Vas Vikinek

Találkozásunk napja erők összesűrűsödött pontjából állt. Térképet adott Hozzád a nap, belső, homályos nyelven beszélő megszólítást az időzítést fontolgató láthatatlanság. A délelőttöt a délutánnal összekötő folyosón közeledtem Feléd, gyalog a Dohány utcában, napfényben, pénteken. Súlyos történelmi múlttal megbabonázott házak alatt lépdeltem, a napfény és az ég, minden természetes volt. A Klauzál tér közelében meghallott gyereksírást ehhez a természetességhez soroltam, nem tapasztaltam rossz érzést, mindenki a tőle elvárható nyelven bánik jól vagy rosszul, ahogy a hozzá, természetéhez tartozó szavakkal és kifejezésekkel. Én ezen nem ütköztem meg, a hozzám tartozó erőszak nyelve a másikhoz tartozó erőszaknyelvben felfedezte, milyen egy szép délutáni rút azonosság. A síró gyerekhez tartozó nő erőszakbeszéde alkalmas, hogy egyszeriben behatárolja, megformázza, mint szoborba öntött műalkotást, anélkül, hogy lelepleződne, mert ez az erőszakos nyelv köztudottan apró utcai látványosság, és nem a személyiség azonosítása céljából végbement próbafolyam. Nem vettem részt a gyereksírásban, vele azonosítottam magam, nem vettem részt az egyszemélyes utcai erőszakban, vele azonosultam. Odaértem a Magvető Caféhoz. Rendeltem egy sört. Szőcs Géza-emlékszámok a hátam mögött. Az eseményre készülődés izgatottsága formálta tér egyik szögében megjelent alak nem azonnal bekövetkező azonosítása arcod vonalával kezdődött. Tudtam, hogy Te vagy. Nyitány.