[2010. június]

KINDE ANNAMÁRIA: RÓZSAVÉR. NAGYVÁRAD,
AB-ART KIADÓ, 2009.

„Ebben a könyvben, rejtőzködő alkatomon erőt véve, igyekszem lelepleződni”, nyilatkozta a szerző hatodik verseskötete kapcsán, amelyet Simon Judit állított össze a költőnő korábbi köteteinek anyagát és újabb verseit is felhasználva. És valóban: kitárulkozás és rejtőzködés termékeny feszültségében artikulálódik a kötetben megjelenő lírai én önmagához és másokhoz való viszonya.
Nem véletlen, hogy bár a tükör motívuma a legkülönfélébb kontextusokban bukkan fel a versekben, sohasem utal a puszta önreflexióra. Hol néma, hol vak ez a tükör, máskor meg „útja nyitva még”, miközben valaki mindig csak súrolja te­kintetével: olykor mögé néz, máskor meg a semmit, vagy egy szeretett ember arcát pillantja meg benne, vagy éppen az oda nem pillantás lehetőségét: „Be jó, hogy néma a tükör, / És elnézhet mellette bár, / Akinek szemébe ötöl, / Hogy nem minden út egyenes.” (Nemtelen bohóc)
Ez a pillantás soha nem frontális, nem az egyértelmű racionalizálást célozza meg, hanem a belső látás felerősítését: „Gyertyaláng vágya indít befelé fordulásra / ahogy a szemtükörről kirekednek a fények.” (Hol téged)
Az, hogy még a tükörbe nézés sem egy statikus kép rögzítését jelenti, szorosan összefügg azzal a „imbolygó” idő-szemlélettel, amelynek markáns jelenlétét Demény Péter is kiemeli a könyv utószavában. A közfelfogást uraló lineáris idő úgy jelenik meg, mint ahol „vakít a cél, üldöz az ok”, és „Mesét sem mond senki, nincs aki hallja. / Messze az ott és akkor. A most, itt túl közel.” (Vasárnap. A szél csak messze fönt jelez) A jelen-pillanatok sorjázásaként elképzelt időben, az ember ok- és célképzetek foglya, ami együtt jár az elvesztegetett, visszahozhatatlan idő rémképével. Ezzel szemben az idősíkok keveredése a saját idő dimenzióját teremti meg. A múlt a képzelet erejével igenis újraalapítható, átfordítható a jelenbe: „Legyen gondod reám, ha nem vigyázlak, / Hiszen mi mindig már együtt va­gyunk.” (Ideje szépen elköszönni végül)
Az idő körkörösségének gondolata hol pozitív, hol negatív felhanggal bukkan fel a versekben. Ennek az a magyarázata, hogy helyenként a köznapi időfogságából való szabadulásként értelmeződik az események ciklikus visszatérése: „A lelked oly ragaszkodó, / Mint falon kúszik a penész. / Végül, ha nagyon akarod, / Fordulj hátra / És odaérsz.” (Rózsavér: a jó tanács), máskor pedig a lineáris idő keretein belül maradva a puszta ismétlődés monotóniájaként jelenik meg: „Hát nem unalmas, ahogy jön egymásra / oldás és kötés, és oldás és kötés?”
A kétféle időszemlélet egymásnak feszülése határozza meg a kötetben felbukkanó Én-Te viszonyokat is. A találkozások pillanata nem rögzíthető, nem egy el­raktározható statikus pillanat. A valódi együttléteket újra és újra ki kell vívni. Ahány­szor valamilyen viszony megjelenítésével találkozunk, egyaránt érezhető a másik „saját idejének” tiszteletben tartása, valamint a másiknak teret engedő, optimális távolság keresése. Egy olyan viszonyulásmódról van szó, amely a közelségen belül is tiszteletben kívánja tartani a másik szabadságát. Ez az elv még akkor is érvényesül, ha a „másik” az Énen belüli aspektus: a hiúzok és farkasok és más állatok a személyiség olyan dimenzióit képviselik Kinde Annamária költészetében, amelyek a racionalitás számára nem hozzáférhetők: „És újra este van. Gyülekeznek szemedben / A józan farkasok. Hallgatni együtt. (…) Szeretnéd hinni, hogy megérted, hogy érted” (Csak napra nap); „Soha nem tudom, mikor jönnek újra. / A hiúzok nem háziállatok.” (A hiúzok természetéről) A másik lényeges viszony a „gyermekhez” fűződik, a nehezen hozzáférhető, autonóm világot jelentő gyermekhez, akihez meglepő módon sohasem társul a birtoklás képzete: „Hallgat a gyermek, boldog. / Még messze van.” (Komoly dolgok) Ez a birtoklási vágy ellen küzdő magatartás, óhatatlanul magányhoz vezet. Nem véletlen, hogy a magány és a szorongás motívumai is meghatározzák a kötet világát: egy másik lény közelsége sohasem lehet „maximális”, szükségképpen együtt jár a hiány és a kiszolgáltatottság megtapasztalásával. A szerelemen belül megtapasztalt magány a Hiúzok háza című versben jelenik meg a legtisztábban, amely talán a kötet egyik legjobb verse: „Szerelmed­ből / Megépült végül / hiúzaim háza. // Megszelídültek, / benned laknak immár. / Nem is látom őket. // Csak sejtem néha / asztráltestedben / a hiúztemetőket.”
Ez az egyszerűség nem jellemző a kötet verseinek mindegyikére. Helyenként mintha letűnt időkből merülnének fel egyes burjánzó képek és hasonlatok. Jáz­minból és rózsából font várfalról álmodó várkisasszony, indák szövedéke, részeg rózsa és a csontujjú halál egyaránt fellelhetők ebben a kissé anakronisztikus képvilágban, bár közben erőteljes saját képek is felbukkannak. Ady- és Tóth Árpád-áthallások mellett gyakran találkozunk József Attilát, Pilinszkyt és Nagy Lászlót idéző nyelvi megformálással is. A barokkos túlbonyolításra és a népi rigmusokat vagy dalokat idéző egyszerűségre egyaránt találunk példát a kötetben.
A klasszikus versformákhoz való ragaszkodás nem mindig válik a versek elő­nyére. Néha úgy tűnik, mintha csupán a megfelelő rímelés kedvéért bukkannának fel egyes szóösszetételek: „Ha el nem visz a nagy huzat, / s fejedbe nem üt lukat, / értelmetlen szomorúság, / akár egy félbarbár husáng” (Aki nem él). A rím és a ritmus sok esetben nemhogy összefognák, hanem inkább szétaprózzák a verset: töltelékszavak „ütnek lukakat” a gondolatok eredeti ritmusába. Uralmuk néhol egészen a banalitásig egyszerűsíti a jelentést: „Magány, magány, se hall, se lát / került érzelmes iskolát, / mint akit az sem érdekel, / ki hogyan mit érhet el.” (Soha más)
Mindent egybevetve azonban elmondható, hogy változatos, egzisztenciális alapkérdéseket feszegető kötettel állunk szemben, amelyre a plasztikus és filozofikus látásmód egyaránt jellemző. A kevésbé sikerült versek kapcsán pedig az merül fel, hogy a modorosság és archaizálás csapdái talán elkerülhetők lennének, ha nem lenne ilyen erős a formához való ragaszkodás, és esetleg szabad versek is teret kapnának ebben a költészetben.