Részlet a készülő Rózsakereszt c. kalandregényből

Ashmole urat érthetően megrendítette feleségének váratlan halála, ám Lichfieldbe érvén, igyekezett erősnek mutatkozni. Illetve nem csupán mutatkozott: szavaiból és megnyilvánulásaiból egyértelműen kitűnt, hogy Eleanor tragédiája legföljebb egy pillanatra állíthatja meg a saját maga számára kijelölt úton, azonban nem térítheti el onnét. Jómagam azon a három nyári napon, amikor Comeniusék is itt voltak, ismertem meg az első Mrs. Ashmole-t, és noha az udvariassági formulákat leszámítva nem beszéltem vele, ezen rövid alkalmakból is kitűnt, hogy mennyire elragadó és bájos fiatalasszony, akinek a szépsége mellett megvolt az esze is; méltó partnere lehetett volna hát Elias Ashmole-nak, ha nem ragadja el idejekorán a halál.

Tíz esztendővel később Ashmole urat a következő házassága miatt jó pár kritika érte mind a saját családja, mind a barátai és ismerősei részéről. Valóban nem mindennapi dolog, hogy egy ereje teljében lévő férfiú egy nála húsz évvel idősebb asszonyt vesz nőül, ráadásul az ügy pikantériája, hogy Lady Mary ugyancsak a Mainwaring családhoz tartozik – egy bizonyos Thomas Mainwaringnak volt az özvegye –; ám nekem meggyőződésem, hogy a pletykák ellenére Ashmole úr nem anyagi megfontolásokból döntött így.

Természetesen a pénz sem mellőzendő, lévén, hogy tudományos munkát nehéz úgy folytatni, hogy közben üres az erszény, az embernek állandó megélhetési gondjai vannak, és ahelyett, hogy elmélyülne Isten és az általa alkotott természet titkaiban, azon fő a feje, hogy miként tudja a saját és családja megélhetését biztosítani. Elias Ashmole második felesége gazdag özvegyasszony volt, amikor megismerkedtek, úgyhogy Ashmole úr e téren biztosítottnak láthatta jövőjét és megvalósíthatónak elképzeléseit. Azonban amennyire én tudom, az esküvőnek mégse főként a pénz volt az indoka. A szertartást megelőzően Elias Ashmole több asztrológussal is értekezett, sőt John Dee fiának, Arthurnak is kikérte a véleményét (ez az idő tájt történt, amikor megjelenés előtt állt Arthur Dee könyve, melyhez Elias Ashmole írta a bevezetőt), és csak ezek kedvező vélekedése után vezette a hölgyet az oltár elé, remélvén, hogy Lady Maryben megtalálhatja mindazt, amit Eleanor asszonyban idő előtt elveszített.

Azonban megint nagyon előreszaladtam az események elbeszélésében, hiszen az előbb még csak ott tartottam, hogy pestisjárvány következtében elhunyt az első Mrs. Ashmole, és én akkor találkoztam másodjára Elias úrral, amikor ő 1642 januárjában felesége sírjának fölkeresése után Lichfieldbe érkezett. Szomorú volt és letört, ám nem eléggé ahhoz, hogy a bánat apátiába süllyessze. Kijelentette, hogy ez az Úr akaratából történt így, és mivel a halál csupán állapotváltozás, a lélek ellenben örökkévaló, Eleanor Mainwaring-Ashmole lényének isteni része most visszatért a Teremtőhöz, és bizonyára boldogabb, mint ezen a földön bármikor. Nekünk, földi halandóknak pedig az a dolgunk, hogy állhatatosan, jajszó nélkül teljesítsük azon kötelességünket, amelyet Isten – és sorsunk – ebben a világban ránk szabott. Így hát gyászolni kell és szabad, ám az élet megy tovább: engedjük szabadon azt, aki elhunyt, annak tudatában, hogy most ott van, ahová mindig is tartozott; mi meg folytassuk az elkezdett munkát.

Mindezen gondolatok külső megnyilvánulásaként Elias Ashmole mindjárt a hazaérkezését követő első nap délelőttjén a könyvtárba ment, és engem kéretett. Volt tennivalóm a ház körül, ám azt félbehagytam – illetőleg elvégzését rábíztam másra –, s azonnal a könyvtárba siettem. Érkezésemkor Ashmole úr éppen azt a félkész katalógust tanulmányozta, amelyben föltüntettem a könyvek címeit és rövid ismertetésüket. Amint beléptem az ajtón, fölállt a katalógus mellől, elém sietett, kezet nyújtott, és szívélyesen üdvözölt. Én elmakogtam, hogy mennyire sajnálom azt, ami a feleségével történt, pár dadogó szóban kifejeztem a részvétemet, és közöltem vele, hogy mint most is, természetesen minden alkalommal, ha szüksége van valamire, a rendelkezésére állok.

Ashmole úr türelmesen végighallgatott, megköszönte szavaimat, majd pár udvarias mondatot követően a lényegre tért. Közölte, hogy könyveket keres, de nem biztos benne, hogy ezek a családi könyvtárban megtalálhatóak, és mivel úgy tudja, hogy én évekig dolgoztam egy liverpooli könyvkereskedő segédeként, reméli, hogy segíthetek a hiányzó kötetek beszerzésében.

Elias Ashmole összeállított egy listát a keresendő könyvekről. Belenéztem a listába, és miután láttam, hogy egy-két kivétellel ezek itt valóban nincsenek meg, biztosítottam afelől, hogy régi könyvkereskedői kapcsolataimat fölhasználva, megpróbálom őket megszerezni, ámbátor ez hónapokba, sőt, talán fél évbe is bele fog telni. Ashmole úr bólogatott, és kijelentette, hogy a dolog nem annyira sürgős, tud várni, ám mindenképpen jó volna, ha előbb-utóbb a birtokában lennének ezek a tudományos munkák, ugyanis könyvet készül írni, melyhez elengedhetetlenül szükséges ezen művek ismerete. Ezt hallván, a nyelvemen volt a kérdés, hogy nem korai-e a könyvírás, hiszen Ashmole úr alig huszonöt éves, és bár tudom, hogy igen okos és tájékozott ember, azért bizonyos dolgokhoz – különösen egy tudományos munka megírásához –, legalábbis az én véleményem szerint, kellő mennyiségű tapasztalás és élményanyag szükségeltetik, melyekhez elsősorban a megélt évek nyomán jut az ember. Ám Ashmole úr mintha kitalálta volna gondolataimat: fenti kijelentéséhez rögtön hozzáfűzte, hogy a könyvírást egyelőre csak tervezgeti, hiszen tudja, hogy egyrészt sokat kell még tanulnia ahhoz, hogy értékelhető dolgot tehessen le az asztalra, másrészt keresnie kell egy olyan embert, aki beavatja őt bizonyos dolgokba, például megmutatja neki a filozófusok kövét. Egyelőre tájékozódni akar avégett, hogy lássa, hogy amikor majd alkalmasnak és fölkészültnek érzi magát, merre induljon el. Ezért volnának neki fontosak ezek a most még hiányzó könyvek.

Még egyszer biztosítottam róla, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, és első próbálkozásként még ma levelet írok azokhoz a könyvkereskedőkhöz, akikkel néhai munkaadóm és jótevőm, Mr. Harrington kapcsolatban állt, és amely kapcsolat remélhetőleg elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy ezen kereskedők most a segítségemre legyenek. Ashmole úr előre is megköszönte fáradozásomat, majd arról kezdett el érdeklődni, hogy igaz-e az, hogy az én apám Párizsban kőművesként dolgozott, mi több, vezetett is egy kőműveslózsit. Meglepődtem a kérdésén, váratlanul ért, és nem tudtam, mi köze lehet az alkímiai és egyéb tudományos munkáknak apám kőműveslózsijához. Mint hasonló alkalmakkor, ezúttal is erősen dadogva és fejrángások kíséretében előadtam, hogy igen, a néhai idősebb Jean Fessart egy kőműveslózsit vezetett Párizsban, ám engem a rossz beszédem és a satnya testalkatom miatt nem tartott alkalmasnak arra, hogy nyomdokaiba lépjek, ezért az építészethez és a kőművességhez csupán annyit konyítok, amennyit a solesmesi apátságban ennek a szakmának bizonyos alapfortélyaiból ellestem. Ashmole úr ekkor megkérdezte, hogy mit tudok arról, voltak-e az apámnak és az ő kőműveseinek valamiféle titkaik. Egyik meglepetésből a másikba estem, közben megpróbáltam elmagyarázni, hogy titkokról nem tudok, lévén, hogy engem nem avattak be sem a kőművesmunka mesterfogásaiba, sem a lózsi belügyeibe. Az azonban bizonyos, hogy a házunkhoz közeli bencés templom pincéjében gyakran tartottak szertartásos összejöveteleket, amelyeken csak a kőművesek vehettek részt. Ezen felül pedig apám gyakran emlegette nagy tisztelettel a templomos lovagokat, akik évszázadokkal ezelőtt a kőművesek patrónusai voltak, és akik gyerekkoromban az én képzeletemet is fölcsiholták, olyannyira, hogy mostanában kezdtem lejegyezni azokat a történeteket, amelyeket akkor róluk kitaláltam.

Mikorra mindezt végigmondtam, egészen kimelegedtem, levegő után kapkodtam, a sok fejrángás következtében meg elfáradt a nyakam. Azonban Elias Ashmole mintha észre se vette volna a rossz beszédemet, legalábbis nem vett róla tudomást: ahogy rendszerint, most is roppant figyelmesen végighallgatott, azután ő kezdett el beszélni. Mégpedig arról, hogy az építészet tudomány és művészet sajátos és megismételhetetlen keveréke. Egyfelől tudomány, hiszen a természet Isten által alkotott törvényeit fölhasználva, azokat alapul véve és azokat tiszteletben tartva dolgozik. Egy épület kivitelezéséhez alapvető fontosságú a természeti törvények ismerete, olyannyira, hogy az építészeti tervezés során az első lépések közé tartozik a természet adta lehetőségek feltárása. Továbbá: az építészetnek figyelembe kell vennie azt is, hogy egy épület milyen célt szolgál, és hogyan lehet ezen célokat a természet törvényeit tiszteletben tartva megvalósítani. Mindezek mellett pedig az építészet művészet is, lévén, hogy az épületek tervezése alkotótevékenység, ahol az esztétikának és a használatbavételi szempontoknak egyszerre kell érvényesülniük. Ebből eredően az építészet már a régi koroktól fogva megkülönböztetett figyelemben részesül, hiszen olyan tevékenységről van szó, ahol az embertől független erők keverednek az ember akaratával. A kettő szimbiózisa alkotja az építészet lényegét – jelentette ki Ashmole úr –, melyben megnyilvánul az ember teremtő erejének és az isteni eredetű természeti törvényeknek együttes, alkotó használata.

Miután mindezt nagy lendülettel elmondta, megkérdezte tőlem, van-e tudomásom arról, hogy Angliában is működnek kőműveslózsik. Azt feleltem, hogy bár én még eggyel sem kerültem kapcsolatba, tudom, hogy itt is dolgoznak lózsik, hiszen szerte a világon ilyen szervezetekbe tömörülnek a kőművesek. Ashmole úr ekkor azt tudakolta, hogy arról van-e tudomásom, hogy ezekhez a lózsikhoz mostanában olyanok is csatlakoznak, akik sem nem építészek, sem nem kőművesek, sőt egyáltalán nem foglalkoznak a geometria szent tudományával. Ezen megint csak meglepődtem, és azt hebegtem, hogy nincs efféléről tudomásom, mi több, el se tudom képzelni, hogy ha létezik ilyen, úgy mi célból létezik. Elias Ashmole ekkor az előzőhöz hasonló nagy hévvel elmondta, hogy márpedig higgyem el, hogy egyes angliai és skóciai kőműveslózsikba manapság olyanok is bekerülhetnek, akik eredeti szakmájukat tekintve nem kőművesek, ám ha nem is kétkezi munkával, vésővel és kalapáccsal, de más eszközökkel mégis az emberiség közös nagy templomát építik. Ő személy szerint is ismer olyan jó hírű, szabad férfiakat, akik nemrégiben lettek valamely lózsi tagjai, és azok összejövetelein nemesi öltözék helyett kőműveskötényt viselnek. A nevüket persze nem mondhatja meg, hiszen bár ő, Elias Ashmole (legalábbis egyelőre) nem szabadkőműves, úri becsületszavát adta, hogy azoknak a kilétét, akik megbíztak benne, és fölfedték ezen mivoltukat, másnak nem adja tovább. Ám a dolog ebben a formában él, és bizony egyre nagyobb számban válnak nem építészettel foglalkozó férfiak kőműveslózsik tagjává.

Azt a kifejezést használta: szabadkőműves, amely angolul így hangzik: freemason. Ezt a szót Elias Ashmole szájából hallottam először, és mindjárt vissza is kérdeztem, hogy mit kell ezalatt érteni. Ashmole úr elmagyarázta, hogy szabad kővel (azaz free stone-nal) foglalkoznak azok a kőművesek, akik nem a természettől elvett faragatlan és megmunkálatlan kövekhez nyúlnak, hanem csak azután kezdenek el dolgozni rajtuk, hogy azokat már megmunkálták, alkalmassá tették arra, hogy fölhasználják az építkezés során. Ehhez hasonlatos módon az csatlakozhat a szabadkőművesekhez, és az vehet részt az emberiség templomának fölépítésében, aki már kellően csiszolta és képezte magát azért, hogy elsajátíthassa a szabadkőművesek mesterségének fogásait, és akit mind tudása, mind képességei lehetővé teszik arra, hogy megláthassa és megismerhesse azokat a titkokat, amelyeket a szabadkőművesek őriznek, és amelyekkel szertartási összejöveteleik során a lózsikban dolgoznak. Megint csak értetlenkedtem, mondván, azt még értem, hogy egy olyan kőműveslózsi, mint amilyen az apáméké Párizsban, titkokat őriz, hiszen egyes építészeti fogásokat nem jó megismertetni másokkal, azonban ha ezekbe a lózsikba olyanok is belépnek, akik egyáltalán nem foglalkoztak építészettel, úgy mi értelme van rájuk bízni azon mesterségbeli titkokat, amelyeket kellő ismeretek nélkül amúgy sem tudnának felhasználni? Ashmole úr feleletképpen végtelen türelemmel elmagyarázta, hogy itt már nem az építészet és a geometria titkairól van szó, hiszen mint már említette, ezek a lózsik immáron nem építészettel foglalkoznak, legalábbis nem abban a formában, mint azelőtt. Az építészet a szabadkőműveseknél szimbólumokban és allegóriákban él tovább. Azaz: a szabadkőművesek fölhasználják az isteni eredetű geometria és építészet jelképeit és szavait; szimbolikus értelemben véve ők is kalapáccsal, vésővel és függőónnal végzik dolgukat, ám nem valódi kövekre mérnek kalapácsütéseket, hanem saját magukra, és azon keresztül a világ lelkületére. Elsősorban azon dolgoznak, hogy jobbá tegyék magukat, hogy aztán a sok szépen megfaragott és megdolgozott kő fölhasználásával építsék fel az új világot, melyet az emberiség új templomának is lehet tekinteni.

Első hallásra számomra mindez értelmetlennek és bonyolultnak tűnt, különösen annak fényében, hogy az apám egy igazi, mármint valóban építészettel foglalkozó lózsit vezetett Párizsban. A szabadkőművesekre gondolván, eleinte nem tudtam elvonatkozni az építészet és a valódi kőművesmesterség lényegétől, és ezt az egészet sokáig valamiféle homályos hókuszpókuszként képzeltem el. Egy darabig arra se tudtam rájönni, hogy egy ilyen nagy tudású és okos férfiú, mint Elias Ashmole, miért foglalkozik ezzel, és egyáltalán, mi az összefüggés a szabadkőművesek és az Ashmole úr által ugyancsak előszeretettel emlegetett rózsakeresztesek, a filozófusok köve és más mágikus fogalmak között? Aztán ahogy telt az idő, lassacskán megvilágosodtam. Persze, ebben nagy szerepe volt Ashmole úrnak. Aki egyébiránt az elkövetkező esztendőkben igen magas köröktől kapott feladatot: közvetlenül a királytól jött a megbízás, hogy működjék közre abban az olykor lehetetlennek tűnő vállalkozásban, hogy a háború viharai ellenére Staffordshire megyében összegyűjtik az őfelségét illető adót.

Ám Ashmole úr olyan sikeresen teljesítette ezt, hogy a király nem sokkal ezután Oxfordba küldte, ahol adóellenőrként hasonló feladatot kellett ellátnia. Ez igen szerencsés lépésnek bizonyult, ugyanis azáltal, hogy a munkája Oxfordba szólította, Elias Ashmole lehetőséget kapott arra, hogy folytassa a korábban Londonban megkezdett tanulmányait. Oxfordban azonban nem jogot tanult, hanem kémiát és vegyészetet, s noha végül a háborús ügyek folyamodványaként nem tette le záróvizsgáit, ezen tanulmányai alapozták meg későbbi pályafutását.

Ezekben az esztendőkben, ha ritkábban is, mint amikor még közelebb lakott, de továbbra is igyekezett rendszeresen Lichfieldbe hazalátogatni. Én közben megnősültem, és Anne Patersonnal kétségbeesett igyekvéssel fáradoztunk azon, hogy gyermekünk szülessen. Eredménytelenségünk időnként nagyon elkeserített, ennek ellenére minden alkalommal örömmel vártam az Elias Ashmole-lal való ritka találkozásokat, melyek során leginkább ő beszélt: beszámolt tanulmányainak előrehaladtáról, valamint arról, hogy már körvonalazódnak benne megírandó könyvének egyes részletei. Engem is okított erre-arra: megtanított, miként kell olvasnom egyes műveket, és hogyan értelmezhetem az azokban föllelhető allegóriákat. Ha két találkozásunk között kérdések merültek föl bennem, azokat rendre följegyeztem, és következő beszélgetésünk során Ashmole úrtól általában választ is kaptam reájuk. Lassacskán érteni véltem a szabadkőművesség lényegét is, noha továbbra sem volt teljesen világos bennem, miként is használják föl a szabadkőművesek az építészet fogalmait. Ashmole úr erre azt mondta, hogy bizonyos dolgokat ő sem ért, ám egészen biztos abban, hogy amennyiben őt is fölveszik valamelyik szabadkőműves-lózsiba, úgy mindaz, ami eddig homályban leledzik, az majd megvilágosodik. S amikor egy ízben, valamikor 1645 körül azt találtam mondani neki, hogy nézeteim szerint a szabadkőművesség céljai igen sok vonásban megegyeznek a korábban oly sűrűn emlegetett rózsakeresztes testvériség céljaival, Elias Ashmole egyetértőn bólogatott, és kijelentette, hogy most már ő is úgy véli: a rózsakeresztes testvériség afféle tréfa volt, játék, amelyet valahol kitaláltak, és amelynek (mondhatni) az egész emberiség léprement. Ám a játék akkor jó, ha minél többen kezdik el játszani. Rózsakeresztes ludibrium – Ashmole úr az egyik röpirat nyomán ezt a szót használta, ami tréfát, színjátékot és mozgalmat egyaránt jelent. Azaz – mondotta Elias Ashmole –: mintha egy gombhoz varrnánk meg a kabátot, úgy jön létre ezen ludibrium eredményeként egy valódi testvéri közösség, amely a legnemesebb és a legjobb szándékú embereket gyűjti össze, és amelyhez dicsőség lesz tartozni.