Mint a kavicsos part felé a hullám, tengernyi múlt úgy sodródik felém... Rejteni se, felejteni se tudnám, mit idővíz a világ kezdetén mosott belé hazátlan koponyámba, hol írva van, hogy nyirkos öntudat, habzó szavak vezetnek majd cikázva a vég felé, és hasztalan kutat az elme, nem talál már kiutat a létezés híg labirintusából, és jó megfejtést sem, mely túlmutat a kudarcon, s a halál felnyalábol... De odaát medence vár s kemence, hogy ép testben az ép lelket megedzze.
