Tegnap délután kiküldte a fotóst, hogy lőjön néhány képet a telepről, ha már arra jár. A tizedik emeleti panel ügyét pedig majd ő intézi. Ott is van mit. Ebben maradtak.

Ami az eltűnt kiskorúak szüleit illeti, ők kivétel nélkül azt állították, hogy gyermekük nem adott okot az aggodalomra. Már amelyikkel érdemben beszélni lehetett. A héten a nyolcadik eset iratait kapta meg, és ezek csak a legfrissebbek. De mivel kezdő, rálőcsölték a régi ügyeket is. Sűrű hete lesz, pont olyan sűrű, mint az a novemberi eső, ami az istennek sem akar elállni. Napok óta szürke minden. Bomló őszi levelek alattomban csúsznak a talp alatt. A rendőrkapitányság bejáratánál lévő vaskorlátról pedig csöpög a rozsdás víz. 

Bizonyos eseteknél nem elég a bejelentés, helyszíni szemlét is kell tartani. Ilyen a panel ügye. Szexuális visszaélés gyanúja merült föl, kötelessége volt kimenni. Sötét lakás, beépített szekrények, özönvíz ezelőtti konyhabútor, narancssárga padlószőnyeg, linóleum. Testszag, mosatlan edények és száradó ruhák olcsó öblítőszaga. A gyerekszobát akarta látni, ahol a tizenhat éves nagylány lakott, akinek a szülei meg voltak győződve arról, hogy a lányukat elrabolták, mert mindig hagyott üzenetet, ha elment otthonról. Amikor meglátta a sivár szobát, benne az idegenül ácsorgó pici könyvespolccal, nyelt egyet. Üzenet? Ő sem szarakodott volna holmi búcsúlevéllel. Minek? Úgysem értenék. Az apa hangja éles, ellentmondást nem tűrő, az anya érthetetlen, kásás visszhang a nyomában. Mindkettő iskolázatlan, munkanélküli. És tagadnak. A lány, az osztályfőnöki vélemény szerint, jó képességű, intelligens. Vajon meddig jut pénz és segítség nélkül? Tanárai szerint az elmúlt hónapokban nagyon ráfeküdt az angolra.

Amikor a fotós visszatért a telepről, és átadta a képeket, vakolatlan, omladozó házak, parabolaantennával a tetejükön, a következő körhöz javasolta a rendőri kíséretet. Ezt ő is tudta, már intézkedett, hogy kirendeljenek mellé egy kollégát. Ketten indultak el, annak a tizenhét éves fiúnak az ügyében, aki egy évvel korábban saját maga kérte az állami gondozást, eredménytelenül. Valahogy elkeveredett az egyik tanára levele, amiben beszámol arról, hogy a srác apja, állítólag, részegen fajtalankodik a saját fiával. Most találták csak meg az írást, amikor a gyerek már eltűnt. Jóképű, magas, sportos kölyök. Feltűnően visszahúzódó, nem csajozik, ez keltette fel a gyanút a tanárában is. A ház előtt drága autó áll, bent csótányok futkosnak a padlón. A szülők a rendszert szidják, a migránsokat, multikat, a kommunistákat, a zsidókat, meg aki még eszükbe jut, és érzelgős játszmázással akarják megnyerni a bizalmát. Az apa még azt is elsüti, hogy a fiú mindig is nehéz eset volt. Bekéreti másnap a rendőrségre.

A harmadik ügyben egy súlyosan bántalmazott, mindössze tizenkét éves gyerekről van szó. Becslései szerint ő nem juthatott messzire. Amikor a szülőket hallgatja a sötét szobában, ahol egyébként a kislány is lakott öt testvérével és a nagypapával együtt, látja magát kívülről, ahogy a család egyetlen zsírfoltos kanapéján ül. Fentről néz a testére, a szűnni nem akaró esőt hallgatja, figyeli a víz útját, ami vékonyan becsorog az ablakra rögzített nejlon alatt. Tekintete a falra függesztett plazmatévén állapodik meg, a ház szentélyén. Érkezésekor levették róla a hangot, de nem kapcsolták ki. A brazil szappanoperában éppen most is, mint mindig, olcsó, kínosan képmutató dráma megy.