1844 tavaszán egy nyomorgó, a közönség előtt teljesen ismeretlen költő verseinek kiadásához keresett támogatókat Vörösmarty Mihály. Még irodalomszerető barátai között is volt, aki elutasította a kérését, mondván, fontosabb dolgok is vannak annál, mint hogy „versírók kisdedóvodáját” hozzák létre. Bő másfél évvel később a fiatal poétának már a hatodik kötete is megjelent, írásaiért sorba álltak a kiadók és lapszerkesztők, irodalmi iskolát teremtett, epigonjai, elszánt rajongói és dühödt ellenlábasai voltak az egész országban. 1845 végén nem nagyon volt olyan irodalmat fogyasztó magyar férfi és nő, aki ne ismerte volta Petőfi Sándor nevét. Sem korábban, sem később nem látott Magyarország ilyen szédítően gyors irodalmi karriert. Ennek a robbanásszerűen felfelé ívelő pályának egyik első terméke a Szerelem gyöngyei című kötet. Kiadója, Emich Gusztáv többek között ennek a verseskötetnek és Petőfi szerződtetésének köszönhette, hogy megalapozta az ország legsikeresebb szépirodalmi kiadóvállalatát, amely a következő száz évben a legfontosabb magyar költők és írók életművét gondozta.
Amikor a 28 éves Emich a pesti Kígyó téren 1842-ben megnyitotta „nemzeti könyvkereskedését”, kiadóként jól eladható magyar szerzőket is keresett. A 19 éves színész, Petrovics Sándor verseinek megjelentetését azonban kereskedelmileg túl kockázatosnak tartotta, és visszautasította: valószínűleg így tett volna minden kollégája. Nem véletlen, hogy amikor két évvel később az immár Petőfi nevet használó költő rongyosan és gyalogszerrel megérkezett Debrecenből, a kiadók továbbra sem álltak sorban a műveiért. Vörösmarty Mihály közbenjárására végül egy, könyvszakmában nem járatos, ám annál lelkesebb szabómester vállalta magára a kiadás költségeit. Az idősebb költő állást is szerzett ifjú pályatársának a kor első számú lapjánál, a Pesti Divatlapnál. Ez teremtette meg Petőfi számára azt a nyilvánosságot, amelyre irodalmi karrierjét építette.
Petőfi Sándor 1844 nyarától 1845 tavaszáig dolgozott segédszerkesztőként a Pesti Divatlapnál, s ettől kezdve csak úgy árasztotta az újabb és újabb műveket. Hangjára nem lehetett nem odafigyelni: egyszerre volt szokatlanul modern és találta el a hazafias közönség ízlését. Vahot Imre, a lap jó szemű szerkesztője azonnal meglátta a lehetőséget Petőfiben, fizetés fejében minden héten új „népdalt” várt tőle, és kötelezte, hogy egyfajta élő reklámként népies ruhában, fokossal járjon. A költőnek nem okozott gondot megfelelni a szerepnek, annál is inkább, mert pontosan tudta, hogy a saját karrierjét mozdítja elő. Ontotta magából a népszerű bordalokat, miközben bort valójában ritkán ivott – annál több kávét új törzshelyén, a Pilvaxban. Miközben olvasói úgy képzelték, hogy a „puszták romlatlan vadvirágából” maguktól áradnak ki a versek, Petőfi elképesztő munkabírással és tudatossággal dolgozott. Elvégezte olvasószerkesztői és korrektori feladatait, s még arra is maradt ideje, hogy szórakozásból kétértelmű sajtóhibákat rejtsen el a lapban. A dilettáns költőket kipellengérező, gúnyos szerkesztői leveleire mindenki felfigyelt, emellett színikritikákat is publikált. S ha mindez nem lenne elég: néhány hónap alatt összeállította beígért első verseskötetét, valamint megírta két legfontosabb nagyepikai művét.
Költői és személyes habitusának egyszerre jelképe a Helység kalapácsa: a kocsmai verekedésről írott vígeposz bátran fordul szembe a nemzeti romantika dagályosságával, és űz gúnyt első számú jótevője, Vörösmarty népszerű eposzából, a Zalán futásából. Ez a műve már egy profi könyvkiadó, Geibel József könyvárus gondozásában látott napvilágot. Bár a témaválasztás merészsége miatt jócskán volt benne kockázat, a szerző messze nem az az ágrólszakadt színész volt már, aki néhány évvel korábban hiába keresett kiadót, hanem egy napról napra ismertebb irodalmi reménység. Petőfi első önálló könyve – amelynek címlapképét ő maga rajzolta – 1844 októberében jelent meg. Kiadója ezzel két héttel beelőzte a költő lassabban készülő gyűjteményes verseskötetét, így elsőként szolgálta ki a poéta gyarapodó rajongótáborát. A várt siker azonban elmaradt: a közönség nem paródiát, hanem valami olyasmit várt Petőfitől, amin meghatódni vagy lelkesedni lehet. A kötetből sok példány a kiadó nyakán maradt, így később már nem is vállalkozott a költő műveinek kiadására.
Ebbe az eseménydús késő őszbe ugyanis még belefért két másik meghatározó állomás is Petőfi életében. November második felében, 6 nap és 6 éjszaka alatt megírta a János vitézt, valamint megismerkedett Vahot rokonával, a 15 éves Csapó Etelkével. Csak párszor találkozott a szép, szőke kamaszlánnyal, valószínűleg sosem maradtak négyszemközt, a Pesti Divatlap évzáró számába írt Búcsú 1844-től című versében mégis úgy fogalmazott: „a mennyországnak állok küszöbén”. Bár a vonzalomnak túl sok élményalapja nem lehetett, Petőfi látszólag készült a szerelmes költő szerepére, Vahot pedig minden bizonnyal újabb reklámlehetőséget látott szerzője bontakozó románcában. A várt mennyország azonban nem jött el: 1845 januárjában Csapó Etelke egy hirtelen jött betegségben meghalt. Ha nem is lehetett szó megélt szerelemről, a gyász tapasztalata fájdalmas versekre ihlette Petőfit. Az érzések minden bizonnyal őszinték és átéltek voltak, ám amikor tompulni kezdtek, a költő megkérte a lány családját, hadd költözhessen be Etelke szobájába, hogy újra átélhesse fájdalmát, amíg befejezi szerelmes versciklusát. A Cipruslombok Etelka sírjáról darabjai előbb lapok hasábjain csaltak könnyeket az érzelmes olvasók szemébe, majd márciusban önálló kötetben is megjelentek. Ugyanebben a hónapban – a kereskedelmileg fontos József-napi vásárhoz igazítva, Vahot kiadásában – napvilágot látott a János vitéz is. A két kötet már azt a Petőfit mutatta a közönségnek, akire olyan régen vártak.
1845 tavaszán nem a Debrecenből éhezve Pestre érkező pályakezdő poéta állt az olvasók elé. Négykötetes költő, akiért fiatalok tömegei rajongtak, közben a Pesti Divatlap reklámarca, akiről a konkurens lapokban sorra jelentek meg rossz kritikák is. Felvette a fegyvert: egyrészt az egyre durvuló tollcsatákban bőszen támadta ellenfeleit, másrészt lazított az őt Vahothoz fűző köteléken. Felmondta segédszerkesztői állását, állandó szerzőként azonban a lapnál maradt, s mintha csak népszerűségét akarná tesztelni, három hónapos felvidéki „turnéra” indult. Útja során nem egyszer váratlanul, bejelentés nélkül bukkant fel ismerős és ismeretlen szállásadóinál, rendszeresen publikált, blogszerű Úti jegyzeteiben pedig szabadszájúan beszélt mindenről és mindenkiről. Az út hatalmas sikernek bizonyult: a fiatalok országszerte ünnepelték, egymást érték a fáklyás szerenádok és díszvacsorák, a gömöri reformerek még tiszteletbeli táblabíróvá is megválasztották a mészáros ekkor 23 éves fiát. A teljes diadalhoz szinte csak egyetlen dolog hiányzott: egy valódi, romantikus szerelem.
Petőfi tudatosan kereste, sőt, sürgette az alkalmat, amely elébe hoz egy lányt, akibe halálosan beleszerethet. Minél elérhetetlenebbet, annál jobb. A megfelelő pillanat felvidéki útja után, 1845 nyarán jött el. Ismerőse, Erdélyi Ferenc református lelkész házában, Gödöllőn megismerkedett a vele egykorú Mednyánszky Bertával, a Grassalkovich család jószágkormányzójának lányával. Az ország egyik legtehetősebb főrendi famíliája birtokainak irányítása ma egy nagyvállalat vezérigazgatói posztjának felelne meg, Mednyánszky János emellett az Árpád-korig tudta visszavezetni saját családja nemességét. Lényegében semmi esély nem volt arra, hogy egy közrendi származású értelmiségi komoly kapcsolatba kerülhessen a lányával. Petőfi azonban kedvelte az efféle kihívásokat: egész életében „felfelé” udvarolt. Mednyánszky Berta ráadásul pont az ideálja volt: szőke, kék szemű, mint a János vitéz Iluskája, és elég érett ahhoz, hogy divatlapokat olvasson, így ismerje Petőfi nevét.
Hogy a művelt, úri kiasszony mit szólt a Gödöllőn újra és újra felbukkanó költő közeledéséhez, arról nincs megbízható információnk. Hosszú élete végén ugyan elmesélte élményeit, de ezekből nem nehéz kihallani az időközben koszorús költővé nemesült Petőfi kötelező tiszteletét. „Én, ismerve hírnevét és költeményeit, örültem, mikor vele Gödöllőn megismerkedhettem – emlékezett 78 éves korában. – Gyönyörködtem költeményeinek szépségében, amelyeket Etelka halálán való bánatában írt és nekem felolvasott. Vigasztalni igyekeztem őt, mert nagyon bánkódott a sors egyéb csapásai miatt is. Bámultam őt, mikor a hazáról beszélt. Ilyenkor valósággal elragadott lángoló honszeretetével.” Az idős asszony a 20. század elején felidézte, hogy a költő feltűnően hallgatag volt közös sétáik során, így érzelmeiről csak utólag, a hozzá írott versekből értesült. Erről tanúskodik az első találkozást megidéző Meg ne ítélj... kezdetű költemény is: „Meg ne ítélj a találkozásról, / Mely közöttünk a legelső volt! / Mint magát ekkor viselte nyelvem: / Az nem mindig olyan néma, holt.” Későbbi andalgásaik sem szóáradatban teltek: „Lyányka, mikor úgy együtt sétáltunk, / Én nem szóltam és te hallgattál.” Ezért is lephette meg Bertát, hogy udvarlója néhány hét ismeretség és pár csendesen lezajlott találkozás után megkérte a kezét.
Az ismerkedés és a leánykérés közötti szűk időben Petőfi harminckilenc verset írt szőke múzsájához. E költeményekből nagyon másfajta szerelem tapasztalata rajzolódik ki, mint a Cipruslombokból. Ott a gyász átütő, mégis homogén érzése ölt testet, itt egy valódi szerelem belső történetének stációit érhetjük tetten: udvarlás, remény, kételkedés, vallomás és elbizonytalanodás érzelmei váltakoznak. Persze, ahogy fél évvel korábban, most sem igazán az alig megismert lány a versek első számú tárgya, sokkal inkább maga a szerelem, amit a költő táplálni igyekszik magában. „Oh leányka, ha te nem szeretsz is, / Engedd meg, hogy szerethesselek…” – hangzik az egyik tételmondat. Berta kisasszony pedig megengedte, sőt, az is elképzelhető, hogy viszonozta is a versekből felé áradó érzelmeket. Udvarlója nem volt különösebben vonzó férfi, és a lány társaságában szellemes társalgónak sem bizonyult, viszont ő volt Petőfi: egy hús-vér poéta, aki írásaival megdobogtatta barátnői szívét, és most hozzá ír szerelmes sorokat. A költő részéről is lehetett hasonló tétje a bontakozó kapcsolatnak. „Lyányka, neked költőt kell szeretned, / Más nem méltó bírni tégedet” – írta, s ezzel óhatatlanul is feltette a kérdést: bír-e annyi súllyal költői pályája, vagy akár a költészet maga, hogy egy nemesi kisasszony viszonozza a szerelmét.
A ciklus legismertebb, s talán legszebb darabja, a Fa leszek, ha... egyben annak is bizonyítéka, hogy Petőfi szakítani kívánt a divatlapok jámbor udvarlókölteményeivel, de a „népdalok” ártatlanságával is. „Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy / Egyesüljünk) én elkárhozom” – fogalmazott, és ezzel fényévekre került a szalonok jól nevelt társasági moráljától. Elképzelhetőnek tartja, hogy az imádott lány akár pokoli jelleget is ölthet, ám ha kell, a kárhozatot is vállalja érte. Egészen pontosan: az egyesülésükért. Ez a kép egyszerre számíthatott vallásgyalázó blaszfémiának és nyers szexuális utalásnak egy korabeli olvasó számára. Hogy Berta dekódolta-e a konvencionálisnak nemigen nevezhető képet, nem tudható. Mindenesetre a végkifejletet maga a költő is előre jelezte egyik versében: „Alacsony kis ház az én lakásom; / A tiéd magas, nagy palota. / Jaj nekem, jaj énnekem, leányka, / Nem emelkedhetem én oda...”
Hogy Petőfi végül mégis a leánykérés mellett döntött, annak két oka is lehetett. Egyrész Berta ajándékát, egy háromszínű szalaggal átkötött kis bokrétát akár biztatásnak is vehette, de az is elképzelhető, hogy csak meg akarta tapasztalni a szerelem teljes ívét, így az elutasítást is. Mednyánszky Berta visszaemlékezése szerint a leánykérő levelet ő nem is látta, mert az rögtön apja kezébe került, aki postafordultával utasította vissza az udvarlót. „Leányomat sem színésznek, sem poétának nem adom, ezzel tartozom őseimnek” – idézte időskorában az elveszett levelet Berta, mintegy mentegetőzésképpen hozzátéve, hogy ő maga sosem kosarazta ki a költőt.
Akárhogy is történt, az elutasítás miatt csalódott Petőfi többé nem tért vissza Gödöllőre. Pesten viszont néhány hét alatt ciklusba rendezte Mednyánszky Bertához írott verseit, és a kézirattal felkereste az őt korábban még kikosarazó kiadót, Emich Gusztávot. Emich addigra talán már megbánta, hogy nem ő jelentette meg a János vitézt és a Cipruslombokat, mindenesetre az új szerelmesvers-ciklust nem utasította vissza. A Szerelem gyöngyei című kötet rekordidő alatt készült el, októberben már napvilágot is látott. Nem jelent meg túl nagy példányszámban, ám sikert hozott. Petőfi nem sokkal később Emichnél jelentette meg összegyűjtött verseinek második kötetét – kirobbanó sikerrel. Ettől kezdve elválaszthatatlanul kapcsolódott össze a német pékmester gyermekének és a szlovák mészáros fiának pályája: Emich karakteres arcot adott cégének az új irodalmi nemzedék reprezentánsával, Petőfi pedig nemcsak a saját műveit vitte hozzá, hanem pályatársait is ide irányította.
Ami a hátrahagyott szerelmet illeti, Petőfi többféleképpen is elbúcsúzott tőle. Sebeit gyógyítandó már novemberben nőül kérte Kappel Emiliát, egy, Mednyánszky Józsefnél is gazdagabb bankár leányát, a másfél évvel később megjelent Úti levelekben pedig lesajnálón, sőt, gúnyosan írt élményeiről: „Kerepesen túl Gödöllőt értük, hol az a szőke leányka lakik, kihez sok, sok verseket írtam. Használtam az alkalmat, míg a gyorsszekér elé új lovakat fogtak: leszálltam, s a múlt tarka emlékeitől környezve mentem… a fogadóba, megreggeliztem.” Hogy ez inkább utólagos tapasz volt az önérzetén ütött sajgó sebre, arra bizonyíték, hogy a könyvből egy példányt kifejezetten Mednyánszky Berta számára készíttetett el a nyomdával. Az egyedi kötet borítójára a Szerelem gyöngyei Bertának címet nyomták, a költő pedig beletette a lánytól kapott, lepréselt virágcsokrot, és elküldte Gödöllőre. A relikviát ma az elszáradt szerelmi záloggal együtt a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.
Mednyánszky Berta nem sokkal később feleségül ment egy rangban hozzá illő földbirtokoshoz, akinek három gyereket szült. Időskorában büszke volt arra, hogy ő volt Petőfi múzsája. 1902-ben, hetvenkilenc éves korában hunyta le örökre szemét. A Szerelem gyöngyei megjelenését követően egy év sem telt el, amikor Petőfi Sándor megismerkedett egy, Mednyánszky Józsefnél is befolyásosabb grófi jószágigazgató, Szendrey Lőrinc lányával. Még lehetetlenebb küldetésnek tűnt. Addigra azonban már akkora volt költői hírneve és szellemi befolyása, hogy a lány a kiszámítható atyai tiltás ellenére is őt választotta. Palota helyett a házikót: prózai unalom helyett a költői romantikát.
Források:
Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete. Osiris, Budapest, 2022.
Nyáry Krisztián: Előszó. In: Petőfi Sándor: Szerelem gyöngyei. Athenaeum, Budapest, 2022.
Osztovits Szabolcs: „Sors, nyiss nekem tért” – Petőfi Sándor életének krónikája. Osiris, Budapest, 2022.
Petőfi Sándor összes prózai írása és levelezése (szerk. Szalisznyó Lilla – Zentai Mária). Osiris, Budapest, 2022.
Ratzky Rita: A Szerelem gyöngyei Bertának (Petőfi Sándor versciklusáról). In: Új Írás (XXX. évf. 1990/3.), 109–115.