[2018. november]
Egy utazás sokféleképpen értelmezhető. Ez nyilván közhely, de az enyém mégsem vonattal történt, vagy villamossal, esetleg busszal, bár utóbbinak arra esett egy megállója. Az utazásom egy meggyes pitének köszönhető.
Az illata csavarta el a fejem a kirakat irányába. Először azt gondoltam, egy pékség mellett sétáltam el, ám ahogy az üveg felé fordultam, csupán egy mobiltelefon szaküzlet portékájával találtam szembe magam. Az illat valahonnan fölüle érkezett, a felső lakásból. Ennél a pontnál mentem is volna tovább, ám a sülő piskóta illata keveredve a meggy édes-fanyar aromájával úgy lopakodott át az érzékeim küszöbén, akár egy tolvaj, aki ezúttal nem elvenni jött, hanem visszaadni valamit, ami rég elveszett. A gyomrom összefacsarodott az érintésére, akár a szív teszi, amikor egy fájón édes emléket idéz fel. Számtalanszor éreztem ezt az illatot azelőtt. Örzse mama minden egyes vasárnap ezt sütött, amikor meglátogattuk. Nyáron egyenesen a fáról szüreteltük le a meggyet, olyankor fülbevalót aggattunk belőle a fülünkre, a magokat pedig messze köpködtük. Azon versenyeztünk, ki talál be a kerítés rácsain a tyúkok közé. Mindig ő nyert, de egy idő után én is eltanultam a technikáját. A maradékot befőttnek rakta el, télen abból készítette a süteményt.
A színes, figurás tokok előtt az üvegről egy zsémbes arc leskelődött a hátam mögé. Valamit keresett, de amikor megfordultam, nem láttam semmit, ami érdekes lehetett volna a számára. Máskor engem mustrált. Minden egyes ránc, valamennyi őszülő hajszál megannyi emlék lenyomatát őrizte. Nem is emlékeztem, mióta kerültem az ilyen pillanatokat. Talán amióta a meggyes pite illatát. Most egyszerre mind a kettő rám talált. Az illat közrefogott, szinte odaszorított az ablak elé, hogy szembesüljek azzal a zsémbes fickóval, találkozzam vele végre. Keressem meg benne azt, aki voltam. Azt kell mondjam, csak az előbbit láttam. Az utóbbi valahol az emeleti lakásban várta a pitét.
Néha visszavágytam abba a csöpp faluba, ahol Örzse mama éldegélt a tyúkjaival, a kacsáival és az egy szem malacával, ami csakugyan egyszemű volt. Egy vágóhídról menekült meg, senki sem tudta, hogyan. Örzse mama aztán nem haszonállatként tartotta. Az életet ünnepelte vele.
Több éve nem jártam ott. Azóta, hogy a meggyes pite illata végleg kiszellőzött.
És ekkor megpillantottam, amit az üvegbeli szellemalak figyelt. Felfedeztem a hátam mögött megbújó buszmegállót. Senki sem állt a kis műanyag tető alatt, a busz mégis megállt, várakozott. A faluban a megállót csupán egy oszlop jelezte, rajta egy szétázott menetrenddel. Egy ház tövébe helyezték, a tulaj ezért rövidebbre húzatta az ereszt, így az esővíz éppen a táblára folyt. Örzse mamával megannyiszor bogarásztuk az alig látható feliratokat, időpontokat. Mesélte, hogy régen még gyalog jártak be a városba. Tovább tartott, de nem voltak restek, kibírták az utat. Manapság már a buszjáratok is megritkultak, mindenki autóval jár.
Kisült a pite. Régről emlékszem még erre az illatra, amikor végre kikerült a sütőből, mi pedig még azon melegében nekiestünk. Semmivel össze nem téveszteném. A forró meggy megégette a nyelvünket, de minket ez nem zavart.
A busz még mindig várt. Egy darabig figyeltem, magamba szívtam a pite illatát. Egy cseppet sem hagytam a levegőben. Amióta nem éreztem, el is felejtettem, milyen meleg is tud lenni, hogy benne van az élet minden szeretete, hisz Örzse mama belesütötte.
Elindultam, az illatot követve. Már rég nem az ablakból szállt, a telefonszaküzlet feletti lakásból, de én még mindig éreztem.
A busz elindult. Időközben akadt egy utasa is. Hallgattam a tücskök ciripelését az út mentén, orromban a meggyes pite illatával.
Reméltem, áll még a ház. És talán találok egy félszemű malacot is.
