I.

A hidat nekem kellett kirakni.

A rózsák belelógtak a partról, azokkal

kezdtem, aztán a sötét foltok jöttek

a pillérek között, majd maga a híd.

Napok teltek el így.

Az éggel és a folyóval már rég

végeztek a többiek.

A dobozon ott volt a kép egészben,

akvarell-idill, nádtetős ház, muskátlik,

a kőhídon túl erdő, szarvasok.

A temetésed másnapján vettük,

nem volt nagy választék,

legyen ez, böktem rá

az egyetlen ezerdarabosra.

Én akartam kirakni a hidat,

de elakadtam, csak bámultam

a hiányt az asztal közepén,

aztán egyik este földhöz vágtam

a telefonomat, fekete folt nyílt benne,

éppen a dátumnál, amely napról napra nőtt,

a többiek azt mondták, idővel el fogja

nyelni az egész képernyőt. Én még

reménykedtem, hátha megáll.

A hídból már csak a közepe hiányzott,

előttem egy maroknyi szürke, egyformának

tűnő részlet, a whiskydet kortyolom,

anyám éppen ekkor mondja,

hogy ezt az űrt csak egy másik élet

lesz majd képes betölteni, aztán összefolyik

a kép a híddal, összezöldül az éggel a folyó,

nőni fog majd egy élet, amelynek te leszel

az őse, akkor is, ha nem tudod, én majd

őrizlek, mint törött szárny a repülési ívet,

csak előbb veszek egy új telefont,

és kirakom végre a rohadt hidat.

 

II.

A bőrönd folyton megakadt az apró

kövekben, majd a sár akarta elnyelni.

A telefonom rég lemerült. 

Reggel jött a hír, megnyílik a folyosó,

a hidat lebombázták, de a két part közé pallót

emeltek, most vagy soha, induljunk el,

és kijöttünk a fényre,

és azóta lépkedek.

A bőrönd nyög, csattog mögöttem,

aztán végleg megadja magát,

a varrás mentén felhasad, és mint szétnyílt

műtéti hegből, előbuknak belőle a dolgaim.

Letérdelek, kiráncigálok egy sötétkék

pulóvert meg egy sálat, a többit ott hagyom.

Elérjük a folyót, zavaros habok

úsznak rajta, mint ijedt állatok, a palló

mellett orral a vízben egy fehér mikrobusz.

A fegyveresek a túloldalon állnak,

felkiáltójelek egy rövid mondat végén.

Én következem.

A palló inog a lábam alatt, egy pillanatra

a hasamra teszem a kezem, aztán elkapom,

de késő, a fegyveres meglátta, unott

tekintete felderül, csak az ő fogai

fehérlenek a sok szürke arc közül.

Mellé érek, és megfeszül

a testem, mint álmomban szokott,

zuhanáskor, mielőtt földet ér.

A puskatus a bordámon csattan, 

a levegő bent ragad, mint túl gyorsan

kötő cement, aztán még egy ütés, ezúttal a cső,

ezúttal a hasamon, benne a másik élet, ami

reggel óta nem mozog, a palló kileng,

a fegyveres ajkán megremeg egy nyálcsepp.

A zavaros habok fölöttem, mint ijedt állatok.

Hagyom, hogy a sötétkék pulóver

teleigya magát a barnás folyóval,

és a folyó teleigya magát velem.

 

III.

Napok óta kereslek.

A föld mélyéből gombaszag kígyózik

a fényre, férgek és apró bogarak iszkolnak

a paták dobogása elől. Napok óta az avart

túrom, válogatás nélkül megeszek mindent,

ami elém kerül. Errefelé nincsenek ösvények,

mint a kőhídon túl, ahonnan jöttem. Itt magas

a fű, és a fák kérge kemény, ropogós. Párafelhők

lepik el az erdőt, amerre járok, titkos üzenetek,

párafelhők a testemből, szagomat viszi a szél,

és más szagokat hoz helyette. Napok óta téged

kereslek, csak nem tudok róla, nem tudok már

úgy dolgokat, mint régen, a híd másik oldalán.

Csak téged tudlak, meg azt, hogy eljössz majd,

és letérdelsz a fűbe a folyó túlpartján,

a kantáros nadrágod lesz rajtad, meg a zöld

baseballsapka, amit karácsonyra tőlem kaptál,

válladra emeled a puskát, belenézel a távcsőbe,

és meglátsz. A pillanat, mint puha beton, amíg

nézzük egymást, aztán megszilárdul, célzol,

de elvéted, nem ismertél föl, vagy talán mégis,

mert nem próbálkozol még egyszer, nézlek,

köztünk a híd, a híd alatt a folyó, nézel rám,

aztán a víz folyásával megegyező irányban

elindulsz arra, ahonnan jöttél, és én is jöttem.