[2010. június]

A Minel fiúk kint laktak az erdőben. A Csonka-hegy alatt egy maguk építette kunyhóban. Ikrek voltak, lélekben egyek, de a testük más és más. Szép volt mind a kettő, észveszejtően szép. Legalábbis az én eszemet elvették. Mindörökre. Sok eszem nem volt. De az örökkévalóság hosszú.
A házuk is szép volt, mert szép az, amit ember keze gyárt, szeretettel és olyanra, hogy hasznos is legyen. Ebben a hülye világban már minden műanyag, műanyag bili és műanyag koporsó, műanyag szemétdombok tetején gubbasztunk életünk végén, és csak akkor jövünk rá, hogy hideg van, iszonyúan hideg. És ez a hideg nemcsak az egyedüllétből jön, hanem a sok francos plasztiktól származik bizony.
A Mineleknél minden meleg volt, a legnagyobb téli reccsenő hajnalokban is meleg volt, a sok faragcsált polctól, kézzel szőtt és varrt terítőtől, a bundáktól, bá­ránybőröktől, nemezdarabkáktól, mindenféle cserepektől, az agyagemberkéktől, akik az ablakpárkányról figyelték derűsen, hogy jön-e valaki?
Amikor először jártam ott, úgy éreztem, hogy révbe értem, innen többet sohasem kéne elmozduljak, és akkor minden rendben lenne. Mert a buta kislányfejemben rendetlenség volt, és rengeteg félelem. Féltem a világtól. Meghódítottam aztán. És nem értem vele semmit. Ma is a Minel-féle vacok báránybundájának melegébe vágyom. Pedig már vén vagyok, és a gyermekeim melegen tartanak itt engem. De a vének mindig fáznak. Csak nem szeretik bevallani, hogy nem a kinti hidegtől, hanem a benti fagytól. Pedig nem ürül ki az ember, de a dolgok valahogy meghűlnek, egyesek még zörögnek is, mint a száraz faágak.
Bennem Minel Ádám és Minel Endre ilyen zörgő faág lett. Minél jobban szeretném rájuk adni azt a gyönyörű testüket, annál inkább foszlik le róluk a hús-anyag, s komisz fekete porok ülepednek a helyére. Minden nap sorba veszem minden testrészüket, igen, mindegyikre külön-külön emlékszem. De már csak a szaguk igazán eleven. A testrészek, mint összekevert mozaikkockák, sehogy sem akarnak a megfelelő sorrendben eszembe jutni.
Apámmal rendszeresen felkerestük őket, áthajtattunk az akácerdőn, a bükkösön, azon túl, ahol már megjelentek az első fenyők, ott laktak a Minel fiúk, pont mint a mesében. Aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében.
Megyünk a csodagyerekekhez, megfejtetni ezt a hülye rejtvényt, csapta le harciasan apám a ceruzát, valahányszor nem sikerült megoldani egy-egy komplikáltabb feladványt.
Apám hivatásos titokfejtő volt. És titoktartó egy személyben. Soha nem volt ideje senkire. De úgy gondolta, hogy ha testközelben van, az már elég. Tizenhét éves voltam, amikor először beszélgettünk a dolgainkról, rólam, róla, és hát persze, a Minel fiúkról is. Tulajdonképpen a beszélgetésre is a Minelek miatt került sor. Terhes voltam, talán Ádámtól, talán Endrétől. Azt már nem fogom sohasem megtudni, hogy melyiktől. A gyermek rám hasonlít kívülről, a belseje s a veleje azonban Minel.
Gyermek... hiszen már nagyapa ő is... és mégis, gyermek, szerelmek gyümölcse... egy újabb Minel, jelenleg törzsfő, hisz ő a legvénebb férfi. És én a legvénebb nő. Micsoda vicc, hogy ilyesmit kell mondjunk magunkról, de hát a köz ugye ezt kívánja. Legyünk tisztes öregemberek. Pedig hogyha kettesben maradunk, még mindig úgy játszunk együtt, mint két hermelin, egymásba harapunk, tekergőzünk, csiklintjuk egymást, és egymásba fúrjuk az orrunkat. Már amennyire a vén csontok s ízületek engedik ugye, de engedik. Na persze, a Köz erről mit sem tudhat, mert ilyesmit nem illik tenni, mondják megbotránkozva, s meg is borzonganak az iszonyattól, miközben az egyetemes igazságokat s a morál viselt dolgait fröcsögik. Csak akkor sajnálnám igazán ezeket az embereket, hogyha kiderülne róluk, hogy őszintén méltatlankodnak, és nekik nincsenek ilyen titkos játékaik. Mert akkor igazán sajnálni valók lennének szegények.
A fiam szerint nyugodtan nekifoghatok a sajnálkozásnak, ha jobb dolgom éppen nem akad, mert ezek a népek komolyan beszélnek, és nem játszanak soha semmit.
Szegények... és még én siratom magam, mert úgy érzem, nem a saját életemet éltem, az életem nagyobb részében, és ez a fránya élet, élet, élet igencsak elmúlni látszik, pedig csak most kezdem kapisgálni a dolgok lényegét. Mire egy kis szeletkét megértek a világból, arra oda kell feküdnöm azok mellé, akiket szeretek, az akácfák alá. De, remélem, a hantomon majd hagyják játszani a dédunokáimat. Iga­zán bántana, ha csak sírás-rívással töltenék az időt fölöttem, és aztán sietősen el­futkorásznának élni... valaki másnak az életét.
No de amikor ez a történet játszódott, amit itt akadozva mesélek (mint a nosz­talgiázó vének általában), még igen keveset tudtam a testről, a szerelemről, a Minel fiúkról, az életről talán már túl sokat is, de persze nem értettem azt, amit tudtam. Riadt kis kölyök voltam akkoriban, a szüleim néhány éve elváltak, anyám egy nagyvárosba cipelt a játékaimmal, apám visszavonult a hegyi-házba, én pedig, azt hiszem, elvesztődtem félúton.
Korábban voltak barátaim, a falusi óvodában, voltak rokonaim is, akiket gyakran láttam, unokatestvérek vad hadserege, egykorúak voltunk, összetartoztunk. Aztán anyám nyakon csípett, mint macska a kölykét, és bedobott a városi létbe. Nem találtam a helyem, magam, a barátokat. Soha többet nem tudtam összebarátkozni senkivel, és mai napig fáj a szívem, hogyha arra gondolok, hogy az én életemből hiányzik az, amit életre szóló barátságnak szoktak nevezni. Gyanak­vó­vá váltam már négyévesen, nem bíztam meg senkiben, és ha mégis, akkor volt egy titkos játékom. Volt?... Van. Mert azért megvan ma is, hiába is próbálom tagadni, bár mostanában inkább irtani próbálom, de makacs a dög. Bármennyire szeretek valakit, a lelkem egyik titkos fiókjában készenlétben tartom a kételyt. Nem mondom, néhányszor megmentett a nagybetűs csalódásoktól ez az átkozott fiók, de csak most, így vénen, a halál küszöbén ücsörögve jöttem rá, hogy ezzel a hülye metódussal élve, tulajdonképpen nem mertem élni. Csak túlélni. Azzal pedig mi a fenét értem?
Túléltem például azt a két embert, akik a barátságot illetően kivételt képeztek az életemben, Minel Ádámot és Minel Endrét. Endre igaz barátom volt, Ádám igaz szerelmem, meghaltak mind a ketten, én pedig itt ülök, és azon kívül, hogy emlékezem rájuk, semmit sem tudok tenni. Egy bénult tyúk voltam egész életemben, leszámítva azt a néhány (túl kevés!) évet, amit velük töltöttem.
Miért van az, hogy az ember hetvenévesen is úgy érzi néha, nem a saját éltét élte le, pedig nyilvánvaló, hogy téved... Az ember haláláig reméli, hogy teljesülnek az álmai, talán azért. Az ember haláláig reméli, hogy egyszer csak lesz bátorsága ahhoz, amit valóban tenni szeretne. Az ember haláláig hiszi azt, bár tudja, hogy lehetetlen, hogy az idő kereke visszaforog, és újra az lesz, aki már csak volt. Vissza­fordíthatatlanul volt. Az ember haláláig reméli, hogy megteszi azt, amire vágyik. A vágyak ilyen vénen is úgy buggyannak ki rajtunk, mint a macskaméz a sebesült fák oldalán. Aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében.
A csodagyerekek, így emlegette apám mindig a Minel fiúkat. Sokat segítettek neki. Nekem még többet, és ezt egy szép napon, apám is megtudta. Nem tudom, hálás volt-e nekik azért, hogy ráébresztették, van egy gyereke. És nemsokára egy unokája is. De az biztos, hogy az említett beszélgetés után valahogyan mindig került rám, ránk ideje. Pedig az életvitelén nem sokat változtatott. És mégis. Lehet, hogy valami kívülről jövő erő segít megmozdítani a lelkünk poros bútorzatát? Lehet­séges. De én már elhasználtam ezeket a külső erőket. Már csak magamra számíthatok, erre a kívülről vénséges, ráncos banyára. Itt belül persze kortalan vagyok, csak a fájdalmak súlya lett nagyobb az évek alatt. De hát az mindig súlyos volt, ebben sincs semmi újdonság. És emiatt nem is bánkódom. Fájdalom nélkül nem tudnék örülni. Így pedig elmondhatom, hogy már sokszor és sokat örültem.
A Minel testvérek akkoriban, mikor megismertem őket, olyan 15 évesek lehettek, én tíz. Minelek. Wáhhh, még most, így jó hetvenesen is megborzongok, hogyha eszembe jutnak. Főleg a testük, a testük illata kísért. És még valami, amitől sírhatnékom támad, a barátság, pontosabban a barátságunk emléke.
– Kérsz macskamézet? – kérdezte tőlem Minel Ádám, hogy szórakoztasson, míg apám Endrével lázasan dolgozott, rólam teljesen megfeledkezve.
Fürkészve néztem a szép Ádám hiúzszemét. Vajon mit akar ez tőlem, gondoltam magamban gyanakvóan, közben ő megismételte a kérdést, gondolván, hogy nem hallottam.
– Kérsz macskamézet?
– Macskakakaó nincs? – kérdeztem kissé riadtan, nem lévén túl nagy rajongója a méhek munkálkodásának, beleértve a mézet is.
– Az mi, a kakaó? – kérdezte Ádám döbbenten.
– Nem tudod, mi a kakaó? – kérdeztem vissza én teljesen elképedve.

– Nem – válaszolta derűsen Ádám, és az összes fogával rám mosolygott. – Miből van az a kakaó?
– Miből van a... hát kakaóból... – vágtam ki a nem túlzottan akadémikus verdiktet.
– Hát akkor az nincs. De mi bajod a macskamézzel, egyáltalán tudod, mi az?
Nem lévén a szavak embere, Ádám kézen fogott, és magával cipelt egy jókora fához, melynek az oldalán seb tátongott, a sebből pedig áttetsző sárga gumi gömbölyödött kifele.
– Na, hát ez a macskaméz, kérsz, vagy inkább édesfüvet rágunk?
Végül összeettünk füvet, macskamézet, mindenfélét, én kislányos csacskaságokat hordtam össze Minel Ádámnak, akibe lassan beleszerettem, nem tellett sok idő­be, erre határozottan emlékszem ma is. Sokszor rágcsáltunk azután macskamézet. Minden nyáron, s néha télire is eltett nekem egy-egy darabot.
Attól a naptól kezdve az időnek csak három síkja létezett számomra. Az, amit türelmi időnek neveztem magamban, ezek voltak azok a hetek vagy hónapok, amelyeket a Minelek nélkül, és főleg Ádám nélkül kellett eltöltsek. A kegyelmi idő volt az út, míg hazaértem apámhoz, azaz a közelükbe. És az üdvös idő volt az, amit velük, főleg Ádámmal töltöttem.
Hogy miért szerettem bele? Mindenért szerettem, és mindenét szerettem. A fogát, a szemét, a haját, aztán a köldökét, a bőrét, a húsát, a kezét. A szívéért szerettem. Az eszéért. Bár az Endre eszétől mindig kirázott a hideg. Hátborzongató logikája volt, és mindig a vesémbe látott. De tudta azt is, hogy nekem ez csak jó, kellemes, erre vágytam mindig, hogy legyen valakim, akinek semmit se kelljen elmagyarázzak, Endre az eszével értett, Ádám talán inkább a szívével. Ő volt az első ember, aki türelmesen végighallgatott, és őszintén szórakozott a gyerekes hü­lyeségeimen. No meg szép volt, nagyon szép – talán azért is.
Aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében. Mert Ádám olyan volt, mint egy örvény. Hogyha megfogta a kezem, valamelyik ujja begyét mindig az ütőeremre csúsztatta, és kicsit megszorította. Ettől pedig én lassan el­kezdtem befele gyűrűzni, valahova a gyémánterdő közepébe, a fejemben fényesség lett, és vidám madarak csapkodtak. Közben pedig kapaszkodtam Ádám forró tenyerébe, és mindenfélének képzeltem magam, leggyakrabban ugrókötélnek, bár­sonyos nyúlfülnek, farkasfognak... farkasfognak. Endrének farkasfoga volt. Ma is emlékszem, egy este elszöktem otthonról, Ádámot vártam, már sötét volt, mire kiértem. A ház mögött aztán elkapott egy inas kéz, s mire szólhattam volna, már a számba is mart a két farkasfog. Tenyerét a számra szorította aztán, én elszédültem, a lábamnak szárnya nőtt, a kezemet többé nem éreztem, és csak szédültem, szédültem, nem tudom, meddig. Amikor felébredtem, Endre hajolt fölém, egy hajtincs az arcába lógott, és én láttam a testén a jelet, hogy az én testemből részt hasított magának. Nem éreztem semmi fájdalmat, csak csendet, mélységes csend lett bennem, a lábam között pedig zsibongás volt, vér és aztán zsibbadtság.
– Fáj? – kérdezte Endre.
Ráztam a fejem, s a rázással előpattant a kétely mocskos szájú ördöge, hogy ezek most itt engem átvertek, azért szelídítettek évekig, hogy most kedvükre marcangoljanak, és aztán eldobjanak. Siratni készültem éppen magam, de azért reméltem. Az ember gyarló, és mindig remél... olyan ez, mint a szerencsejáték, ez az élet. A gyarló embernek, mert vannak tiszták is, akiket nem érintenek ezek a szennyes gondolatok. Szóval, reméltem azért, hogy megúszom. S lesz még szerelem.
– Hol van Ádám? – kérdeztem.
– Ádám... Ádám elment, mert azt mondta, ő nem tudja megtenni, de meg kell tegye valaki, mert itt az időd. Valaki meg kell kezdjen téged...
Valaki meg kellett kezdjen engem... mint egy lépesmézet, mint egy kenyeret, gondolhatnátok... pedig nem, úgy kezdett meg engem Minel Endre, ahogy egy nőt szokás. Nővé lettem a farkasfogú Endre által.
– És akkor én most a kié vagyok? – kérdeztem.
– Kié, kié – kacagott Endre. Hát mind a kettőnké, mind a kettőnké, mindörökké.
És nem igazat mondott a fránya? Mindörökké bizony, mindörökké, csak éppen most ők az enyémek, és nem én az övék, mert ma még én vagyok az élő. Vagy az élők a holtaké? Ki tudná ezt megmondani, hogy ki vigyáz a másikra, az élő a holtra, vagy a holt az élőre. Aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében.
– De visszajön, visszajön hozzám?
– Nem tőled ment el, csak a háztól. Úton van, visszafelé. Bort hoz, ma bort iszunk, ünnepelünk.
– Mit ünnepelünk?
– Téged. Magunkat. A gyermeket.
– Melyik gyermeket?
– Akit Ádámtól fogansz.
– És ha tőled foganok?
– Akkor is ünnepelünk.
És ünnepeltünk. Magunkat és a gyermeket. Akit fogantam Ádámtól és Endré­től. Bort ittunk, és én aztán Ádámmal háltam, és aztán Endrével megint, és aztán újra Ádámmal. Nem lehetett ebbe belefáradni soha, nem kellett volna belefáradni ebbe soha. És akkor minden rendben lett volna. Az én életem lett volna, aranyerdő közelében, ezüst erdő rejtekében, gyémánt erdő közepében, de belefáradtam, és most itt ülök, műanyag szemétdombon, a hidegben, csak a benti meleg tartja bennem a lelket még, Minelekből raktam magamnak tüzet, s mikor már csak parázs lesz, rávetem magam is. Megyek a Mindörökké irányába, gyémánt erdő közepébe, ágyő.