Történt egyszer réges-rég,
ükapáink idején,
hogy a nyári Szamos-partra
ruhát mosni járt le Marcsa,
s ott tanyázott egy nagy harcsa,
aki a vizet zavarta.

Patyolatot sulykolt Marcsa,
iszapot kavart fel harcsa.
Sehogyan sem volt ez jól így,
iszapos lett gatyó, gyolcsing.
Addig-addig, rászólt Marcsa,
amazoni harcos fajta:
„Ha ide jársz vizet tolni,
téged foglak kipotyolni,
nem a ruhát csapkodom,
harcsafejed klopfolom!”
S vette is a sulykolófát,
lendítette izmos karját. –

Lett erre nagy harcsa-parcsa,
összecsapott Marcsa s harcsa…
Vitézül küzdött a harcsa,
de csak elszántabb lett Marcsa,
s mondanom sem kell, hogy végül
harcsánk fején dudor kékült,
lekonyult harcsabajussza,
örülhet, hogy így megúszta.

S azontúl, ha jött le Marcsa
ruhástul a Szamos-partra,
gyorsúszott be a padmalyba,
elő sem mert bújni harcsa.