[2020. június]

---

Emlékszem, volt valaha, hogy még nem voltam.
Egyre csak lebegtem én, se élve, se holtan.
Vizek tükrén némán, messzire bolyongtam.
Az összes izgága élőtől viszolyogtam.

Emlékszem, valaki váratlan rám nézett.
Megalázta a körém tapadt sötétséget.
Körvonalaimra kent kis forró mézet.
Részekből égette, mi lettem, az egészet.

Emlékszem, futok és ragyogok patakokban.
Árnyék vagyok falakon, nyíló ablakokban.
Szétáradok lassú, éjjeli illatokban.
Társam az idő, felismerem darabokban.

Emlékszem, gyűlölök és szeretek száz alakban.
Köztetek járok-kelek, homlokom gyűrt kalapban.
Megállok, leülök, arcom fürösztöm a napban.
Mesélem magamat hosszan, de egyre halkabban.

Emlékszem, ahogy lett olyan is aztán, hogy végül.
Megláttam az arcot, mitől mindenki elrémül.
Lágyítani, bár nem lehet, nyúlt feléje két kezem.
Akkor magához vont. De erre majd nem emlékezem –