A ligeti utca, ahova költöztünk, olyan szűk volt, hogy amikor egy este felkiáltottam, hogy „Fogtam egy büdös nagy bolhát”, nagyi ijedten nézett a szemközti házra, és így szólt: Máskor halkabban beszélj, nem kell tudják Weiszék, hogy nekünk bolhánk van!
De nem a bolha és a szűk utca, még csak nem is Weiszék izgattak engem, hanem Makranciné, a jobb oldali szomszédunk, akit valami borzongató titokzatosság övezett.
Már három hónapja voltunk a szűk utca lakói, de még soha nem láttam. Annál többet fenyegettek, hogy neki adnak, ha rossz leszek, és bevallom, ennek legalább annyira örültem, mint tavaly annak az átkozott kutyaharapásnak.
Kerítésünk hasadékain kukucskáltam át, de csak a gyomos udvart láttam, meg a félig bedőlt utcai kerítést, ásító kapujával. És ettől még lehangoltabb és még kíváncsibb lettem.
Esténként betört ablaka alatt kucorogtam, és lúdbőrözve hallgattam a ki­szűrődő izgalmas párbeszédet, az artikulálatlan hangokat, de bármilyen szemfüles voltam, mégsem láttam se bemenni, se kijönni egy teremtett lelket sem.
Kíváncsiságom és fantáziám elnyomták félelmemet, és most már csak azért is rossz voltam. Minden lehető és lehetetlen csínyt elkövettem, hátha előhívják miattam. Sajnos csak szegény anyám hajába sikerült néhány ezüst szálat ültetnem, és a tél is hamarosan beszorított a lakásba.
Szerettem a telet, csak azt utáltam, hogy mindenféle göncöt magamra kellett szednem, meg bakancsot húznom, és a napnak csak bizonyos óráiban mehettem ki.
Egy délelőtt, amikor a kenyerestől jövet bőszen szántottam a havat, és képzelt pipámból akkora füstöt eregettem, amekkorát öreg papó sem tudott, észrevettem, hogy a pöfékelő kémények irigykedve utánoznak, csak a Makranciné kéménye ül méla közömbösséggel az alacsony háztetőn.
– Na, mi lesz, öreg – szóltam rá –, beléd szorult a füst, vagy nem mersz versenyre kelni velem?
És miután hatalmasat szippantottam láthatatlan pipámból, feléje pöfékeltem egy nagyot.
– Juhhé, pajtikám drága, de jó, hogy itt vagy – vijjogott rám hirtelen egy hang, de olyan közelről, hogy éreztem az arcomon langyos páráját. Egy villanás alatt rájöttem, hogy közben a Makranciné ablaka elé értem, amelyről mindig egy elsüllyedt hajó kajütablaka jutott eszembe, amin a halak éppúgy benézhettek, mint én az ő ablakán, ha beláttam volna...
Eljött hát a régóta várt izgalmas pillanat, de én most mégsem repdestem az örömtől. Sőt, semmitől sem repdestem, csak álltam moccanatlan bénasággal, félig emelt lábbal, csücsörítve, mint egy elszakadt film hibbant kis hőse, és pár másodperc kellett, míg reflexeim újra működésbe léptek, és újra láttam a fekete macskát, amint óvatosan közeledik a nagy fehér hóban az utca vége felől, hallottam a varjak károgását, és éreztem újra, hogy a kenyeret szorongató ujjaim majd lefagynak.
– Az áldóját! – mondtam magamnak, ahogy öreg papó is mondta volna. – Kössük fel a gatyát, és nézzünk oda!
Ablaka vasrácsába kapaszkodott fagytól sebes ujjaival. Arca ezer ráncba futott az örökös rángatózástól. Szeme lázfényesen, ravaszul hunyorgott rám, haja külön élmény volt számomra. Szürke csíkos, vastag szálú, tele borsó nagyságú fekete szemcsékkel. Vállát vonogatta, feje jobbra-balra billegett vékony nyakán, és amikor széthúzta a száját, amin egy szemölcs volt, hosszú ősz szálakkal, akkor kivillantak aranyfogai.
– Makranci néni? – mekegtem nekibátorodva a köztünk feszülő rács erősségétől.
– Igen – szólt, és sűrűn bólogatott.
– Én vagyok az új szomszédja – mondtam, előkotorva hangomat az ijedtség valamelyik rekeszéből.
– Nahát! – mondta, és le nem vette kiguvadt szemét a kenyeremről.
Letörtem a kenyér sarkát, mohón utánakapott, és sírva fakadt. Arca pillanatról-pillanatra változott. Az egész asszony mozgásban volt, mint egy dróton rángatott bábu.
– Mi van magával? – érdeklődtem. – Miért csinálja ezt?
– Légnyomást kaptam a háborúban – közölte, és felfalta a kenyérdarabot. Lassú billegéssel megfordult, szólt valakihez, megkérdezte, mikor lesz kész az ebéd, de az illető azt felelte, hogy ma nem lesz ebéd, érje be azzal a darabka kenyérrel, amit az imént kapott.
A hang nagyon ismerősnek tűnt, de mielőtt benézhettem volna, becsapta az ablakot, melyen a tátongó rést egy ócska falvédő takarta, és mocskos foltjai közül a következő szöveg kandikált ki, piros cérnával kivarrva: „...vágyat az ebédhez”.
Azon az éjszakán nem aludtam. Száz kérdés motoszkált a kobakomban, és miközben válaszokat próbáltam keresni rájuk, belebámultam a sárga fénykörbe, ami a Weiszék mennyezetén ült, s melyen az asszony öltö­gető mozdulatai olyan hosszúra nyúltak, mint ez a rohadt tél...
Hajnalra már kész tervem volt, és tudtam, nem tántorít el tőle senki és semmi.
Levágtam egy darabot a szalonnából, egy karéjt a kenyérből, két hagymát és téli almát csomagoltam mellé, majd kisurrantam a fáskamrába, s míg nagyiék mélyen aludtak, kihordtam és átdobáltam a kerítésen jó pár fahasábot és gyújtóst, majd én is utánamásztam.
Az udvarán hatalmas körtefa gubbasztott. Göcsörtös karjai feketén rajzolódtak ki a szomszédos tűzfal fehérre meszelt oldalán.
A fát behordtam az alacsony verandára. Apró lábnyomaim árulkodva követtek a hóban. A felrakott fahasábok tetejére tettem az újságba csomagolt élelmet, és lélegzetvisszafojtva álltam, valami életjelre várva. Mély ugatás formájában jelentkezett, és csak két torokköszörülés között jöttem rá, hogy köhögés. Első pillanatban el akartam futni, de a kíváncsiság ottragasztott.
Rekedt hang szólalt meg:
– Egész éjjel nem tudtam a köhögéstől aludni.
– Mit akarsz? – vijjogta a másik. – Törött ablak, fűtetlen kályha, éhezés. Meg fogok dögleni!
– És a pénz? A rengeteg ékszer? Arany, gyémántfülbevaló, briliánsgyű­rű hol van? Hát a szép ezüstkészlet hol? Elittad, nyomorult, mind elittad! Oh, édes istenem, hogy így kell elpusztulnom.
Sírás, köhögés, majd újra csend, nagy, hideg csend.
Visszamásztam, szívem veszettül zakatolt, és égő arcomon szétdörzsöltem egy marék havat.
Másnap sokáig leskelődtem, de senki nem jött ki, és nem ment be, az utcai ablakon pedig szomorúan csüngött az egykori falvédő rongyos darabja. Nem bírtam semmire figyelni, nem mentem szánkózni, korcsolyázni. Ott őgyelegtem az udvaron, papó körül, míg rám nem ordított, és a kutyaúristenembe nem küldött.
– Papó, jó öreg papó – sündörögtem oda hozzá –, mesélj nekem valamit Makrancinéról...
De papó a pipa szárával nagyot húzott a búbomra, és azt ajánlotta, kerüljem el jó messzire az asszonyt!
Február lehetett, gyönyörű holdvilágos éjszaka volt. Mindezt csudára tudtam volna élvezni, ha a zsíros bab el nem csapja a hasamat, és nem jártam volna egész éjjel a klotyót.
Nyáron más volt a helyzet. Akkor varázsa volt ennek a kis fabódénak. Először is meleg volt. A réseken szivárványszínű portölcsért vetített be a napocska, és gyönyörű aranyzöld és ezüstkék legyek zsongtak mámorítón.
Gyulu, a nagy kövér pók pedig csak szőtte-fonta nekik a hálóját. Színes képeslapok és divatlapokból kivágott, csábító kalapú hölgyek bámultak rám, és én gyönyörűséges bajuszt és szakállt pingáltam nekik, hogy addig se unatkozzam.
De most február volt, hideg, és csak a hold világította kékesfehérre a havat. Én meg ott vacogtam a bódéban, és nyitva hagytam az ajtaját, mert féltem.
A manökenek szemükre húzták kalapjukat, Gyulu valamelyik zugban szunyókált, és akkor egyszerre csak énekhang ütötte meg a fülem.
Nem volt szép, de különös, búgó-vijjogó, és a dallama csodálatosan megkapó. A szomszédból jött, és miután magamra rángattam a nadrágomat, felmásztam a kerítés tetejére.
Gyertya égett Makrancinénál, és valami mulatság lehetett, mert rengeteg árny suhant el táncot lejtve az udvarára néző ablak előtt. És búgott a hang, sírva, nevetve. Hol felrepült, mint a madárka, hol lehullt, mint egy súlyos könnycsepp, és forgott, távolodott, közeledett. Átmásztam, odalopóztam.
A terítetlen asztalon bádogtányérban gyertyacsonk égett. Nagyokat szökött a lángja. Száz gonosz manó szeme fénye vibrált benne. Kibontott újságon maradék szalonna, kenyérhéj, almacsutka, vaskályhában lobogó tűz, és egy elvarázsolt tündér táncolt vedlett ruhában, árnya felnőtt a kopott falra, aranyfogáról a fény a szemembe villant, vetetlen ágyra hullt, vonaglott, elhallgatott, manók szeme utolsót lobbant, eltakarodtak, már csak a tűz parázslott, homályos, titokzatos árnyak a falakon, és rekedt csend. Csak a gyomrom korog, csak a lábam ujjai fagynak le rögtön, tehát nem álmodom, ezért iszkiri vissza az ágyamba.
Meghűltem és szomorú voltam, mert nem engedtek ki. Rajzlapot kerestem, vízfestéket, és megfestettem az éjszakai látomást.
Nagy hatással volt papóra. Aggódva nézett, és gyorsan megmérte a lázamat. Csalódott képet vágott, barackot nyomott a fejemre, és így szólt:
– Mindig mondtam, hogy marha nagy fantáziád van. Ezzel még viszed valamire, az áldóját!
Másnap nagyival beteglátogatóba mentek, és így eljött számomra a cselekvés lehetősége.
Felöltöztem, ételmaradékot gyűjtöttem össze, fát lopkodtam, és megismételtem az első akciót, csakhogy nappal.
Makranciné tornácára hordtam mindent, leguggolva rendezgettem, amikor kivágódott az ajtó, és rám vijjogott:
– Már vártalak, kedvesem, gyere be – és belibegett, én meg követtem.
Szegényszag csapott meg, áporodott, avas, füstös, a hagyma és a mosdatlanság szaga, hideg és félhomály. A vedlett falról filmszínésznő mosolygott rám, nem tudtam, ki lehet.
– Az én vagyok – csuklotta Makranciné –, ugye, milyen szép?
Egy vaksi tükör elé állt, és magára mosolygott. Igen, ő az. Őrá hasonlít a kép. De mi lehetett az a tragédia, ami ennyire megváltoztatta?
– A lakótársa hol van? – kérdeztem, mire igencsak meghökkent, és furcsán nézett rám. Hirtelen vihogni kezdett, és szikkadt mellét csapkodva kia­bálta:
– Három éve nem volt rajtam kívül senki ebben az istenverte odúban – és artikulálatlanul kacagni kezdett.
Egy háromlábú suszterszékre ereszkedtem, és csak azért nem futottam el, mert az én lábaim is olyanokká váltak, mint a széké, amin ültem. Rémülten hunyorogtam, és a hideg ellenére apró patakocskákban kezdett csordogálni a verejték rajtam. Kezem fejével nagyot töröltem a homlokomon, majd torkom szakadtából ráordítottam:
– Hazudik! Hazudik! Hiszen a saját fülemmel hallottam a beszélgetést! Igen, tisztán hallottam. Engem nem lehet becsapni, nem vagyok hülye! És nem is szabad, mert én jót akarok magának!
Még mindig kacagott, és lassan, nagyon lassan közeledett felém, mint egy törött szárnyú, vén madár. Ott keringett fölöttem, hatalmas karmú kezével dús hajamba túrt, úgy búgta vijjogta:
– Nem, kedvesem, téged nem csaplak be. Nem csaphatlak be, hiszen évek óta te vagy az egyetlen lény, aki jót tett velem, aki bemerészkedett hozzám, megmentve a fagy- és éhhaláltól. Te még kicsi vagy, de ha nagy leszel, meg fogod érteni, hogy az emberek, ha nagyon magányosak, akkor magukban beszélnek...
Hangja ott zsongott, búgott a fejem körül, és annyi árnyalata volt, mint a szélnek. Ráismertem köztük a titokzatos beszélgetők hangjaira, és megnyugodtam.
Leült mellém egy hokedlire, és úgy zötyögött, mintha a 21-es buszon ülne. Vonogatta a vállát, nagyokat bólogatott, és rongyos kabátja alját morzsolgatta.
Megfogtam a kezét.
– Le kell vágni a körmödet – mondtam –, meg kell mosdjál, és én megfésüllek, hogy megint szép legyél, mint a képen.
Sírt, nevetett, és beleegyezett. Elrohantam ollóért, fésűért. Egy nedves törölközővel megmostam az arcát, nyakát. Hogy mi koszt és festéket töröltem ki a ráncaiból! Kifésültem hajából az apró fekete szemcséket, és csak ámultam, mikor egy féldoboznyi fekete cipőkrém gyűlt össze belőlük. Ezzel kente őszülő haját. A körmeit nem bírtam levágni, talán három napig egyfolytában ázniuk kellett volna.
Megkértem, ne mozogjon, mert levágom szemölcséről a hosszú ősz szőr­szálakat, de mintha a zuhogó vízesésnek szóltam volna, hogy álljon meg egy percre. Így aztán le kellett mondanom a műveletről, nehogy belevágjak a szájába.
Tüzet raktam. A füsttől alig láttuk egymást, de meleg lett. Elébe tettem az ételt, és néztem hogyan falja, és mekkorákat csuklik közben.
Láthatóan jobban érezte magát. Eltáncolt egy törött kredencig, ahonnan hatalmas albumot kotort elő. Az asztalra tette, és odahívott.
A fedőlap átlátszó kötése alól hatalmas, palotának beillő épület ablakai ragyogtak elő. Csodásan ápolt kert vette körül, előtérben állt a filmszínész­nő egy kopasz, bajuszos úr társaságában, előttük pedig két kisfiú mosolygott.
Kinyitottam az albumot... Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, de gyönyörű lány, akibe beleszeretett egy idős, de dúsgazdag földbirtokos. Feleségül vette – akár az operettekben –, tejben-vajban fürösztötte, elhalmozta ékszerekkel, drága ruhákkal. Bejárta vele Párizst, Rómát, Velencét, a svájci havasokat, de ő mégsem volt boldog. Még két szép fiacskájának sem örült. A lelke sivár volt, szerelemre éhes. Utálta dúsgazdag urát, és várta, hogy fehér lovon eljöjjön érte egy délceg fiatal herceg. És tízévi házasság után el is jött. Nem volt fehér lova, csak fehér mosolya, ki­sportolt termete, és szebb volt a legszebb hercegnél is. Tizenöt évvel volt fiatalabb az asszonynál, a zsebe üres volt, de szókincse tele szép szavakkal, és Makrancinak hívták. Az asszony megszökött vele. Otthagyta fiacskáit, gazdag férjét, és tűrte Makranci szeszélyeit, kicsapongásait, kegyetlen veréseit.
Kitört a háború, és férje meg gyermekei külföldre menekültek. De ő nem ment velük. Ittmaradt a „herceggel”, aki elitta, elkártyázta ékszereit, értékes bundáit, ezüstkészleteit. Mikor bomba csapódott be a szomszédos telekre, és Makrancinét három nap múlva kotorták ki a romok alól, akkor a szépfiú cserbenhagyta,s megszökött egy hasonszőrű nővel.
Aztán rohamosan romlott minden. Az emberek féltek az asszonytól, elkerülték, a kölykök csúfolták, kövekkel dobálták, ő pedig embergyűlölő lett. Összetört benne minden, ami szép volt.
Néha kenyérdarabokat, murkot, hagymát dobáltak be az ablakán, és ő ezen tengődött. Később éjszakánként kisurrant, meglopkodta a kiserdő gallyait, a kertek terméseit. Kutyák rohantak vonyítva utána, szél cibálta, eső verte, fagy marta, és halálos félelem gyötörte. Ellensége az emberiség, barátja pedig a vaksi tükörből ráhunyorgó, borzos, vén madárijesztő volt.
Az album becsukódott, és én úgy álltam fel, mint aki olyan filmet látott, mely után elfelejtették kiírni, hogy „Vége”.
Belekapaszkodtam az asszonyba, és a fülébe súgtam:
– Én nem hagylak el soha. Minden nap eljövök hozzád, és hozok valamit.
– Áldjon meg érte a Szűzanya! – csuklotta, és az albumból előhalászott egy szentképet, melyről a szépséges Szűz Mária nézett rám olyan jóságos tekintettel, hogy teljesen átmelegedtem tőle. – Ő majd megvéd téged minden rossztól – mondta, és a kezembe nyomta a képet.
– Csak lenne már nyár! – sóhajtotta –, azt könnyebben elviselem...
A napok olyan hamar és olyan izgalmasan teltek, hogy észre sem vettem, már kitavaszodott.
Makranciné udvarán virágzott a körtefa, fű ütötte fel bársonyos fejét a kövek között, és a fecskék az asszony eresze alá költöztek.
Ugyanilyen gyorsan jött el a nyár is, és a levegő megtelt balzsamos illattal. Papóék nem nagyon törődtek ilyenkor velem, és én szinte csak enni és aludni jártam haza.
Már nem mászkáltam át a kerítésen. Körbementem, és a kapun léptem be, mint a vendég, vagy az utcai ablaknál folytattam hosszú eszmecserét vele, a szomszédok legnagyobb megrökönyödésére és öreg barátnőm örömére, aki szemlátomást megváltozott, magabiztosabb lett, és nagyi régimódi ruháiban billegett elébem a kapuba, aranyfogait villogtatva...
Így vesztettem el lassan a barátaimat. A kölykök állandóan csúfoltak, cibálták a hajamat, kiközösítettek, és házunk falára felírták: „BOLONDBARÁT!”
Én meg piros krétával Makranciné ablaka fölé írtam: „MAKRANCINÉ NEM BOLOND!”
Papó többször fenéken billentett, sűrűn használta a pipaszárat, de minden eredmény nélkül. Végül beletörődött, és hosszú esti szónoklataim után mindig félretett egy kevés ételt a „barátnőmnek”.
Aztán a dolgok kezdtek rosszra fordulni. Valami átok feküdt rajtam, és nem bírtam lerázni magamról, bárhogy próbáltam.
Nap mint nap véresen, tépetten érkeztem haza. Kölykök falkájával vívtam csatát. Védőbeszédet tartottam Makranciné érdekében az eperfáról, de leráztak róla, és meg kellett védenem magam. Hogy teljes legyen a bánatom, egy augusztusi délelőtt zárva találtam öreg barátnőm kapuját. Átmásztam, mint régen, de hiába, mert nem nyitott ajtót. Az utca felől kezdtem veszettül verni az ablakát, azt hittem, valami baja van, de ő mosolyogva táncolt az ablakhoz, kezében egy barna tollú kis tyúkkal, és közölte, hogy az az övé, csak az övé, és tojást tojt neki.
Őszintén tiszteltem érte a szárnyast. Este betévedt hozzá az udvarra, és ő rögtön becsukta a kaput. Csakhogy ezentúl én ki lettem zárva. Makranciné csak a tyúkját szerette, engem kezdett elfelejteni. A tyúknak mesélt érdekes történeteket erdő mélyén lévő kolostorokról, titokzatos fekete lovagokról, szerelmes apácákról, és ha meg akartam hallgatni egy-egy részletét, újra az ablaka alatt kellett kuporognom.
Napjaim üresek lettek, és céltalanok. Testi sebeim eltörpültek lelki sebeim mellett, a nyarat már nem láttam aranyszínűnek, és magányomban jobban fáztam, mint a leghidegebb téli napokon.
Egy darabig Gyulut etettem szép kövér legyekkel. Aztán tíz-tizenkét festményt készítettem, egy egész sorozatot a Makrancinéval való barátságom izgalmasabb epizódjairól. Az udvarán őgyelgő barna kis tyúknak minden nap kukoricaszemeket, átázott kenyérhéjat szórtam át a kerítésen, hadd tojjon minél több tojást, és etesse vele az asszonyt.
De hát csordultig telt a keserű pohár, nagyot csaptam a fabódéra, és olyan elhatározásra jutottam, amitől én is megrémültem.
Mivel nap mint nap élesebben éreztem, hogy féltékeny vagyok a tyúkra, elhatároztam, hogy éhen veszejtem a pimaszt, hogy újra barátkozhassam Makrancinéval. Elhatározásomat tett követte. Az első héten piszokul éreztem magam, amikor a megszokott etetési időben mindig a résnél várt, aztán, hogy nem kapott semmit, lecsípett néhány kókadt fűszálat, és bánatosan pittyegett, mintha azt mondaná: Nincs itt semmi, nincs-nincs-nincs...
Hogy ne halljam, egész nap elkódorogtam. Idegen gyerekeket szedtem össze a külváros legeldugottabb zugaiból, csodás történetekkel traktáltam őket, melyeket Makrancinétól hallottam, vagy magam költöttem... Egyre borzongatóbbakat, és vigasztalást találtam tátott szájú hallgatóságomban. Minden nap késő este kerültem elő, mocskosan, kék foltokkal, szakadt blúzzal. Talpam felsebezték a hegyes kövek, tövisek.
Nagyi rettenetesen sírt, papó káromkodott, és azt mondta, hogy tízéves létemre annyi eszem sincs, mint egy tökkelütött dedósnak. Meg is vert rendszeresen szíjjal, sarokba állított, de én tojtam az egészre.
Már augusztus vége felé jártunk, amikor egy fülledt éjszakán szörnyű álmom volt.
Makranciné ágyában hatalmas tyúk ült, kopasz fején bajuszt viselt. Az asszony a földön vonaglott véresen, és a nevemet kiabálta. A seprűvel kivertem a szörnyeteget az udvarra, amely felrepült a körtefára, és gúnyosan nevetett-nevetett. Erre a szörnyű nevetésre felébredtem.
Papó köhögött a konyhában. Félrenyelte a pipafüstöt, és kacskaringós káromkodásba kezdett a pipadohányt készítő cégek rovására.
Két perc alatt a kerítésnél voltam. Áttornásztam magam, és verni kezdtem az ajtót, az udvari ablakot.
Teltek a másodpercek, mint az évek, és a torkom úgy kiszáradt, mint a kültelki kút kánikulában.
Végre kivágódott az ajtó, és én rémült iszonyattal hőköltem hátra. Makranciné állt előttem, ijesztőbben, mint valaha. Szája szélén csorgott a nyála, szeme vérben forgott, kezében élettelenül, félrebicsaklott fejjel csüngött a tyúk, és ő egész testében rángatózva, zihálva, a pofámba rikoltotta:
– Kitekertem a rühes nyakát, mert nem akart nekem tojást tojni! – Azzal hozzám vágta a dögöt.
Irtózva ugrottam el, és másztam a kerítésre, miközben Makranciné kövekkel hajigált. Egy el is talált, és ez jobban fájt, mint bármelyik sebem, amit miatta kaptam.
Sírva, ordítva vetettem magam udvarunk macskakövére, és a saját ordításomtól már nem hallottam Makranciné üvöltését.
Négy napig sírtam és szenvedtem kétségbeesve, és amikor helyre jöttem, csak akkor tudtam meg, hogy Makrancinét még azon a napon elvitték. Akkor elővettem a naplómat, és a következőket írtam bele:
Elvitték fehér fantomok, keresztes álszentek
Földi göncölszekéren. Holdsárga házba mentek,
Nem maradt utána csak meggyújtott rongyhalom
Meg a piros írás a roggyant házfalon.