[2022. május]

A hátországok előbb-utóbb dugába dőlnek,

az angyalok felemelik a fényt, és többé nem marad,

csak sötét. Akinek saját védelmezője van, még jobban

kell félnie, nem hathat rá a kollektív őrizet. Te vigyázol

rám, te sóhajtasz fel, mikor elvétem mozdulataim,

nem lehet egyszerű eltűrni ennyi mindent, de hidd el,

gondolataimért mindig borsosan megfizetek. Maradtam

rabszolga, te többé nem lehetsz hajcsár, azt kívánom, bár

lehetnél, mondataid inkább figyelmeztetések, mintsem

parancsok voltak. Egyeseket örökre megjegyeztem,

másokat mintha sohasem hallottam volna. Azok alapján,

amiket tőled tudok, vagy amiket magam szedegetek

ki a várromok alól, igyekszem megtanulni, mi a helyes.

Talán legvégül a hátországokból tényleg nem marad semmi,

akkor sem, ha a hátország egy saját angyal. Az nem

költészet, anyám, hogy utólagosan mindenért bocsánatot

kérek. Itt van a vádirat, az ügyet egyszerre bírálod és

egyszerre nyered. Vedd ki belőlem, amit akarsz, aztán

hajolj fölém, és úgy óvj, hogy ne olyanra formálj, amilyennek

akartál, vagy amilyen akkor lennék, ha tényleg itt volnál,

hanem amilyen valójában vagyok.