Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre,

    fákra a zöld haj, a lomb;

újul a föld szine és békén megapadva özönlik

    partjai közt a folyó.

Gyönyörü húgaival körtáncát járni a tündér

    meztelen is meri már,

s hogy ne felejtsd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely

    elviszi szép napodat.

Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő

    nyár, s ha az almahozó

ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan

    lomha ködével a tél.

Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold;

    míg ha te buksz oda, hol

régi halottak, apák, dús hősök várnak, örökre

    por leszel és üres árny.

Tudjuk-e, adnak-e a mai naphoz az égiek újat,

    adnak-e holnapot is?

Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel,

    te magad és feleid.

Hogyha elér a halál s megmértek az isteni bíró

    mérlege és szavai,

nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza-

    hozna a földre, ide,

mert a sötét mélyből nem menti Diana a szűzi

    Hippolytost soha ki

s drága Pirithousáról törni a Léthe bilincsét

    nincs Theseusban erő.

Szabó Lőrinc fordítása