[Látó, 2010. november]

előbb a szőnyeget húzta magára Maria Sklodowska,
mikor fázott. aztán, mert tovább fázott, az egyetlen mozgatható
bútort a házból, a széket is. mattra kopottas,
hajlított asztalosmunka, érlelt kárpittal.
bordó, zöld páfrányminta

harminc éve tudom. olvastam, tőle. tizenöt éve
egy lábtörlőt húztam magamra a harmatban,
az egyetlen mozdítható berendezés a Rákóczin,
a villa kulcsa nem volt a helyén, zsaluk behúzva,
és kihallatszott, ahogy szeretkeznek odabent, egész éjjel,
a barátom barátai.

előtte úgy szálltam le a Koronáról, hogy azt mondtam
Sánthának: hazamegyek. de nem. pénzünk nem volt,
egy olyan kolléga fizette haza a vonatunkat a lakiteleki írótáborból,
aki Pestig be kérdezgette, kolerikus vagy szangvinikusak vagyunk-e.
fáradtak voltunk. és erdélyiek.

indulás előtt pattantam le a vonatról, Kolozsvár hűlt
nyomokban hajtott az egyetlen csapáson, ahol pihenhettem,
barátom bérelt villájához. barátomhoz, akit nem húztam magamra,
mert barátot sohse. minek.

Maria Sklodowska ott várt az ajtóban. zsebében a zöldes fényű
csövecskék, melyeket élvezettel nézegetett. szoknyája zsebében,
kabátjáéban.
sugárzott. és ideadta a lábtörlőt. rám tettük a gumi alátétet is. és két
dedikált kötetet.
délben már tűzött a nap, mire Zsoltiék beengedtek kávézni. nem
haragudtam,
a szerelem fontos, mondtam elcsigázott, gémberedett ízületekkel.
mosolyogni is fontos.
megbocsájtani ajvé. melegedni fel.

most a fiam mirmurrját húzom magamra. (szuszogása a résnyílt ajtón)
két zoknit idebe. és van, halványan alattam, és a párnahajon – mert
ilyen képes
a magyar, Madame Curie ,– súlykönnyű nyom a damasztban, friss
kapor, az ölelésé.
férfiillat.