Isten sírja dehogy reszket a szent

honban. Még el se kezdték ásni.

Nekem szabad a háztetőkre felemás

cipőkben kiállni. Arcom zöldül, mint

a zöld ág, tél szívéből hajt így a nyár.

Jobbról egy ló,

balról egy madár. Várj, madár, várj.

Amit te hallasz, muzsikát, arra a ló

nem rezonál. Amit te hallasz, az lila,

ég-föld közti dallam. Nem hallja azt

ember fia, abba kéne hagyjam. Nem

hallja azt, csak a templom, leomlik,

felépül. Jeruzsálem ködcsarnoka

hív a hegedűből. Jeruzsálem

ködcsarnoka, mint olvadt hó, ha fagyna,

szívünk köré telepedik, oda van tapasztva.

Ragad a jég, tapad a hó, dehogy hallod

meg azt, te ló. Amit csak te hallasz, te ló,

az sófárhang, szívet nyitó. Bűnünket úgy

hordja széjjel, ahogy napot szór az éjjel.

Bűnből szél lesz, színes-fakó. Angyalt

emel felhő hátán, lila az is, nem szivárvány,

háztetőkre loccsant lila, nem lehet

kimondania, bűnünk repül, bűnünk szabad,

követ őrzünk nyelvünk alatt. Nehéz a kő,

könnyű vonó, bűnbakunkra emelt hajó,

azon szállunk emelt ködbe, míg az Isten

összekötne, kockákat a nadrágunkon,

lila trapézt kabátunkon, összeköti,

elvasalja, öltözik az Isten abba.

Köldöke is lám kilátszik, nézz csak el

a szomszéd házig. Nézi egyenruhás másom,

lila nadrágját ne lássam. Nyakánál fogja

a hangszert, földre csapná, mint a tengert

csapja a felhő a földre, rabok leszünk

mindörökre. Rabok vagyunk és szabadok,

Isten sírja nyitott kapu. Még csak ezután kell

ásni, szállás híján abban hálni. Szabad kezem

kesztyűs kezem, fekete cipő-életem. Láncolt

kezem, szabad kezem, fehér cipő az életem.

Várj, madár, várj,

lila felhőn szállj.