Azt találtuk ki Láng Zsolttal: utógondozzuk a Látó számára a 2008 nyarán, Tokajban előadott szövegeinket. Az utóirat, kommentár, utána-gondolás műfaját nem lehet eléggé méltatni, ld. (Derridát vagy) Kálmán C. Györgyöt, aki előszeretettel utal konferencia-szövegeinek utólagos írott változatában a helyben elhangzottakra, s válaszol a kapott kérdésekre. Éppen ezt az űrt, a jelenlét és a holt papírszöveg közti jelentős szakadékot tölthetné be az ilyesfajta határközelítés, a szóbeli, a gesztus- és beszélgetésszerű átkódolása betűvé. (Arról máskor szólnék, hogy mit gondolok a konferenciákra eleve írott szöveggel érkező és ahhoz mereven ragaszkodó „előadókról”.) Bár, attól tartok, azt a meghökkenést, amit az éppen a pécsi egyetem díszdoktorává avatódó J. Derrida arcán láttam, miután felfogta magyar kollégái éles kritikáját, amivel tanait illették, bajos lenne írásban érzékeltetni. Ez: a közvetlen kapcsolat, a részesülés a disputa nonverbális összetevőiből: előnye a részvételnek, az ottlétnek, a performanciának, amit a francia filozófus is szívesen emlegetett (addig legalábbis).
Lapszerkesztő-opponens partnerem eredetileg azt javasolta, hogy közöljük a referátumomat (helyette itt, részletekben: *) és az ő korreferátumát (**), azonban úgy éreztem: azon a stádiumon már túl vagyunk. S azok a szövegek valószínűleg amúgy is megjelennek a Tokaji füzetekben. A rendezvényen sem egészen azt mondtam már, mint amit leírtam, s ő ezt észlelve tompítottabban válaszolt, mint ahogy azt írott szövegében tette. Volt tehát interakció.
Az átirat lehetőséget nyújt a további árnyalásra, reflektálásra és közeledésre, a közben és azóta történtek figyelembevételére, a jelzett problémák elmélyültebb megvitatására, a különböző fajtájú félreértések kommentálására, kezelésére, a megértési folyamat állomásainak jelzésére és tudatosítására. A tanácskozáson zajlottak átgondolására és beépítésére – immár többszörösen dialogikus – szövegeinkbe.
A fenti modalitások kifejezésének, a megszólalás irányultságának, az egymásra tekintő szónak, a dialógusok replikájának, a mondatnak és a hangvételnek a rendkívüli fontosságára M. Bahtyin irányítja rá a figyelmet. Igaz, erre hivatott a filológia hagyományos eszköztárában a jegyzetapparátus is. Az azzal járó kétosztatúság, a főszöveg-lábjegyzet természetes fölé-alárendeltsége azonban nem engedi, a személyesebb (illetve a szóbeli megnyilvánulásokra történő) reakció szokatlansága pedig szétfeszíti a szokványos kereteket.1
L. Zs. írott válaszán, korreferátumán először meghökkentem. Mintha nem arról szólna, amit felvetek, abba csak bele-belekapna, és belém is… Az eltelt időben viszont megszerettem a szövegét, mert tanulságos, kedves, és élvezetesen fordítja el a perspektívát.
Miért is ne kapcsolódhatna költőien, lebegőn? A tudományos korreferátum kereteit, lehetőségét, feladatát bizonyára túllépné ezzel, ám nem kifejezetten szakmai alkalomra készült. Az írótábori kontextus megengedi a glosszázó-publicisztikai hangvételben történő megszólalást. Elkezdtem élvezni ezt a csehovian elbeszélő, érintőleges és mégis megérintő dialógust. Megtetszett az a mód, nyelvhasználat, amelyben kicsit másról, másképp szól a rezonőr, finoman akár a tárgyat is megkérdőjelezve. Annyira elemelt, meditatív, esszészerű volt a válasza, hogy hallgatósága talán inkább melódiának érzékelte. Amit valószínűleg nem is tekintene sértésnek, méltánytalannak:
** – Az irodalom egy másik világ teremtése. A mondat, a szó: manipulálható. Úgy kell írni, hogy a szó és a mondat ne jelentsen semmit. Pontosabban ne a szó és a mondat szóljon, mondjon, jelentsen. Az értelem az emberi butaság egyik formája, ahogy a nagyok [Weöres Sándor] mondták.

Az idei tokaji tanácskozásnak a témája nem váltott ki osztatlan lelkesedést: siker… érvényesülés… (így az „értékrendek”, a harmadik hívószó is pr-os összefüggésbe került). S Láng Zsolt nem is tekinti a sikert fontosnak, mérvadónak.
** – Ha a világnak szüksége van rá, akkor a tehetség nem sikkadhat el. Nem, soha. A világ szomja és éhe nem engedi. A siker nem jó dolog. De azt hiszem, a zajos siker, a ketrec-siker elkerüli a nagyszerű alkotásokat. Mert az igazán nagy, korszakos alkotások nem szólnak kortársi nyelven, hiszen nem is szólhatnak úgy. Kilépnek a kliséből, a formába-kényszerítettségből.

Ez a provokatív állítása sokunkban azóta is visszhangzik. Érdemes lenne felkutatni gondos recepcióvizsgálóknak, hogy ma nagynak tartott művekre a kor, melyben születtek, miként tekintett. S a közelmúltra is így nézni. Ezért is hasznosak az újraolvasó konferenciák és rovatok.
A passzus további része már kicsit homályos. A remekmű időtlen nyelven szól?
** – Még az indiai zenében is így van, ahol pedig nincs történet, tehát semmi nem változik, ott is megvan a kivételes pillanat, megvan a pillanat varázsa, az ereje, ami kiragad abból az időből, amiben vagyok, kiragad a környezetemből, magányossá és ugyanakkor univerzálissá tesz. Abban az állapotban nem lehet kortársi nyelven megszólalni.

Nem nagyon romantikus, idealista álláspont ez? Valamit saját kora is felfoghat a nagy műből. Még ha némi fáziskéséssel is. Belehasíthat a kor szövetébe, beletrafálhat, kimondva, ami ott volt a nyelvek hegyén, s ott is maradt addig, amíg ez az alkotás meg nem születik. Néha felfedezi a kor, hogy a mű róla szól, benne, belőle jön létre, máskor meg nem, de az előbbire is van példa. Két olyan eset jut eszembe, amikor évtizednyi késéssel robbant a remekmű: Szabó Magda Az ajtója és Kertész Imre Sorstalansága esetében némileg utólagos, de akkor átütő erejű a felismerés. A hiányérzet is gerjeszti a várakozást, s teszi kifinomulttá a nagy műre vágyakozók hallását. Az ismertnek – ami elemeiben tartalmazhatja a kortársi nyelvet, amely önmagában sem homogén – és újszerűnek a meglepő, de még éppen felismerhető kombinációjából születik az aktualitást, az itt és mostot megragadó és azon szimbolikusságával egyúttal átemelkedő jelentős mű. A recepcióesztétika tud azonban újraaktualizálódó, időszakosan fontossá váló művekről. Későbbi horizontról visszatekintve, más látszik fontosnak s akár jellemzőnek a keletkezés korára is, így a fenti erős állítás inkább okos, provokatív, lírai bon mot-nak tűnik.
Azzal mindenesetre kiegészíteném, hogy a kor sincs feltétlenül kizárva a nagy műből, s részben róla és az ő nyelvén is megszólalhat.
L. Zs. a sikert bagatellizáló attitűdjét így végeredményben szellemesnek, bölcsnek, „huncutnak” (őt jellemezte így egy kollégája) is tekinthetjük. Mindenesetre ő távlatból figyeli a tülekedést, és vigaszt nyújt a kimaradónak, meghagyva a máskor másként értés esélyét.
** – Ha a világnak szüksége van rá, akkor a tehetség nem sikkadhat el. Nem, soha. A világ szomja és éhe nem engedi.
– foglalja grammatikailag és logikailag kissé problematikus megértő szerkezetébe. A remekművet előbb-utóbb megtalálják és olvasni fogják, helyezi itt meggyőződését időtlen, univerzális perspektívába. Elek Tibor a sok egyidejű folyóiratot jelöli meg befogadó, közlő, közvetítő közegként a megjelenés és valamilyen szempontból történő méltánylás garanciájául. L. Zs.:
** – Azt gondolom, hogy a lapcsinálás is tehetség kérdése. Mert a tehetség: működés. Másfelől, a tehetség mégiscsak adomány, tehát megmutatkozik valami ebben a működésben. Nem elég működni, olajozottan, profin, orientáltan, lennie kell tőkesúlynak is, attól jó nézni a hajótestet, elegáns és ízléses ringását. Megmutatja magát valami, látható lesz, amit később már nem lehet másképp látni.

Megint csak költői és enigmatikus. Mi alkotja azt a tőkesúlyt? – kérdezte meg Tokajban a moderátor Sturm László. Feltételezem, L. Zs. nem bontaná fel és nem referencializálná metaforáját.
Pedig szövegemben én is egyenesen nekiszegeztem a kérdést:
* – A szerkesztő feladata ideális esetben az, hogy az általa ismert szerzőtől az őt inspiráló, megfelelő anyagot kérje. A lapzárta gyakorlatának realitásával számolva természetesen érthető, ha néha sérül a korrekciók visszacsatolásának, kölcsönös jóváhagyásának kívánalma.
Ők, a szerkesztők az egyetlen biztos olvasók, a szerző rajtuk mérheti le gyenge, zavaros, argumentálatlan, túlírt, alulírt részeit az írásának. Felfogható magzati stádiumban lévőnek egy-egy kézirat, amely a világra hozatalig még változik, fejlődik. A metaforát elhagyva: radikális beavatkozásra is szükség lehet a kész szöveg érdekében. Bátorságra, alázatra, bizalomra van szükség a felek részéről, hogy létrejöjjön az optimális alakzat; az a mű, amely nem pusztán a szöveg kijavítása, átdolgozása által, hanem a készülő opuszba történő erős belenyúlással, húzással, átalakítással, szálak elhagyásával keletkezik. Ilyen alkotó együttműködésről hallottam Demény Péter Visszaforgatás című regénye esetében.

Nem válaszolt, csak körülírva:
** – A kollektivitás? A szerkesztő fontos lehet, de nem hiszek a kollektív művekben. Vagy hiszek, de hosszú volna leírni, mit értek ezen. A szerkesztőt én olyannak látom, mint amilyennek színész barátom látja a rendezőt: azt mondja a színésznek, dülleszd ki a pocakodat, mire a színész MÉG JOBBAN kidülleszti. Mert a rendező azért mondta neki, mert ő már előbb kidüllesztette. Nem jó, ha a szerkesztő belenyúl a kéziratba, ha kihúz belőle, az pláne nem jó. Sokáig úgy gondoltam, igen, de most már tudom, hogy nem. Jelölje meg, hol lát valamit, de soha ne mondja meg, mit lát. A szerző vagy kihúzza, vagy nem. Jó, ha húz, ezt tudnia kell. Állva írni, ülve húzni, ahogy a nagyok [Johann Wolfgang von Goethe] mondták. 

A keleti bölcs tanító a példázattal… A haskidüllesztés-analógiát csak körülbelül értem (elképzelve, milyen mértékű hasdüllesztés jöhet létre így már), ekképpen: a már eleve bennünk lévőt növelheti, segítheti létrejönni a Másik, a Szerkesztő. Szép ez így és méltányos és ideális, s megtoldható, megerősíthető L. Zs.-nak azzal a szóbeli kiegészítésével, ami egybeesik személyes tapasztalatommal, hogy már nem íratja át a hozzá érkező cikkeket, inkább igyekszik megérteni és elfogadni azok integritását. Mégis: konkrét példát említettem. Éppen a szerzőtől (azaz biztos –?) forrásból tudom, milyen mérvű átalakítást, kihúzást, kihagyást stb. javasoltak a szerkesztők a kézirat első verziójában potenciálisan, virtuálisan benne lévő, oda belelátott optimális változat kibányászása, kicsiszolása, kimunkálása és hozzáalkotása érdekében. Lehet, hogy a fenti módon történt az is? A szerkesztő nem mondta meg, mit lát problémának, csak rábökött helyekre – és a szerző megvilágosodott? Vagy ez kideríthetetlen, és mindenki úgyis másként emlékszik arra, mi mondatott ki és mire történt csak nonverbális utalás? Esetleg mindez – műhelytitok?
Meglehetős indulat övezte a többiek részéről is fenti, a szerkesztői bábáskodással kapcsolatos jóindulatú, ám úgy tűnik, naiv ötletemet. Valaki beszámolt egy „könyvgyárról”: olyan kiadóról, ahol sikeresre, trendire, menőre, jól fogyóra írják át a beérkező alapanyagot. Meglepő, hogy milyen közel és milyen távol van egyúttal, egyszerre az általam elképzelttől a jelzett gyártási mód, a „kollektív írás” két válfaja. Rámutatni a zagyvaságra, a homályra, a zavarosságra, a logikai buktatókra, redundanciára, terjengősségre, kifejtetlenségre: fontos, hasznos szerkesztői funkció. Természetesen a szerzőé az első és az utolsó szó, s a közbülsők is. A kitüntetett helyzetben lévő (látnok? együtt látó?), tapasztalt első olvasó, azaz a szerkesztő azonban produktívan szembesítheti az írót a hatással, amit kézirata gyakorol, s vizionálhat egy virtuális változatot. Beleírást (szépirodalom esetében) semmiképpen nem tudok elképzelni, a szerző orientálását a külső szem, szempont bekapcsolásával azonban igen. A bizalom, a hitelesség légkörében egy ilyen típusú reflexió termékeny megoldásokhoz vezethet.
Látszólag (a szavakban) egymásnak feszülő vélekedéseink között így végeredményben nem érzek különbséget.
A szerkesztőségi munka hajómetaforája átvezette L. Zs.-ot az egész irodalmi élet példaértékű ábrázolásához, szintén képszerűen:
** – Olyan ez az egész, mint egy jól működő osztály. Megvan a lehetőség, hogy ki ebben, ki abban legyen jó. Egy jól működő osztályban mindenki úgy érzi, hogy érvényesült, befutott és sikeres. És ha valaki a határozott névelőkkel bánik briliáns módon, vagy épp a vesszőhasználata fenomenális, akkor az garantáltan változtatni fog értékrendünkön is. Az értékrend belülről tágul, ahogy a nagyok [Bruno Schulz] mondták. Kívülről csipkedheted, húzogathatod, nyúzhatod, töppedt marad, mint a kenyér, amelynek tésztájában nincs élesztő.

Valaki ott keserűen replikázott: de hát nem ilyen osztály vagyunk. Talán ő sem így gondolja, hanem példát mutat: legyünk, lehetnénk akár ilyenek is. Jobban értékelhetnénk különféle természetű tehetségeinket. Valószínűleg javíthatatlan idealizmusa és optimizmusa miatt rokonszenvezek L. Zs. gondolkodásmódjával. A verbális információáramlás szintjén vitatkozunk, az általa képviseltek kicsengése viszont egybehangzik az én szándékaimmal. Azt hittem eleinte, hogy gondolatmenetem központi részét megjegyzés nélkül hagyta (az azt előkészítő, a lapszerkesztőségek, lapok, vásárlóerő és -kedv praktikus gondjaival egyetemben, azt is lásd lent)2, ám kihallotta panaszomat a magyar irodalmi közegből és társadalomból hiányzó szolidaritás miatt. Mintha erre rímeltek volna ugyanis az imént idézett szavai a jó osztályról. Úgy olvastam őket, hogy a túlzott rivalizálás, versenyeztetés és az egyirányú kanonizáció ellen szólnak.
*– A budapesti „Szétfolyóirat”-konferencián néhány éve felvetettem: akár a nagyobb keresletet, érdeklődést kiváltható izgalmi állapot elérése érdekében célozzák meg a lapok a „másik” tábort is, beszélgessenek oldalaikon hozzájuk szorosan nem kötődő szerzőkkel, kezdeményezzenek vitát, eszmecserét velük, írassanak kritikát a holdudvarukon kívül esőkkel és esőkről is, akár egyazon tárgy oldalairól, hullámozzanak viták több orgánumon át. Ha csak magunkkal vagyunk és magunknak írunk, annak nincs tétje, az nem érdekes. A reakció lehangoló volt: ne gondoljam, hogy a szerkesztőknek még soha nem jutott eszükbe mindez, ám az olvasók zokon vették a „körön kívüli”-t. (Javasoltam még, több kritika jelenjen meg adott műről, akár meghatározott szempontok szerint, létesüljenek újraolvasó-rovatok, legyenek stafétaszerű körkérdések, faggathasson egy szerző egy másikat, kapcsoljanak be a vitákba újabb és újabb személyeket, hogy igazán várhassuk az új hónap új számait. Ezeknek az ötleteknek, rovatoknak egyike-másika azóta megvalósult itt-ott, a netes felületeken különösen.)

Tragikusan megosztott az irodalmi élet, nyilatkozta nemrégiben a nem éppen pesszimizmusáról ismert legendás szerkesztő, Ilia Mihály, aki valóban odafigyel minden író emberre. Segíti, megerősíti, tanácsot ad neki, összeköti egyiküket a másikukkal. Az ő esetében talán nem túlzás azt mondani: kitartóan követi a pályákat határon és szekértáborokon innen és túl. Tartja a kapcsolatot, közvetít, irányít egymáshoz, köt össze általa belátott személyeket, témákat, ismertet meg, fel magunkat egymással. Töretlen tevékenysége során utóbb a falakat láthatta meg.
A megosztottságot viszont nem mindenki tartja tragikusnak. Úgysem lehet konvertálni a különbözőséget, mondják, fényévnyire van egymástól a táborok értékrendje, ideológiája. Ez a dolgok rendje, maradjon így, mindenki megtalálja a vackot, ahol viszonylag komfortosan elidőz hasonszőrű pályatársaival.
Ízlést, fanatikus meggyőződést talán nem, az én belátásom szerint szemléletet viszont közvetíthetünk, tisztességesen argumentálva, nem kétségbe vonva a másik jóindulatát, becsületét és kompetenciáját. Körbejárhatjuk irodalom-fogalmunkat. A szarkazmus, a személyeskedés nem lehet célravezető. Az általam (pl. önkritikai rovata miatt) egykor kedvelt Az irodalom visszavág ebben rossz példával is járt elöl. Így is marad sokféle hang, személyes, kiegyensúlyozott, tudományos, s a szerző és a leendő olvasó ugyancsak megtalálhatja a hozzá szólót. Napilapbeli ajánlásból, kulturális kritikából viszont lehetne több! Kifejtő, elgondolkozó, több megközelítést latolgató, próbálgató; inkább tanulmány- s esszészerű írásaimra, bármely kritikusak voltak is azok, az érintett szerzők többnyire megértéssel reagáltak.
Szerintem cinikus az a felfogás, amely az elhallgatást, az egymás tudomásul nem vételét, a mindössze sajátjainkkal való megerősítő együttlétet elégségesnek és normálisnak véli. A tőlünk különbözőt, az idegennek tűnőt lesajnálni, megkerülni, átnézni rajta – veszélyes, öngyilkos magatartás, a társadalmi szintű frusztrációt állandósítja, és elkeseredett indulatokat szít. Nem egymás fricskázása, gunyoros idézése a megoldás. Az ÉS-ben üdítő a „saját” oldal alapos kritikája, a polémiák vállalása, időnként generálása – fontos ügyeinkről. Nemcsak a direkt közéletiség miatt rendületlen a hetilap olvasottsága – a publicisztikáikkal, karcolataikkal, esszéikkel jelentkező írók beszivárogva az olvasók tudatába, könyveikkel is könnyebben eljutnak hozzájuk.

Ezt most árnyalnám – ennyire azért nem jó a helyzet ebből a szempontból, nem tesz az ÉS extra erőfeszítéseket a tőle szemléletben erősen különböző szerzők, könyvek megismertetéséért és megértetéséért, de nem is zárt ballib kulturális-közéleti lap. Politikailag talán önkritikusabb, mint amennyire békítő és közelítő esztétikailag.

*– A Magyar Napló Nyitott Műhely rovatában a közegbe szervesen nem illeszkedő írókat is hívhatnának, mondtam nekik egy bemutatón moderátorukként, s év műve-válogatásaikból hiányoltam bizonyos neveket – nem álltak kötélnek, pedig kértük őket, volt a válasz. Lehet tehát, hogy a szerzők sem kívánnak mutatkozni – másoknál.
Moderátorok, mediátorok, magyarról magyarra fordítók és békéltetők is kellenének az áthidaláshoz, a szóba elegyedéshez. Hálátlan a szerepük, nehéz a dolguk. (Nem állt a helyzet magaslatán a Duna TV riportere a Wass Albert-beszélgetés vezetésekor, pedig sokat vártunk, vártam ettől a végre megindult – és mégsem megkezdődött – beszélgetéstől.) Néhány szerkesztő kísérletet tesz az egyeztetésre, beszélgető helyzetbe hozná a feleket, ám tevékenységüket tapasztalataim szent vajmi kevés siker koronázza. Inkább megneheztelnek rájuk a szembenállók, ők pedig nem finomíthatják folyton a megszólalás hangvételét, nem tompíthatják állandóan a metsző replikák élét.
Pedig nem elég, hogy a saját szerzők otthon érezzék magukat egy-egy berekben. Ilyenre azért van példa – valamelyes közösségtudat formálódik néhány kiadó, szerkesztőség körül estjeikkel, bemutatóikkal, azzal, hogy a szerzőket kapcsolatba hozzák egymással is.
**
A békéltetésről, a másik fél méltánylásáról, a szekértáborok szóváltásáról, szóba állásuk esélyeiről s az egymás megértésére tett próbálkozások kívánalmáról tehát korreferátorom nem nyilatkozik meg, a magyar társadalom polarizáltságáról és átpolitizáltságáról sem. Úgy vélem, mégis ezekre utal távlatból, amikor a „jó osztály” rendjét vázolja fel lehetséges, elérendő állapotként. S a megerősítő, jóváhagyó, felismerő és méltányoló szerkesztőségét. Képes beszédének méltatása mellett mégiscsak szóra bírnám ezennel, a második körben. Szeretném, ha hosszasabban foglalkoznánk a megosztottság áthidalására tett kísérletekkel, fontosságukkal, hatékonyságukkal, s várom a szöveg- és problémaközelibb, kevésbé kitérő, immár nem parabolisztikus, hanem földhöz ragadtabb feleletet. Nem szeretek puskaporos hordón, egymást megvető, negligáló, jó esetben eltűrő csoportosulások közt ülni, s keresem azokat, akik hozzám hasonlóan közelítenék az egyelőre megmerevedett, megveszekedett szembenállókat, semlegesítenék a gyúlékony indulatokat. Jó volna rávenni a táborozókat, hogy egymás esztétikájának, világfelfogásának, értékrendjének érintkező – és ne az ellentétes – oldalaira is figyeljenek. Miért nem izgalmas a közös, s miért az a különböző; de csakis a magunké, a magunk különvéleménye? Mert ha már különböző: az is lehet vonzó, a másiké, nem? Másról sem beszélünk elméleteinkben, mint a másság, az eltérés gyönyörűségéről, gazdagító és szükségszerű voltáról.
S a közös pontok esetében nem elég örömteli, inspiratív a felismert egyezés? Csakis az eltérés, egyet nem értés, saját másként gondolásunk csoportképző, kirekesztő ereje kell nekünk?

A közös nevezők megtalálása enyhén szólva nem tűnik evidens szükségszerűségnek köreinkben. Az esztétikai szembenállások éles vitája vitte előre a kultúrát, nem kell messzebbre visszanyúlnunk a Nyugatnál, szegezi nekem számos vitapartnerem. Legyenek karakteresek a határaink, s azt műveljük, ami ezen belül a mienk. Ha nem érzünk késztető kihívást az irodalom egyes szegmenseiben, műveiben, felesleges erőfeszítést kifejtenünk annak sajáttá tételére, megfejtésére, méltánylására. Akinek az tetszik, olvassa azt… 
Ez a patthelyzet engem viszont nem nyugtat meg. A másik semmibevétele rossz közérzetet, veszedelmesen ellenséges hangulatot kelt. Nem is olyan elvetendő a lövészfront-barátkozás, a közös emberi alap felismerése kulturális (és tágabb) értékrendünkben. L. Zs. sem alkotókörök, szellemi műhelyek népfrontos összemosására gondol osztályában és szerkesztőségében, sokkal inkább nyitottságra, átjárhatóságra, az eltérés méltánylására. Szerintem fordításra is: a megértésnek az örömére – akkor is, ha eredményeként fennmarad a különbség, s akkor is, ha szétoszlik.3
A Fordítóházat ugyancsak jó példaként említi kultúrák közti kapcsolatok létesítésére, attitűdjeik kölcsönös, elmélyült megértésére.
** – Van viszont egy fontos dolog. Rácz Péter Fordítóháza, amely alapos, folyamatos munkára, tanulásra, jelenlétre ösztönzi az idegen nyelvű fordítókat. Ennek meglesz az eredménye. A Magyar Fordítóház egyébként is jó példája annak, hogy a teremtés nem hatalmat jelent. Hanem szabadságot. Alkotókedvet. Működést. A Magyar Fordítóház számomra példaértékű irodalmi intézmény.

Én innen indultam: a kortárs irodalmak különbségeiben észlelhető egyediség regisztrálásától. Irodalomtörténeti-kritikai megállapításaim pontatlanságának4 köszönhetem a kialakult vitát. Egyrészt nem nyomatékosítottam, hogy a kortársi horizontot, másrészt azt, hogy a misztikus realista (Ulickaja) és a mélylélektani (Dosztojevszkij) vonulatot hiányolom irodalmunkból. Történelmi regényeink és realista regényeink voltak és vannak rendesen, éppen ezeknek vagyunk bőviben – az imént említettek rovására is, bár megférhetne ez is, az is, ám mégis meghatározóan domináns a történelmi regény beszédmódja. Innen is vezet át út viszont a mágikushoz, ld. éppen L. Zs-ot, Darvasit. Nádas, Esterházy, Závada egyes művei pedig valóban kritikusan viszonyulnak közelmúltunk történelméhez. Összességében mégis hiányolom a magyar irodalmi közegből a nemzeti traumák, nemzeti mentalitás szigorúbb, következetes, kevéssé önsajnáló, nosztalgikus feldolgozását. A nemzeti történelmünkkel való szembenézés helyetti hunyorító, hárító magatartásra Kertész Imre recepciója a legfényesebb példa. Várom az egészségesebb, kritikusabb, s ennek következményeként reálisabb, realistább, kiegyensúlyozottabb, őszintébb s egyúttal derűsebb nemzeti önszemlélet társadalmi és irodalmi manifesztációját, a múltét, közelmúltét és jelenét. A jelen valóságáról kevesebb áttétellel, trükkel, csavarral, eltávolítással, stilizálással, parabolával, groteszkkel, intertextussal szóló művet. S a társadalmi problémákra fogékony szolidaritás, együttérzés hangját.
Ez szólalt meg számomra L. Zs. női íróságot érintő soraiban.
**– Kisgyörgy Réka elképesztő tehetség volt, 1992-ben jelent meg egyetlen kötete: volt az ő mondataiban valami olyan adalék, ami sehol másutt – feszültség, belső izzás, zene. Aztán belerokkant, abbahagyta. Egy férfi nem rokkant volna bele. Lényegében abba rokkant bele, hogy nő. Az értékrendbe, a pályakezdésbe, az érvényesülésbe – ezek derridaian férfias, „fő” fogalmak, főcentrikusok [fő, főnök, fej, tőke /CAPital/ és persze a hímek FŐéke, a fallosz körül forognak].5
Hogy ebbe bele lehet roppanni. Még az sem kizárt: nem feminista, nem pc olvasata is van L. Zs. fenti szavainak. Vádolható esszencializmussal: a nő törékeny(ebb)ségéről szól. Én a velünk-lét, az együttszenvedés konstatálásaként olvasom sorait. A pályánk egészére impliciten kimondott kritikaként. Áldozat-felmutatásként vagy inkább áldozat-felismerésként, mementóként.

Másutt, más nemzeteknél nemcsak sokféleképpen megszólaló női prózával (lengyelek), erős társadalombírálattal, nemzet- és kultúrakritikával (Th. Bernhard, E. Jelinek, W. Gombrowicz6) találkozom (amit állítólag a magukban bízó népek megengedhetnek maguknak, mert kibírnak), hanem széles körű valóság-megjelenítéssel, empatikus, erőteljes és feloldó közelmúlt-kritikával és jelenábrázolással is. Az orosz író, Lj. Ulickaja többszólamú: olvasmányos, több szálon futó és több jelentéssíkon is ható, megrázó és felismertető, a történelmi traumákat és társadalmi, emberi bűnöket összefüggéseikben, ellenpontjaikon át is felmutató, s azt követően esztétikailag, katartikusan oldó árnyalt társadalomrajzolatához hasonlót például nem látok a mi irodalmunkban.

Jegyzetek

1 Ennek ellenére részlegesen élek vele itt és most is, diskurálásunk részleteinek és most kevésbé foglalkoztató vonulatainak jegyzetbe utalásával, s lesz olyan téma is, amit nem érintek már, nem érezvén problematikusnak, így pl. a kreatív írás terjedését.
2 * – Úgy hallani: az eladatlan lapszámokat bezúzzák. Szerencsére vannak lapok, ahol ezt biztos nem engedik meg, hanem rendezvényeiken ajándékba hozzák el a megmaradt korábbi számokat. Idetolakodik természetesen a közhely: jobbára amúgy is egymást olvassuk, de még közülünk is könyvtári és internetes lapozgatásra hajlunk sokan. Miután az elektronikus verziók figyelmünket felkeltették, az egész lapra is kíváncsiak leszünk, de a borsos áron kapható terméket ekkor sem biztos, hogy megvennénk a – már alig-alig létező, kulturális folyóiratot is árusító – standokon. Esetleg, ha képzőművészeti tekintetben is szép, izgalmas, színes, már-már könyvszerű? Léteznek ilyenek, de arányosan drágábbak is. Az egyszerűbb, igényes, elegáns kiállítás sem mellékes (ld. a Látó új arculatát, s a csábító posztermellékletet. A vajdasági DNS lélegzetelállító lapszámai pedig minden tekintetben minden elképzelést és normát felülmúlnak, tehát példálózni sem fogok velük). Ha tematikus? Így szakmai célokra használhatóbb, szakirodalom-szerűek, de csak mérsékelten, módjával teheti – inkább többoldalú, lazább, sokszálú kapcsolatok létesítése, a történő, zajló, folyó, folyamatban lévő irodalmi élet szegmenseinek, szereplőinek beszélő helyzetbe hozatala a dolguk.
Ez s más derül ki interaktív világirodalom-történetet író periodikánkból, melyet szerkesztek-moderálok, s ahol a külső-belső tekintet váltakozása meglepő nézeteket ad ki – rólunk is:
*A perifériáról a centrum. Világirodalmi áramlás a 20. század középső évtizedeitől
From Periphery – To Centre. Trends in World Literature from the Middle Decades of the Twentieth Century to the Present (www.pecsdecentum.extra.hu)*. Kulturális életünk intézményeiről pedig azt, hogy színházaink és irodalmi folyóirataink száma jóval nagyobb a tehetősebb országok hasonló fórumainál. Az utóbbiak – és az előbbiek – fennmaradása persze nem megoldott. (A folyóiratok, könyvek, rendezvények, konferenciák, egyéb projektek támogatásáról itt csak annyit: nagyobb nyíltságra volna szükség a pályázás minden fázisában. Közzé kellene tenni legalább a nyertesek listáját elegendő információval, indoklással s a bírálók nevével.)
A színházak jórészt megtelnek nézővel – a folyóiratok olvasottsága és fogyása kétségesebb.

Reakcióként L. Zs. a berlini színház- és könyvfinanszírozásról való tapasztalatait, információit osztja meg velünk:
** – Errefelé más a tekintély, hagyomány, hatalom szentháromsága, más, mint a világ egyéb helyein, Nyugaton vagy Keleten. Itt egy új folyóirat lanszálása lázadás a „külső” szempontok ellen, lázadás a tekintély, a hagyomány üres hatalma ellen, a tehetetlenség, az inercia hatalma ellen, a főcentrikus világ ellen. Ezért is van sok folyóirat. Színház is. A kőszínházak intézménybunkerek, nagyon nehezen mozdulnak – végtére nem is az a feladatuk. Berlinben egy intézmény százfélét csinál, néha kimegy az utcára, lemegy a metrókba, verseket írat a fociról világsztár írókkal, a verseket kiplakátozza, képeslapokra nyomtatja stb., a metróban várakozók lába elé drámazanzákat ír, többféle rövidségű változatban és így tovább. Az ottani folyóiratoknak több arca van, sokfélébbek, a színházak dettó, a Berliner Ensemble-ban is sokféle megy, sokféle teremben.
– Az érvényesülés, a pénz, a tiszteletdíjak? Berlini íróbarátom kétévente ír egy könyvet, ez a penzuma, és a kiadója annyit fizet neki, hogy abból ő megél. Illetve nem a kiadója, hanem az ügynöksége, az fizet, az biztosítja az életfeltételeit. Ezen kívül ír a lapoknak is, havonta egy-két cikket, ez az extra, ebből telik neki luxusra. Berlinben olcsó a könyv, a zene, a színház. 
3 Valahova be kell toldanom, hát legyen itt: reflektálatlanul maradt a határon túli alkotókörök erősségére és magyarországi jelenlétére vonatkozó megállapításom. Vajon a marosvásárhelyi író, lapszerkesztő érti, s hogyan érti, amire gondolok? S onnan milyennek látszik a magyarországi közeg megosztottsága? S az övék hogyan más?
*– A határon túli magyar műhelyek szerencsére már nincsenek messze, szellemileg integrálódtak, s folyamatos a jelenlétük Magyarországon is, ld. a felvidéki fiatalokat, a Kalligram, Szőrös Kő körét. Úgy tűnik a helyről, ahonnan én látok, hogy termékeny, egymást erősítő szakmaiság jellemzi a határon túli alkotókörök, csoportok némelyikét, figyelnek egymásra, és lehetőséghez is jutnak. Műveik terjesztése (ez oldódik) és honorálása azonban nehézkes, ahogy a mieinké is az ő lapjaikban. A gazdasági-számviteli határ még az EU-n belül is érvényes.
4 Első verzióban:

*– Hiányzik viszont a mélylélektani, misztikus (realista) vonulat prózánkból. Az osztrákoknál, lengyeleknél megszokott nemzetkritikus-önkritikus hang pedig nálunk tűrhetetlen – annyi bennünk a sérelem, hogy nem engedhetjük meg, nem viseljük el, s túl könnyen hazaárulót kiáltunk…
S az ő reakciója:
** – Ha jól értem, akkor ezt mások látják így, idegenek, külföldiek állítják. Itt akkor szólni kell a fordításról [ld. fent]. … A realista regények? Mészöly, Nádas, Lengyel Péter nagy realista kortársunk. Nemzetkritika? A Párhuzamos történetek, a Családáradás, a Harmonia Caelestis (amelyben minden valóság, tényleg). Az viszont igaz, hogy máshol másképp van. A románoknál például kimaradt a történelmi regény a 19. században, ők a huszadik század hetvenes éveiben írták meg azokat, ergó: a posztmodern történelmi regények náluk hiányzanak. Egy francia, a balzacos vonulattal a háta mögött másképp realista, mint egy magyar. Néha a kortársak visszamenőleg megteremthetnek egy-egy kimaradt létrafokot.
Lásd például Závada Pál legújabb regényét, amely szintén realista társadalmi (nemzetkritikai) regény.
5 Nem akartam beleveszni a női írásról szóló, nehezen mederben tartható diskurzusba (ami persze nem jelenti, hogy ne vonzana; a gyergyószárhegyi írótábor napsütötte októberi lépcsőin már bele is fogtunk L. Zs.-tal, de egy másik, szintén megkezdett izgalmas beszélgetés a könyvillusztrátorokkal elvont a folytatástól), ám a korreferáló joga, hogy arra a félmondatra reflektáljon, azt a gondolatmenetet kerekítse ki, amire késztetést érez. S így meglepetésemre spontán, látszólag könnyed, odavetett, mégis reflexív, a feminista irodalomtudomány vitás pontjait érintő s a magam részéről (a következtetését illetően) vállalható állásfoglaláshoz jutottam a női írás mibenlétéről.
** – Állítólag a nők ritkábban használják a vesszőt. Valaki azt is kimutatta, hogy a „női szövegekben” kevesebb a határozott névelő. Azt is olvastam, hogy Rakovszky Zsuzsa Kígyóregényét férfi is írhatta volna, viszont Kiss Noémi vagy Tóth Krisztina elbeszéléseinél, vagy Selyem Zsuzsa regényénél ez nem juthat eszünkbe, annyira „nőiesek”. Talán van benne „valami” (mint ahogy abban, hogy a férfiak szeretik az idézőjeleket), csakhogy az analízis felfedte „sajátosságok” ritkán használhatók az indukciókban. Sajátos téma és sajátos szemléletmód? Talán. De hogy technikáiban másképp formálódna a női szöveg – hát, nem tudom. Minden, ami kiugró, sajátosan ilyen vagy olyan – összemérhetetlen.
(S még:
** – Nőimitátoraink jelmondata: Bovaryné én vagyok. Ezt épp egy külföldi, Flaubert mondta. De ott volt Thomas Mann is a Lottéjával, sőt, Proust, ő persze csavarosabban imitátorkodott, Albertet &i