[Látó, 2016. november]

---

Részlet a szerző Bartimeus avagy a szemfényvesztettek világtalansága című regényéből

Hát ilyen az élet, ilyen, hogy van is, meg nincs is, hogy az ember megszokta a szépet, a jót, s akkor egyszer csak kezd nem aludni, és nem tudja kikapcsolni magát, hogy ne gondoljon arra, ami volt, és ami lehet, hát ott van a két gyermek, még egyik sem kész, és ott van Magdus, mihez kezd majd, miért is olyan parány az ember, legalább annyi hatalma lenne önmaga fölött, hogy ha aludni akar, hát aludhasson, de nem, még ennyit se, még azt se, hogy lásson, amikor látni akar, hogy ne kelljen port hinteni senki szemébe, hogy az ember csak úgy nem lát, miután mindenki tudja, milyen jól látott, milyen jó szeme volt a szépre, az illőre, a találóra, akkor nem kellett volna kifizetni a Dombiné argentin selyemgyapjú szövetét, akkor a kréta arra futott volna szabás közben, amerre kell, nem arra, amerre akart, az olló úgyszintén, s akkor nem kellett volna végighallgatni a Dombiné szabadkozását, hogy „sajnálom, Kormos úr, ön is tudja, milyen drága és jó szövet volt”, még egy keveset, egy rövid ideig látni kellett volna úgy, ahogy azelőtt, hogy arra menjen a kréta meg az olló, amerre kell, s a tű is úgy röpködjön a cérnapályán, ahogy kell, de nem lehetett már kifelé látni, mert nem volt kifelé világ, minden befelé fordult, csak ami Berci, csak ami ő, az látszott, de az látszott. Mit kellett volna, és hogy kellett volna, hogy egy ilyen magafajta Berci ne izguljon amiatt, ami következhet, hogy úgy álljon majd ott, mint aki tudja, minden egyértelmű, minden a legnagyobb rendben, ehhez semmi kétség, mosolygás és tudomásulvétel, formaság az egész, de így most nem lehet tudni, pedig nem kellene aggódni, olykor rettegni is, igazából csak számba kellene venni egyenként minden napot, minden esetet, minden kis történést, minden szót, mindent, ami gondolat, cselekedet, mulasztás...
Berci újra meg újra átgondolta, nem mulasztott-e el valamit. De nem. Mindennel számolt, ami tőle függött. Addigra már Magdus is megbizonyosodott, hogy gyarapszik benne az élet, s ettől Berci még inkább szárnyakat kapott. Kicsit rosszulesett, hogy Kuti úr nem akart megbízni benne, de ennyi kudarctól nem törhet le, ha másra, többre hivatott.
„Válaszd ki azt, amelyik neked kell, Berci fiam, aztán majd megegyezünk”, mondta Kuti úr, amikor Berci megkereste, hogy szüksége lenne egy jó varrógépre, de nincs most elég pénze, hogy kifizesse, akárhogy számolta, nem futotta volna, állnia kell a szavát, Zsák Adolfné megmondta kerek perec, behajtja az ígéretét, kell a kabát, amit Zsák úrnak felajánlott, és ő tartani akarja az adott szavát, ezt, függetlenül a világ rendjétől, csak így lehet. Nem igazán értette, miért a sok keserűség a Kuti úr hangjában, miért nem hívja vissza a régi segédeket, miért nem nyitja meg újra a szalont, volna kinek dolgozni, kezd életre kapni a java, ha csak a sok kereskedőnét vesszük meg a sok tisztviselőnét, a régieket meg az újakat, hát azok mind öltözni akarnak, mind dámának látszani, azokat ki kell szolgálni, azokból meg lehet élni, de ha Kuti úr nem akarja, akkor igazán megtehetné, hogy néha megemlíti a Kormos Albert nevet.
„Úgy lesz, Berci fiam, úgy lesz. Abból a nagy felhajtásból, ami én voltam, már semmi jó nem származna ezektől. És én békét akarok. Túl öreg vagyok már mindenféle háborúskodáshoz.” És lemondóan legyintett.
Berci nem igazán értette, kik azok az ezek, de nem is nagyon érdekelte, ideje sem lett volna rá, minden úgy összesűrűsödött, november 22-re tűzték ki a nagy napot, hogy minél kevésbé tűnjön koraszülésnek, így is csak éppen kijön majd a hét hónap, már Jaros plébános úrral is megbeszélték, hogy még aznap délután, a polgári után rájuk adja a házasság szentségét, és arra az egy napra Manci is, Verka is szabadot kért a cukorgyárból, hogy Magdusnak segédkezzenek. Berci, az ünnepélyes hangulatot megtisz­telendő, ébredés után tetőtől talpig lemosakodott, felvette a sötétkék-hamuszürke csíkos, kétsoros öltönyét, amit Hamza Dénessel, a másik Kuti-segéddel együtt varrtak erre az alkalomra, s amelyhez egy szép ezüstszürke nyakkendőt kötött, rávette a sötétszürke télikabátot, és, a menyasszonyi csokorra hivatkozva, kora reggel kiugrott, hogy elhozza a Medve Anikó szalonjából a kis kalapot, amit titokban Magdusnak készíttetett, és persze a kis csokrot is beütemezte, amit azért rendelt, hogy Magdus ne álljon ott üres kézzel a ceremónia alatt. A Haller-ház sarkánál volt, néhány méterre a kalaposszalontól, amikor szemben találta magát a nagydarab pufajkás muszkával, aki intett neki a puska csövével, hogy „dáváj, dáváj!”, és mert Berci értetlenül nézett rá, megismételte, „dáváj, dáváj!”, majd a Sáros utca felől kikanyarodó menetoszlopra mutatott, amelyikben akkorra már 25–30 ember botorkált másik tíz fegyveres katona kíséretében, értetlenül, de látszólag beletörődve a megmásíthatatlanba, némelyikük arcán friss zúzódások, láthatóan a bántás nyomai.
„Ma van az esküvőm, ember”, magyarázta Berci a pufajkásnak, és végigmutatott magán, de a muszkát láthatóan nem érdekelte a magyarázat, újra intett, majd amikor látta, hogy Berciben nincs hajlandóság, hirtelen a hátába került, és nagyot taszított rajta. Berci szembefordult a nála fél fejjel magasabb katonával, hogy úgy védekezzen a taszigálás ellen, de az a hasának szegezte a puskát, és ráordított: „Pásli, jep tvoj maty!”, majd a puskát ismét keresztbe fordítva, szapora mozdulatokkal a mellétől taszigálni kezdte Brecit a sor felé. Berci megpróbált ellenállni, de a lökések erejétől hátra-hátra lépve egyensúlyát veszítette, meg akart fordulni, hogy el ne essen, de a muszka éppen akkor lökött egy újabbat rajta, amitől Berci felbukott.
„Akurvaanyádat!”, kiáltotta Berci, és igyekezett feltápászkodni, de a katona megragadta a gallérjánél, egy hirtelen mozdulattal felemelte, és azzal a lendülettel a sorig vonszolta, majd belökte a többi közé. Berci elértette a helyzetet, úrrá lett rajta a kétségbeesés, mert eszébe jutottak az oroszokról hallott mendemondák, amit maga is megélt a dávájcsász! esettel. „Mondja már meg valaki ennek a rohadéknak, hogy ma van az esküvőm. Nem vihetnek el csak úgy!”, kiáltotta Berci, és segítségkérőn nézett körül, de a mellette, előtte, utána menetelők közül egyik sem volt hajlandó segíteni, vagy mert nem akartak, vagy mert nem tudtak oroszul. „Hé!”, kiáltott ismét Berci a muszka felé, és megpróbált kilépni a sorból, „kézfogó”, és mutatta a gyűrűjét, jelképesen összefogta a két kezét, de az akkorát taszított rajta, hogy majdnem feldöntötte a mellette lépkedőt. „A kurvaanyádat!”, kiáltotta Berci, és tehetetlenül nézett körül.
– Ha hallgatsz, talán megúszod – suttogta az, akinek az imént a muszka lökésétől nekivágódott. – Csak valami munkára szedtek össze, ha meglesz, majd elengednek. – Alacsony, vékonyka, fiatal ember volt, a szeme értelmesen csillogott, ahogy dorgáló, de megértő szigorral Bercire nézett.
– Miféle munkára? – kérdezte Berci.
– Honnan tudjam? Majd kiderül. De addig jobb, ha hallgatsz, pajtás. Ezeknek semmi sem drága. Nézz csak körül. Szétverik a pofádat, aztán otthagynak a véredben fetrengve megdögleni.
Még négy másik ártatlan és értetlen reggeli jövőmenőt vágtak be a muszkák a sorba. Az állomásig kísérték a menetet. Berci megszámolta, harmincketten voltak. Ott, a rakodó előtt felsorakoztatták őket, egy vállapos tisztféle elmondta, mi a feladat, egy román tolmács fordította nekik, hogy liszttel kell megrakni a vagonokat, tizenhat vagon van, minden kettőre jut egy vagon, a teli zsákok az állomás raktárában vannak, azokat kell felrakni, a zsákok ötvenkilósak, minden vagonba kétszáz zsák megy, s amikor befejezték, elmehetnek. A katonák kettőnként egy-egy vagonhoz lökdösték őket, Berci mellé a kicsi ember került párnak.
Már éppen szólni akart a tolmácsnak, hogy vele mi a helyzet, de a kicsi megelőzte, nagyot rándított a karján. – Fogd már be a pofád, pajtás, ha nem akarsz bajt magadnak. S vetkőzz neki, nem szeretném, hogy az este itt érjen.
Lényegében szerencséseknek érezhették magukat, nem a raktártól legtávolabb eső vagon egyikét kapták. A két középsőtől számítva, amelyek a raktár ajtajával átellenben álltak, a harmadik volt, úgy ötvenméternyire lehettek a raktárban felhalmozott zsákoktól. Berci levetette a kabátját, a béléssel kifelé fordítva összehajtogatta, s tanácstalanul nézett körül, hova tehetné, hogy el ne koszolódjon.
– Tedd csak ide le a rakodóra, majd szemmel tartjuk. Gyere, nézzük meg, mi a helyzet odabent. Viszik a mocskok a lisztünket – sziszegte. – Gárdos Imre vagyok – mondta, és a kezét nyújtotta.
Berci is nyújtotta az övét, mondta a nevét, kezet fogtak.
A zsákok első ránézésre is nagyok voltak és nehezek. Bercit az ötven kiló tudata megrémítette. Amikor éppen otthon volt is anyukáéknál csépléskor, csak csodálni tudta a káli férfiakat, amikor ekkora zsákokkal egyensúlyoztak.
– Elbírsz egyet a válladon? – kérdezte Imre.
– Nem tudom – mondta a súly borzadásában Berci –, nem tudom. Megpróbálhatom, de nem hiszem. Nem ehhez szoktam.
– Megszokod. Csak az első nehéz. Kapd le magadról azt a zakót, kár érte. Én segítek feladni, te elviszed, feldobod a vagonba, aztán cserélünk, te adod fel, én viszem, feldobom. Minden tíz zsák után elrendezzük, amit felraktunk.
– Honnan tudod te, hogy így kell? – kérdezett rá kételkedőn Berci, de a kétség mellett egy kis csodálat is volt a hangjában, hogy ez a kis ember ilyen gyorsan tudta, mit hogyan kell.
– Pék vagyok – mondta Imre. – Na gyerünk!
Berci keresett s talált egy kampót a raktár falán, arra akasztotta az öltönye zakóját, levette a nyakkendőjét, gondosan összehajtogatva a belső zsebébe tette, aztán a frissen vasalt zsebkendőjét a vállára terítve odaállt, hogy Imre feladja rá az első zsákot. Hallotta, ahogy a gerince megroppan a súly alatt, azt hitte, azon nyomban megszakad, vagy a zsák benyomja a földbe. Imbolygott, nehezen találta az egyensúlyát, úgy érezte, ha azonnal nem dobja le, azzal együtt eldől.
– Hajolj egy kicsit előre, s indulj vele, hogy a súlya vigyen – mondta Imre, és Berci, saját nagy csodálkozására, gyorsan eljutott a vagonig, feldobta a zsákot anélkül, hogy felbukott volna.
– Vigyünk inkább ketten egyet. Gyorsabban menne. Nekem ez így nagyon nehéz – lihegte, mikor visszaért.
– Megszokod. Lökd csak fel a hátamra! – Imre nyögött egyet a súly alatt, de szapora, gyakorlott léptekkel szaladt a zsákkal a vállán a vagonig. És Berci még meg sem szusszant jóformán az előző erőfeszítéstől, ő már visszaért, fogta a következő zsákot, emelte, s lökte rá a vállára.
Az első tízet viszonylag hamar felrakták. Imre rendezte el őket a vagonban, Bercinek alig kellett segítenie, mégis úgy érezte, leszakad a válla, kiszakad a tüdeje a zihálástól. Fázott is ingujjra vetkőzve, de nagyon sajnálta az öltönye zakóját.
– A te bajod – mondta Imre, mikor látta, hogy Berci megborzong. – Döntsd el, hogy te, vagy a kabát. De így biztos megdöglesz tüdőgyulladásban.
– Akurvaanyjukat! – morzsolta el a káromkodást az ajkai között Berci, de aztán nem állta meg, s hangosan is elkiáltotta: – Akurvaanyjukat! – Annyit is ért vele, leakasztotta a zakót a kampóról, visszavette, arra terítette rá a zsebkendőt.
Nem is ettek, nem is ittak, déltájt, amikor úgy a századik zsáknál tartottak, az egyik katona egy horganyzott vederrel körbejárt, egy csajkányi víz jutott mindenkinek.
Az utolsók között fejezték be. De azokat sem engedték el, akik gyorsabban dolgoztak, s már túl voltak rajta. Ott kellett állniuk a vagon előtt, amíg mindenki végez. Akkor újra jött a tiszt a tolmáccsal, kajánul végignézett a társaságon, aztán mondott valamit, s vigyorgott hozzá, a tolmács nem igazán értette, rákérdezett, majd félszájjal lefordította: „Amit felraktak, valakinek le is kell raknia, akik felrakták, azok fogják lerakni is.” Azt nem mondta, hol s mikor, már nem is volt idejük megtudni, a közben megszaporodott katonák fellökdösték őket a zsákok tetejére, rájuk csukták a vagon ajtaját, s beakasztották kívülről a horogzárat.
– Na ezt baszd meg, Berci – mondta Imre, amikor sötét lett –, na ezt baszd meg!
– Most mi van? – kérdezte Berci, mert minden olyan gyorsan történt, hogy nem is igazán értette a helyzetet.
– Most az van, hogy elvisznek. Hogy meddig visznek, azt nem tudhatjuk. Ha szerencsénk van, s csak ide kell nekik a hadtáphoz a liszt, lehet, hogy megússzuk, ha odaátra kell, nem tudom, mikor jövünk vissza, vagy visszajövünk-e egyáltalán.
Bercin eluralkodott a kétségbeesés. Harsányan kurvaanyjázott, és dörömbölni kezdett a vagon ajtaján.
– Csend legyen, az anyádba! – ordított rá Imre. – Kussolj! Akarod, hogy a seggedbe durrantsanak egyet? Kussolj! Kussolj! Nincs minden veszve. Szerencséd van Imre bácsival, pajtás. Imre bácsival nem baszik ki akármelyik jöttment muszka. Imre bácsi tudja, mi a dörgés muszkáéknál. Tudja, hogy ezeknél mindig kell egy egérút. A túlsó felén kiakasztottam a kampót. Megvárjuk, amíg teljesen besötétedik, aztán köd előttünk, köd utánunk. Addig úgysem indítják el ezt a szerelvényt. Úgyhogy kussolj!
Csendben kushadtak. Berci nem tudott igazán megnyugodni, folyton Magdusra gondolt, meg az esküvőre, ami most már elmarad. Tehetetlenségében ordítani lett volna kedve, de csendben maradt, mert valamiért nagyon bízott Imrében. Csak csodálkozni tudott, és csodálni őt, hogy mi mindenre ki nem terjedt a figyelme. Fázott. A kabátja ott maradt összehajtogatva a rakodón. Nem volt ideje elvenni, mielőtt a vagonba tuszkolták volna. Mindegyre felgyüremlett belőle a kurvaanyjázás, de egyetlen-egyszer sem mondta ki hangosan. Odakintről időnként mindenféle hangok és zajok szűrődtek be, majd jó félóra elteltével, hogy rájuk zárták az ajtót, valaki kiemelte a zárkampót. A katona volt a vizes vederrel, mögötte másik kettő a fenyegető puskával. Kaptak egy-egy csajkányi vizet, aztán visszazárták rájuk az ajtót.
– Mondjuk, még fél óra, amíg mindenkit megitatnak. Addig koromsötét lesz. Akkor lekopunk – suttogta Imre.
Nem tudták, csak sejtették, mennyi idő telt el. Odakintről egy mozdony pöfögése hallatszott, északi irányba haladt, utána viszonylagos csend lett. – Régen felé viszik. Nem a hadtápnak kell. Most, mert aztán késő lesz! – Imre óvatosan, nagyon lassan félrehúzta a vagon ajtaját, és kidugta a fejét. – Tiszta – suttogta –, gyere!
– A kabátom! – jajdult nagyot Berciben a lehetséges veszteség –, ott maradt a rakodón.
– Hülye – intette egyértelműen Imre, és leráncigálta Brecit a zsákokról.
Derékból előrehajolva igyekeztek minél nesztelenebbül, de minél gyorsabban szaladni a vonat vélt menetirányával ellentétes irányba. Amikor a depóval egy vonalba értek, Imre hasra vágta magát, intett Bercinek, hogy le, és átkúszott az első sínpáron. Onnan ismét intett. Bercinek egy pillanatra felötlött, hogy mennyit dolgoztak rajta Hamza Dinivel, de már mindegy volt, azt az öltönyt fel kellett áldozni. Az volt a szabadulás ára. Néhány perc kúszás és fülelés után találtak egy lyukat a depó drótkerítésén. Átbújtak.
– Usgyé, pajtás! – mondta Imre, és szaladni kezdett a kaszárnyák felé.
Berci úgy érezte, ólmot öntöttek a lábába. Mozdulni akart, de képtelen volt rá. Maga sem tudta, hogy történt, egyszer csak érezte, hogy szalad. Mind gyorsabban és gyorsabban szedte a lábait, nem tudta, merre tart, csak szaladt, az volt egyedül fontos, hogy szaladjon. Alélt lepke módjára a fény felé futott, az első utcai lámpánál megállt. Az ONCSA-telep szélső házaiban is kigyúltak már az esti fények. Rajta kívül csak a nyirkot lehellő novemberi szél kódorgott az Andrássy utca végében. Halálos fáradtság ült minden tagjában, zsigerében. Legszívesebben ott helyben, az utcán lefeküdt volna, de eszébe jutott, hogy milyen nagy napnak indult a mai, és er­ről eszébe jutott Magdus. A kétségbeesése taszította hazáig.
A kétségbeesés hatalmas erő, minden mást elnyom, minden mást felülír, igazán szívesen nevetett volna ő is, amikor Magdus egyetlen óra leforgása alatt már tizedszer kérdezte az üzemi gyakorlatról aznap reggel hazatért Petitől, hogy Petikém, tányérokat miért nem hoztál a kis kávéscsészékhez, tudta, hogy Magdus csak az ő kedvéért erőlteti, hogy végre nevetni lássa, tudta, hogy Peti is pusztán az ő kedvéért megy bele a játékba, ül ott velük a szőlőlugasban a forró augusztus eleji délutánon, ahelyett, hogy a Cementlapoknál süttetné magát a nappal, vagy úszkálna a Maros hűs vizében, ott ül, és válaszolja mindannyiszor az anyjának, hogy csak azt hozhattam el, amihez hirtelenjében hozzáfértem, de ha gondolod, anyu, holnap visszamegyek, s kirepülök velük a nagykapu fölött, Bercinek mégis csak egy fanyar mosolyra futotta, mert mi lesz velük, Petinek is van még egy éve az egyetemen, Emmuska még iskolába jár, Magdus a Peti megfoganása óta csak az otthonira hangolódott, ha mégis, ha menni kell, mi lesz, milyen kicsi, milyen semmi, tünékeny, megfoghatatlan, visszahozhatatlan, Kormos úr, itt egy kicsit karcsúbbra, hogy álcázzuk a deszkát, Kormos úr, nem túl széles az a fazon az én kerek arcomhoz, Bercikém, nem hajtanál fel még be­lőle egy kicsit, azt hiszem, több is látszhatna a térdemből, nem szégyellem, Berci, maga igazán úriember, hogy így bókol, de én tudom, hogy a korom miatt már nem előnyös ez a térdmutogatás, holnapra próba, egy van, kilenc van, tizennégy van, mit próbáljunk, melyiket próbáljuk először, de már nem lehet gondolni rá, már csak arra lehet gondolni, amire eddig még nem, hogy ott áll majd az ember és kérdezik, és nem úgy kell válaszolnia, mint amikor jöttek hajnalban, feltúrták a házat, a hátára kellett vennie az alsó­lepedőből hevenyészett batyut, és magukkal vitték, amikor minden szavu­kon, minden mozdulatukon érezte a fenyegetést, mint amikor tudta, bár­melyik pillanatban képen törölhetik, és neki szótlanul tűrnie kell a megaláz­tatást, ott legfennebb kegyesen elnéző mosolygás lesz, és a végén intenek, hogy erre tessék, vagy arra tessék, és nem lehet tudni, mi van erre, mi van arra, de nem is az a lényeg, hanem az, hogy amíg aludni tudott, minderre nem gondolt, amíg a krétanyomok nem lettek olyanok, mint az ökörhúgyé a dűlőút porában, minden olyan egyszerű volt, körös-körül minden olyan átlátható, de legalábbis áttetsző, és nem kellett benne lenni a képben ahhoz, hogy a világ megmutatkozzon, ha csak aprócska részleteiben is, de megmutatkozzon, de attól kezdve, hogy egyre rosszabbul látott, azóta mindinkább csak ő van ott, a világ fokozatosan eltűnt, mintha felszívódott volna, az a nagy, hatalmas, tekintettel és ésszel befoghatatlan mindenes világ eltűnt körös-körülről, és csak ő maradt ott, magára, mintha pellengérre állították volna, inog, egyre csak inog, és nincs fogódzó, nincs mibe megkapaszkodnia, nincs mire támaszkodnia, és bármennyire szeretné, nincs hova elillanni sem, még elbújni sem, mert a tér is, amiben ott áll egyedül, magatehetetlenül, az is körülhatárolhatatlan, mintha a semmiben lebegne, egyedül van, egyedül, egy gyarló Berci, egyedülberci. Magdus nevető arca olykor halványan bekúszik a képbe, de olyan légies, olyan valószerűtlen, hogy fölösleges lenne segítségül hívni, és amúgy sem volna már értelme, a nevetése hirtelen megkeseredik, sírásba vált, a nevetés könnyei összekeverednek a sírás könnyeivel, aztán már csak a tiszta sírás csatornáiból kibuggyanók folynak végig az arcán.
Magdus keserves sírása még jobban elfárasztotta, s attól, hogy nem tudott válaszolni neki, az életerő is kifutott belőle. Pedig mondani akarta, hogy semmi baj, Magduskám, semmi baj, majd a következő, az majd megszületik, de már semmiben nem hitt, abban sem, hogy volt egy kis alakuló élet, ami már nincs, és abban sem, hogy még lehet akárhány, mert most még nincs, és ami éppen nincs, annak a jövője is bizonytalan. Nem értette, miért csak Verkát találja otthon, és miért néz úgy rá, olyan rettenettel a szemében, mintha attól félne, hogy a következő pillanatban nekiesik és megnyúzza, nem tudta kikövetkeztetni a Verka tekintetéből, miért, hogy Magdus sehol, mikor egyedül az adott erőt hazáig, hogy végre elmondhassa, nem önszántából húzott falat a frigyük elé, nem megszökött a nász elől, olyasmi történt, amibe akár bele is halhatott volna, rémképek torlódtak az agyában, fázott is, kívül-belül rongy volt már, mire hazaért, a Magdus önzetlen ölelésének menedékére vágyott, Magdus elnéző szánalmát akarta védőfalnak maga köré, de Magdus sehol, és Verka tekintetében is csak a rettenet beszél, a rossz szól ki belőle, valami sorsdöntően rossz, s csak a második kérdésre, hogy Magdus hol van, mondja ki, hogy Mancival a kórházban. Manci vitte Magdust, vagy Magdus vitte Mancit, ez a Verka néma rettegéséből nem derült ki, rá kell kérdezni, hogy melyik az igaz, pedig sejti, hogy az a baj, amit megtudhat, nagyobb, mint az, ami őt érte, akkor veszi csak észre a vérnyomokat a konyha parkettjén s a vörösre színeződött törlőkendőket a mosdótál mellé ledobálva. Magdus, jaj, Magdus, sikolt fel benne a féltés, nem tudja, kinek szól, minek szól, nem tiszta előtte, hogy ezzel a vérrel ki mit veszíthet, csak int Verkának, s már mennek, a régi szanatóriumba, ahogy Manci hátrahagyta. Nem akarták beengedni, rongyos csavargó mit is keressen egy tiszta kórházban, de nem hagyja magát, nem lehet egy napon kétszer is vesztes, aztán leült az ágyra, ölébe vette a Magdus fejét, simogatta, mondta egyfolytában, nem baj, Magdus, nem baj, édesem, bénán bambult a semmibe, nem is tudott odafigyelni arra, amit Manci mondott, hogy Magdusban reggel óta fokozódott a félelem, fokozatosan rettegéssé nőtt, hogy mi lehet, mi történhetett, mert Berci nem olyan, hogy szó nélkül elhagyja, a kellő időre felöltözött az alkalomra varrt ruhába, és várt, elmozdulni sem akart otthonról, nem akart elindulni, hogy megtudják, mi történhetett, mert Berci minden pillanatban jöhet, hiszen ez a nap nem akármilyen, az egyedi alkalomhoz öltözötten várta, az araság örömé­től bódultan, a szentségre, az örök fogadalomra készen várta, eleinte csak csendesen sírdogált, aztán zokogott, aztán vacogott, aztán beleájult a görcsbe, úgy kellett feléleszteni ecetes ruhával dörzsölve a halántékát, aztán rótta a métereket a konyha hosszában, míg egyszer meg nem jelent egy vércsík a lábán, akkor már tudta, hogy baj van, azt még nem, hogy mekkora, azt csak Manci tudta, szólt is, hogy menjenek, de Magdus makacsul maradt, mert mi lesz, ha közben megjön Berci, s csak amikor a picinyke ér csermellyé duzzadt, akkor hitte el Mancinak, hogy mennie kell, ha nem akar magának és Bercinek nagyobb bajt.
„Semmi baj, Magduskám, a következő majd megszületik”, mondta ismét, és ettől csodamód visszatért a hite. Akarta, hogy igaz legyen, és akarta, hogy Magdus is elhiggye. Úgy hagyta ott, hogy nem fogadkozott, de az alatt a hét alatt, amit Magdusnak a Koncz doktor javallatára feküdnie kellett, mindent újra eljárt, és a szomorú naptól számított két hét múlva, azaz éppen december 6-án, Szent Miklóskor, Jaros plébános úr szíves köz­reműködésével úgy lettek férj és feleség, hogy nem adatott meg nekik elhálniuk az egybekelés örömét. Meglásd, édesem, annyi gyermekünk lesz, amennyit csak akarunk, mondta Berci elmélázva, és olyan igazi meleg szeretettel simogatta közben az ő drága kis felesége arcát, hogy nem érezte szentségtörésnek, ha engedi magát Magdus által átvezetni a félöröm titkaiba.
De ez csak egyetlen alkalom volt, a félöröm titkait néhány nap múlva már a teljes örömök titkai váltották fel. Napközben kattogott a Singer varrógép, fénylő íveket rajzolt az időre Magdus ujján a gyűszű, a Kuti úr végtelen kegyéből egyre-másra jöttek a kabátot, kiskosztümöt rendelők, felóvatoskodtak a kapualj alá vágott új ajtóhoz vezető falépcsőkön, bekopogtak, hogy jó helyen járnak-e, ha Kormos úr szabóságát keresik, Berciben minden újabb kopogtatás a gondtalan élet reményét szülte, eleinte tétovázott, amikor árat kellett mondani, ebben Kuti úr sem segített, a megváltozott viszonyok között nem is mert volna tanácsot adni, de Berci a harmadik kliens után már tudta, melyik munkáért mennyit kérhet, mi mennyit ér, az első rendesen megfizetett kabát árából futotta egy öreg sezlonra, amit a műhelynek is használt konyha ablaka alá tettek, hogy ha Bercinek begörcsöl a háta, legyen mire ledőlve kilazítania, a következő kettő elég volt egy kéz alól vásárolt zöld-csontszínűre festett konyhaszekrényre, hozzá egy ugyanolyan színű asztalra, két támlás székre és két hokedlire, minden vasárnap jókor hajnalban keltek, a jól bejáratott úton elgyalogoltak anyukához és apukához, visszafelé hozták magukkal a hátra kapható kendervászon zsákokban az egész hétre való krumplit, hagymát, zsírt meg ami az egy szál megmentett disznóból már felfüstölve fogyasztható volt, hetente négyszer délben jó étvággyal megették a köménymaglevest és az árvagulyást, hetente kétszer egy héten tésztafélét készített Magdus vagy túrós puliszkát, szombatonként húst sütöttek a krumpli mellé, vasárnap kiélvezték az anyuka főztjének minden áldását, olykor túl is ették magukat, de nem kellett félni attól, hogy bajuk lesz tőle, a visszafelé úton ledolgozták a többletet, és január végére, amikor a frissiben alakult Demokrata Arcvonal új országot ígért, akár már hinni is lehetett volna benne, ha éppen szükség lett volna arra, hogy valamiben is higgyenek azon kívül, mint amit önerőből megvalósíthatónak, elérhetőnek tartottak. De akkorra már csak az számított nekik, amit kimondva vagy kimondatlanul önmaguknak ígértek.
Az ember ígérete az élet ígérete, az élet ígérete Isten ígérete, az ember ígérete tehát Isten ígérete is. Ezért is nem igazán érezte szükségét Berci Isten ígéretéig eljutni, számára bármely összefüggés egyértelműen leegy­szerűsíthető volt: minden újabb megvarrt kabát csak a gyarapodás eszköze, minden, amit az azokért kapott pénzen vásároltak, egy újabb lépés az álmok beteljesülése felé. Berci sem önmaga, sem Magdus előtt nem titkolta, hogy álmodik. Különösen, hogy álma nem tűnt elérhetetlennek, megvalósíthatatlannak: bérbe venni, aztán, ha lehet, megvenni Kuti úr szalonját, az új Kuti úr lenni, ott forogni, keringeni udvariasan mosolyogva a kedves kuncsaftok körül, a lelke mélyén megcsodálni minden újonnan elkészült darabot, amihez köze van, együtt örülni a kedves megrendelővel annak, hogy ami szép, az szép, jólesően megtapasztalni, hogy a vasárnapi korzón a Kormos-szalon remekművei a menők. Alaposan át- és végigbeszélték Magdussal, hogy mit lehetne, hogyan lehetne, így aztán már mindkét változatra kész, hosszú távú ajánlata volt, amikor elment Kuti úrhoz. De Kuti úr elsőre is nemet mondott, és utána is mindannyiszor, ha Berci újra próbálkozott. Márpedig Berci hetente makacsul próbálkozott, Kuti úr ugyanolyan makacsul ellenállt, kitartásában Berci nem talált semmi ellenséges indulatot, nem rosszindulatból tehát, és nem is a Berci huszonhét évének fantáziáló lendületét irigyelve mondott nemet, szomorúan mosolyogva, Berci tekintetében kutakodva tette minden alkalommal, mintha azt szeretné, hogy magától fedezze fel, találja meg a visszautasítás okát, hogy saját tiszta eszét használva jöjjön rá, a Kuti-féle úri szabóságok, szalonok ideje lejárt, más hangok, más akaratok diktálnak, s Bercienek nem szabad dőre álmokba ölnie a fiatalságát, nem szabad senki, semmi mellett elköteleznie magát, amíg a háborútól feldúlt világ pora le nem ülepszik, de amikor végül mindezt kimondta, Berciben azon nyomban fellobbant az ellenkezés, hogy nem kell nyámnyilán óvatoskodni, a bátraké a jövő, mert ő igenis kíváncsi volt Groza Péterre, hallotta, mit mondott januárban, amikor Vásárhelyen járt, s most, hogy márciusban már ő alakított kormányt, nincs akadálya, hogy mindenki úgy gyarapodjon, ahogy lehet, amire Kuti úr a változatlanul szomorú mosolyával azt mondta: „Úgy legyen, Berci, édes fiam, ahogy te most hiszed, de akkor sem.” És Berci már annak sem tudott igazán örülni, amit Kuti úr az utolsó és véglegesnek tekinthető visszautasítást követően, talán annak súlyát enyhítendő hozzáfűzött, hogy „a Singert, Berci fiam, tekintsd az én ajándékomnak”.
Nem, mondta otthon Magdusnak, derűt és határozottságot színlelve, bár mindenét átjárta a keserű csalódás, Kuti úrban is csalódott, de leginkább magában, a saját rábeszélő képességében, amivel még egy elagott szakmabelit sem tudott lelkessé tenni, nem, arról, amit az élet ígér, nem lehet csak úgy önként lemondani, nem szabad a lehetetlenséggel kísértés rémképének engedni, csak kitartás kérdése, most az a fontos, hogy naphosszat kattogjon a gép, egymás kezébe adják a nagyságos asszonyok és a doamnák a Klastrom utca 2. szám 1-es ajtajának kilincsét, az sem baj, ha éppen nem nagyságos asszonyok vagy nem doamnák, csak gyűljön, ami gyűlhet, mert ami elrendelhető, az lehet még egyszer elrendeltetett.
Ki az, aki elrendelte, azt mindenképpen jó volna tudni, milyen szinten történt az elrendelés, és miért éppen így rendeltetett el, ez a lényegesebb. Berci szeretné ezt részleteiben is megismerni, feldolgozni, mert bármennyire nyilvánvaló, ami történt, képtelen elfogadni, két Tardillal is jó, ha egy órára elalél annyira, hogy nem kínozzák a miértek és hogyanok, vajon, négy Tardil két óra és így tovább, hat, az három, nyolc, az négy, egy egész doboz is csak tíz óra, mennyi kellene akkor, hogy mindennek vége legyen, de vajon, milyen következményekkel járna, átviszi magával a kábulatot is, ha igen, hogyan tud akkor megválaszolni odaát a kérdésekre, valami biztosabb kell, ami nem öli meg, nem teszi tunyává a tudatot, éppen csak átmenti, hogy ugyanúgy használható legyen, mert biztos, hogy ami nem egy­értelmű, azzal kapcsolatban lesznek majd kérdések, keresi magában, mire kérdezhetnek rá, olyan lesz-e, mint egy gyónás, és a következmény olyan, mint egy penitencia, ha ő lenne a helyükben, mire kérdezne rá, milyenek lesznek a kérdések, közvetlenek vagy hátulütősek, ott van előtérben minden, ami kézenfekvő, hiszen hányszor, de hányszor nem állt ellent annak, hogy a gondolata megfertőződjék, és a helytelen, jaj, ez a könnyed fogalmazás, a helytelen cselekedetek, soha nem volt helytelenkedő, gyerekként sem volt az, apuka jobban szerette, mint a saját gyermekeit, mert Berci az más, ő nem rosszalkodik, még csak nem is helytelenkedik, Berci a szófogadó, a csendes, a szorgalmas, tízéves alig múlt, már akkor ő vitte az ebédet apukának Lupényban az István-tárnához, valahányszor ott kellett maradnia a kazánok mellett, mert éppen úgy volt, hogy nem jöhetett el, s a mulasztások, azokért is felelősségre vonható, azokért is számonkérők lehetnek, de mi számíthat odaát itteni mulasztásnak, az is az, ha néha belefárad az ember a teljes odaadásba, ha egyszerre minden mindegy lesz, akkor is, ha ez az érzés nem tart sokáig, csak úgy rájön, hogy most már elég, most egy kicsit legyen másképpen is, könnyebben, nehezebben, mindegy, csak egy kicsit másképpen, mert az világos, hogy az egyértelműek elől nem lehet kibúvó, mint az is, hogy nem kereste meg Imrét, pedig megmentette őt a biztos elhurcolástól, hogy nem kereste meg azonnal Berger Kukit, pedig tudta, mert hallotta Kuti úrtól, hogy épségben hazatért a deportálásból, hogy nem járt utána, nem is akarta megtudni, kinek, kiknek a szellemei kísértenek éjszakánként a szobában, amikor néha ébren álmodott arról, hogy mind több és több lesz, mind jobb és jobb lesz.
Igen, az Imre-menekülésnek köszönhet mindent, talán az életet magát, Magdust, a vele töltött napok és esték meg az éjszakák örömét, a kiakasztott cégér általi folytonosságot, a szorgosan összegyűjtött pénzt, ami már majdnem elég egy diófurníros kombinált szobabútorra az igazi kétszemélyes ággyal, benne rugós, tengerifüves matraccal, vitrines szekrénnyel, állótükrös toálettel, kihúzható ebédlőasztallal, kárpitozott támlás székekkel. Magdus is annyiszor mondta, hogy illene megkeresni, de hát hol keressen egy szabó egy péket, nem egy az útjuk, nem egy a világuk, megtalálni őt azt jelenti, hogy napokig, hetekig utána kell járni, addig nem dolgozni, nem gyűjteni a diófurníros kombinált szobabútorra, és különben is, Imre nem olyan, hogy elvárná, ez biztos, önmagát mentette, s hogy magával együtt őt is, ez annyira természetes, hogy szinte szót sem érdemel. És május utolsó napján, amikor lesétáltak estefelé Magdussal, hogy körülnézzenek, hátha valamilyen csoda folytán be lehet jutni a híres szovjet balett előadására, és váratlanul összefutottak a Kultúrpalota bejárata előtt ácsingozó Imrével, akkor meg is győződhetett, hogy valóban jól hitte, Magdus végre az Imre szájából hallotta, hogy nincs mit köszöngetni, utóvégre önmagát mentette, s ha már Berci volt a sorstársa, hát így őt is. Még úgy tűnt, Imre az, aki jobban örült a találkozásnak, az első pillanatban ugyan nem kapcsolt, amikor Berci, az örömtől felajzva megszólította, hogy „Imre, drága Imre, nézd csak, ő Magdus, akitől a kurva muszkák el akartak szakítani”, de azután, hogy kapcsolt, vékony ajkai örömmosolyra nyúltak, attól kezdve csupa mosoly volt, folyton hátba veregette Bercit, hogy „apám, te hogy be voltál szarva, ha látta volna maga, kedves asszonyka, hogy be tud szarni ez a derék ember”, „miért, te nem voltál?”, kérdezte Berci, miután beültek hármasban egy-egy flekkenre és korsó sörre a Gusáthba, mint aki akár meg is sértőd­hetne, hogy folyton az ő beszarisága a téma, „de”, röhögött Imre, „én is be voltam, csak neked a szar az agyadra ment, pajtás, és elborította, nálam meg elszívóként működött, leszívta az agyamról a pánikot, és segített gondolkozni”. Eközben megette a második adag flekkent is, de Magdus nem csodálkozott azon, hová fér egy kis emberbe ennyi étel, ő máson csodálkozott, „na, szóval maga megmentette az én Bercimet”, állapította meg, áthajolt az asztalon, és arcon cuppantotta Imrét, mire ő megismételte, hogy á, csak magamagát mentette, aminek aztán az lett a következménye, hogy Magdus adott neki egy újabb cuppanósat, aztán, elfeledkezve, hogy a vasárnap a káli oda- s visszaút napja, Berci megkérdezése nélkül meghívta magukhoz ebédre, és, bár rögtön rájött, hogy a vasárnap az nem jó, már nem lehetett visszacsinálni, mert Imre azonnal igent mondott. Ettől kezdve rendszeres vendég lett szombat esténként, s ha Magdusnak nem volt ideje valami tisztességesebb vacsorát összehozni, csak átléptek szembe, a Súrlott Grádicsba egy flekkenre, sörre.
Egy hónap sem múlt el jóformán, s a hármas fogat négyesre gyarapodott. Azután alakult így, hogy Berci, mintha csak tudni akarná, mi a Kuti úr véleménye a frissiben kinevezett Soós Jóska polgármesterségéről, meglátogatta, hogy még egyszer próbálkozzon, Magdust vitte magával nyomatéknak, de alkalmuk sem adódott szóba ejteni, mert Kuti úrnak vendége volt, Berger Kuki épségben hazajött, Berci igazi örömmel lapítgatta sovány hátát, paskolgatta gyöngéd együttérzéssel csontra aszalódott arcbőrét, ölelte mindegyre magához, s meghívta szombat estére, hogy a Grádicsban megünnepeljék az utolsó együtt ivott korsó sör évfordulóját, nem számít, hogy nem kerek évforduló, de évforduló. Így tudta meg Berci, hogy Kuki mennyi mindent köszönhet Kuti úrnak, egyenesen az életét, mert ő nála volt inas is, nála tanulta meg a mesterséget, szabadult fel, lett a szalonban segéd, s a nála szerzett tudást még a mauthauseni rohadt nácik is elismerték és értékelték, kiemelték először a kőbányából, hogy foltozó legyen, aztán a foltozóból is, vele varratták a ruhákat, a gond az volt, hogy ő nem próbálhatott, nem volt szabad hozzájuk érnie, ezért aztán alaposan szemre kellett vételeznie a mások által rájuk adott félkészt, amikor felpróbálták, hogy tudhassa, mihez kell nyúlnia a tökélyért, mert bármikor megtörténhetett volna, hogy ha valamelyik darab egy pillanatra is nem tetszik, az a pillanat maga lehet a halál. És szinte magától adódott, hogy Berci megkérdezte Kukitól, nem akarna-e bedolgozni neki. Hát persze hogy akart, a kisállomás melletti lakás, ahonnan elindult, mielőtt a bőröndjével felült volna a stráfszekérre, üres volt, ki tudja, ki ürítette ki, az öreg Berger Ármin és Berta néni ott maradtak valahol, Berger Jozsó sem tartott rá igényt, maga sem tudván, kinek s mit törlesztendő, beállt a biztonságiakhoz keretlegénynek, a kétszoba-konyhában nagy becsben lesz a másik Singer, amit Kuti úr ezúttal Kukinak ajándékozott, s attól kezdve Bercinek már szinte senkit nem kellett mézesmázosan visszautasítania, hogy sajnálom, nagyságos asszonyom, vagy sajnálom, doamna drága, csak két hónap m&uac