes madár-adaptációban. Megint egy olyan szerep, ahol a sablonos nőiességen túllépve kell játszania. Vagyis innen maradva. A Gondnokban túl, a Csodában innen. A Csárdás­ki­rály­nőben viszont a legdögösebb Szilvia volt, akinek cipellőjéből pezsgőt innának a rajongók.
Körülöttünk megtelik lassan a terasz, a közelünkben is népes társaság ül le. Lá­tom rajta, nem feszélyezik az emberek, nem halkítja le a hangját, nem fojtja el ki-kitörő nevetését. Szentgyörgyről kezdünk beszélgetni, a kisvárosról, ahol egyszerre lehet könnyű is, meg nehéz is az élete. Nyilván a körülöttünk ülők is ismerik. Igen, bólint, és ő is ismeri őket. Fontos, mit mondanak az emberek? Visszakérdez, hogy a nézők, vagy úgy, az emberek általában. A néző is partner, mondja, és tud tehetséges partner is lenni. Úgy általában pedig, ha mindenkire hallgatsz, szétforgácsolódsz. Saját szívedet hallgatva, megválasztod, kinek szavára hallgass.
Nem kívánkozol máshová?
Nem.
Szétnézni kicsit…
Esetleg majd a nyáron.
Kolozsvár?
Nevet.
Szétszednének?
Nagyon nevet.
Mondom neki, a Mizantróp bárhol a világon megállná a helyét, az ő Céliméne-je Berlinben is abszolút siker volna. Újra Bocsárdinál lyukadunk ki. Amit a Mi­zan­trópban kért a színészektől, teljességgel szokatlan, új dolog volt. Másképp kellett játszaniuk, mint eddig. Sokkal intenzívebb jelenlét, erősebben aláhúzott viszonyok, ez kellett. Amikor kiléptek egymás elé, már vinniük kellett magukban a viszony teljes képletét. A viszonyt minden pórusukkal a másik felé sugározni. Ez volt az új. Meg a szövegmondás aránya és mértéke.
Nehezen tanulsz?
Nem. Sőt, túl könnyen.
Túl könnyen?
Nem jó, ha túl hamar megy a szöveg, mert loholhat utána az értelmezés.
Mond még valamit Eugenio Barbáról, nem emlékszem, mit. Mert közben elme­rülök annak taglalásában, hogy vajon mennyire unja ezt a beszélgetést. Hirtelen olyan érzésem támad, belelát a fejembe, és előre tudja a kérdéseimet. Még azt is látja rajtam, hogy bosszankodom, amiért nem szandálban jöttem. Meleg van félcipőben. És azt is felméri, milyen válaszokat vagyok képes felfogni, miből tudok továbblépni, miből nem. A megírandó portrét seperc alatt képes volna papírra vetni. De persze belátja, nem illő, ha egy színésznő ennyire okos. Loholhat utána az értelmezés.
Nem akartam színész lenni, mondja, miután kitalálta, hogy ezt kérdezném. Aztán valahogy mégis jelentkeztem. Sokáig úgy gondoltam, hogy angol–magyar­ra felvételizem, aztán mégis a színire. És ott kiderült, hogy mindig is ezt akartam.
Próbálok valami váratlant mondani.
Olyan vagy, mint a licsi, ismered? Kicsit recés, érdes kívül, de a húsa érzékeny, élő, fehér és elképesztően ízletes, na és ami a lényeg, a fényes, kemény, selymes magja, az a legszebb benne.
Felnevet, kicsit ijedten, szinte sikoltva. Demény Péter mennyire élvezné, ahogy csinálja, mert ő is nagy nevető. Persze, a Péter nevetése sokkal meghökkentőbb, kb. mint amikor először hallottam mobiltelefont megvadult ménesként áttrappolni a prérin. Gizkó nevetése csak annyira, mintha egy kinyílt margaréta vihogna, amikor hátramegyek a kertbe.
Számodra fontos volna a gyerek?
Igen.
Mert vele szemben konkrét viszonyban tudnál lenni?
Hooogy?
Arra gondolok, hogy a színész szüntelenül képlékeny létben él, egyik szerepből ki, a másikba be, és akkor otthon várja a gyereke, akinek ő az anyja – ez stabil viszony, megpihenhet.
Azt hiszem, igen.
Civil lét, színész lét. A színész esetében közelebb van egymáshoz a kettő, bármelyik másféle művészhez mérve, hiszen a teste, a teste működése összeköti, egybemossa a kétféle létezést. Az írókról azt mondják, jobb, ha nem mutogatják magukat, ha saját személyükkel nem szennyezik az olvasót. A színész ezt nem teheti meg, mert ugyanaz a test áll a színpadra, és áll a kenyérüzletben, vagy ül a kávézó teraszán.
Ha arra a kérdésre kellene válaszolnia, hol van benne a színészet, akkor mit mondana?
Bennem és kívülöttem egyszerre.
Hatházi is, Bogdán is azt nyilatkozta, hogy a gyomrukban, illetve egy bizonyos pontban a gyomorszájuk fölött.
Eszembe jut egy másik jelenet a Gondnokból. Mátray Lacival egy gyerekkocsiban játszottak végig egy hosszú párbeszédet, Mátray a kocsiba gyömöszölődve, hanyatt fekve, Gizkót, mint valami akrobata, a talpán tartotta. Gizkó az egyensúlyozás közben kenyeret evett, a morzsák Mátray szájába hullottak, csámcsogtak. Így beszélgettek. Eközben a hihetetlen akrobatika könnyed mosolyként észrevétlen tudott maradni. Az Yvonne-ból is sorolható volna sok efféle, testileg megoldott ügy. Abban a szerepben alig beszél, a teste játssza végig az előadást. De még a Mizan­tróp­ban is, ahol Céliméne annyit szövegel, és mondjuk az egyetlen kombinés jelenetén kívül semmit nem mutat a testéből, nagyon fontos a test játéka. Már csak ha a ferde színpadot nézzük, ahol járkálnia kell. Szóval fej?
Én és a világom, mondja.
Meg akarom kérdezni, mennyire számít, hogy aznap például mit evett, kivel találkozott… Idáig jutok, máris bólogatva meséli, eddig fontos volt, hogy előadás előtt ne beszéljen senkivel, most azonban azt vette észre, hogy az a jó, ha kinyílik, ha emberekkel fecseg.
Eszembe jut, hogy egyszer találkoztam vele valahol a külvárosban, épp kocogott. Mondom is neki, mire kifejti, neki ez jött be, a futás. A kollégák az uszodába járnak, szaunáznak, őt a futás tölti fel.
Feltölt? Azt hittem, inkább levezetés…
Feltölt, feleli nevetve.
Közben persze elfelejtem megkérdezni, milyen mélységekig számít a civil test. Például érdekelne, mit gondol arról, hogy egy leborotvált hónalj tönkreteheti-e mondjuk Kurázsi mama szerepét?
Biztos azt válaszolta volna, hogy tönkre. Minden számít. A szerep Gizkó szerint ugyanis elmélkedés folyománya, agy és szív és érzék elmélkedése. A szerep: ürügy, hogy elmondj valamit a világról. Nehéz a színésznek, és egyben könnyű is. Mert ha felbukkan a színen egy felhő, vagy egy felhő alakú vattacukor, akkor rögtön kiderül, mégpedig egyetlen fejmozdulatból, milyen viszonyban állok vele, mit hiszek róla, sőt, az is, hogy miként vagyok jelen a felhő alatti, sőt, fölötti világban. Még az is kiderül, mi a művészet, mi a szerepe: a lélek gyógyítása avagy csak elmélkedés a lélekről.
Van benned az a selymes, kemény mag, fejtegetem, és fontos neked, hogy senki ne törje fel. Még te sem.
Fölnevet. Olyan hangosan, hogy a tér túloldalán is hallhatják, ám a mellettünk ülők nem néznek ránk.
Nemrég Caragiale Farsangját, Parti Nagy Lajos új, meghökkentő fordításában rendezte meg Alexandru Dabija, aki nem értette a magyar szöveget, viszont ebben a feszültségben izgalmas előadás született: a Karnebál. A bemutató után (Gizkó Didinát játszotta) én már úton voltam vissza Vásárhelyre, amikor felhívott, hogy megkérdezze, szerintem jó helyre tette-e a hangsúlyt az egyik mondatban. A Gondnok próbáiról is tudom, mennyire fontos számára a szerep minden szava. Maga a szó. Volt egy jelenete, amikor kihajol az ablakon, és azt kérdezi a bentiektől: Mi az ott, tó? Nos, ő a tó-t úgy ejtette: tau, diftongizálva, és ezzel rögtön belehelyezte magát, vagyis a szereplőt, a gondnokot a megfelelő szövegkörnyezetbe, oda, ahol egyébként az angol eredetiben is, magyarul többnyire tolmácsolhatatlan finomságokkal Harold Pinter is elhelyezte. Gizkó ösztönösen megérezte, hogy magyarul is szükséges ezt a nyelvi jellemzést megerősítenie. Honnan a nyelvi érzékenysége? Honnan a humora? Ilyesmiken töprengek magamban, de most sem jutok a kérdésig, mesélni kezd a szüleiről. Gyakran megy haza, ha jól emlékszem, Kovásznára, az édesanyját emlegeti, meg az édesapja iróniáját, mennyire élvezi, és fontos neki. Most gondolkozom, hogy édesanyámat mondott vagy anyámat. Vajon hogyan szólítja szüleit? Mifelénk otthon, Szatmáron édesanyát mondtak, aztán bejött mindenféle divat, anya, anyu, mami, sőt, muti is. Örültem, amikor a Székelyföldön újra meghallottam az édesanyát.
Nehéz lehet veled élni, közlöm vele hirtelen, arra gondolva, hogy aki ennyire belemerül a munkájába, az óhatatlanul társtalan marad. Ugyanakkor fölöttébb érdemes lehet vele élni, mivel beláthatunk valahová, ahova semmi esélyünk nem volna belátni.
Nevetve bólint.
Eszembe jut, amit a beszélgetés elején hozzátoldott az egyik mondatához. Mindig szeretne eloldozott, derűs, könnyed lenni, vidám, lebegő, lezser, nem ugrik be a használt szó.
Licsi, a kínai cseresznye sötét magja tűnik ismét elém. Nehéz, tömör magot képzelek el, amely ott rejlik a mélyben, de léte, vagyis erős gravitációja minden mozdulatot, mozgást, ívet, pályát meghatároz, akár egy neutroncsillag. Akinek ilyen kemény magja van, az könnyedén odadobhatja magát a szerep mohó állkapcsai közé. Szinte hallom, ahogy a szerep hersegve beleharap, aztán csalódottan kipiszkálja szájából a magot. Hallgatok az elképzelt jelenetről.
Még csevegünk sok mindenről, kozmetikusról, Homoródalmásról, kutyákról, lovakról, a nyárról, városokról, tengerről. Javaslom neki, utazzon Rómába, ott város is van, tenger is van, egyszóval kettő az egyben. Egyik nap a város, másik nap a tenger. Vagy nappal tenger, éjjel város. Az ostiai metróval utazzon a végállomásig, onnan induljon balra, a második buszmegállóban várakozzon kicsit, az érkező busszal robogjon öt megállót a parti úton, aztán szálljon ki. Neki való helyre talál. Szél, víz, homok és végtelen azúr.

(Kép: a Látó 2010/8-9. sz. képeslap-melléklete)