„…hol korábban születtek meg a dolgok

és később halnak meg, mint e fanyar dal.”

(B. Cs.: Kérés ehhez a szonetthez)

 

Füleki Gábor írja Elemekből egészet című tanulmányában: „Báthori szonettjei élet és halál, állandóság és mulandóság, időbe vetettség és öröklét határmezsgyéjén mozognak; a szemlélődő lírai pillantás egy megbölcsült, ataraktikus-apathikus lelkiállapotból nyílik rá a tájra, a környező adott világra. Ez a kiérett szemlélet, ha le nem is győzi a haláltudatot, de kiegyezik vele, elfogadja azt; Báthori alapvető attitűdje a halállal szemközt való lét, az elmúlással való nyílt, tiszta szembenézés, annak bátor, nyugodt elfogadása. A sors vállalása, a derűs végtelennel való érintkezés, az abban való feloldódás.” Bár a dolgozat még az Elemi szonettek (Napkút Kiadó, 2013) esztétikai és gondolati rétegzettségét vizsgálja, megállapításai az e munkából kiterebélyesedő opus magnumra is érvényesek.

Báthori Csaba Melankólia című szonettkönyve (Scolar Kiadó, 2017) az esztendő minden napjára adagol lírai hökkenést. Hihetnénk, a jellegzetes Báthori-hang, ilyen íven kitartva, monotonná válik – de egyrészt a jellegzetes Báthori-hang eleve gazdagon sokféle; másrészt a nyelvi-poétikai megalkotottság olyan finomságai sütnek elő a kötet mindahány verséből, hogy szinte találomra választva is csupa lassú olvasásra, részletező elemzésre, méltányló értelmezésre kínálkozó szöveg tárul elénk. A következő közel hajolások is ezt igazolják.

 

(1) Emberen túli értelmek

 

Semmit egészen

 

Valakik voltunk egykor is, egyenként.

Folyók egyedül erednek, a fák

egyedül sarjadnak: egész világ

nyit nekünk eleinte üres ösvényt.

 

De aztán – hogy telnek órákban az

évek – megtudod, hogy csak fele voltál

valaminek, vagy fele sem, csak egy pár

nyers, izgága atom, amíg tavasz

 

és ősz fel nem fénylett attól a nyártól,

amely te vagy. Mert én semmit egészen

nem értek nélküled már. Hálaképpen

 

nincs más tartalékom, csak ez a pár sor,

röpke kézjegye páros másfelednek, –

ki minden embert csak benned szerethet.

 

Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse a birtokló szerelem retorikájáig, tárgyiasító hajlamaink beismeréséig jut el. Báthori Csaba inkább elütő, mint hasonló című szonettje mást vállal: a páros létezés androgüni teljességét dicséri, másiktól megkapható önmagunkra derít létbölcseleti fényeket.

Lényegi vonulat ez a szerző lírájában. Csak példaképpen: mit is mond a szerelem antropológiai vívmányáról egy másik szonett, a Szeretők? A fölütés egyszerre lobbant ontológiai távlatokat („elemek”), s mutatja egy finom utalással a művészetnél (vö. Elemi szonettek) is maradandóbbnak a másik ember csodáját: „az elemeknél / erősebb vagy”. Az élet abszurd állagát beszéd és párbeszéd képessége, a nyelv közös világot teremtő hajlandósága írja felül: „Ha élni / nem is, embert s istent összemesélni // hasonszőrűek közt nem lehetetlen / itt a földön.” S a zárlat egyszerűségében is bonyodalmas szépség lappang – amennyiben a „Jó” nemcsak a szeretői helyzetre érthető, de a „szerető” jelzőjeként is a biztonság és bizonyosság örömeit nyomatékosítja: „Jó szeretőnek lenni annyi éve.”

De ocsúdjunk vissza a Semmit egészen versvilágába!

Alliteráció („Valakik voltunk”, „világ”; „Folyók”, „fák”), szótőismétlés („egykor is, egyenként”, „egyedül”) és ismétlés („egyedül”×2) szelíden elemi alakzatai rendezik renddé az első strófát. Csatlakoznak ehhez egyéb tényezők is: a közlési tempó megeredő bősége (egysornyi mondatot háromsoros követ), az elhagyott névelők („Folyók…”, „egész világ”) József Attiláig visszamutató mondattani erélye, kancsalrímes benső eufónia („erednek” – „sarjadnak”), a gondolatritmus ősisége („Folyók…” – „fák…”) s a kettősponttal nyomatékosított kifejtő-magyarázó szándék, mely a logikai szabatosság elmellőzhetetlen eleme itt. Úgy tereli vissza figyelmünket a világ előtti világokig a fölütés, hogy a kezdetek fölemlegetésében máris végzetszerűséget érzünk, az emberi sorsirányok szinopszisa emberen túli értelmekhez tanácsol.

A magános keletkezés tézisére ellentétes kötőszóval indít antitézist a második quartina: az időben („aztán”, „órákban az évek”) kifejlő önismeret a saját mivolt töredékes jellegét tudatosítja („csak fele voltál / valaminek, vagy fele sem”). Az „üres” jelzőre felelő „telnek” ige a teljesedés mozzanatát is a közlésbe illeszti; miközben a versszak soráthajlásos dinamikája az anyagi valóságnál („nyers, izgága atom”) tágasabb dimenzióra fordítja a beszédet – a tavasznál és ősznél tágasabb nyár képzetkörével.

A szonettszerkesztés hagyományosan a záró két terzinára tartogatja az ellenpontozó konklúziót; Báthorinál is itt veszi kezdetét a tanulsággyümölcsöztetés szép művelete. (A vers elevenségéért az enjambement [„amíg tavasz / és ősz…”] kompozíciós határokon túlindázó természetessége szavatol.)

Az első szakasz a többes szám első személy révén adott hírt arról, hogy az egyetemes emberi létet érinti a vers; a második versszak önmegszólításnak érezhető személyességet („megtudod”, „voltál”) vitt színre. A harmadik strófa azonban megszólítássá érleli az önmegszólítást, hiszen az „én” alanyi helyzetéből ez következik: a szonett a szeretett másik felé fordul értelmezően szenvedélyes figyelemmel. Aki nemcsak a világ megértésének záloga („Mert én semmit egészen / nem értek nélküled már”), de a saját jelenvalóságot kiegészítő-beteljesítő szereplő is („páros másfeled”). Vagyok, mert vagy – mondja a vers; vagyok, mert úgy vagyunk, hogy szeretjük egymást – teszi hozzá; vagyok, mert kapcsolatunkon keresztül mindenki máshoz is kapcsolódni tudok – állítja az utolsó sor.

„…ki minden embert csak benned szerethet”: vajon ez megszűkítése lehetőségeimnek? Kiszolgáltatottság az egyetlennek? Minden embert, de csak benned – csüggedhetnénk. A vers, e „Hálaképpen” tartalékolt „röpke kézjegy” lelkülete azonban inkább fordított belátást sugall: benned, de minden embert. Egészen.

 

(2) Alapszókincs

 

Mint egy nagy kő

 

Boldogság az is, megválni a tompa

magánytól, – a fák közt bujkál a kék ég:

a szőke törzs, a gallyak vézna csontja

nyugszik már, mert megtalálta a békét

 

fenn a magasban. S te fekszel a fűben

és mondod: nézd, úszik velem a tenger...

Ami nagy s kicsi, arról egyre hűbben

kell beszélni, egyszerre, türelemmel.

 

Mi a magány? csak koravén halál.

Semmi nincs fenn a világegyetemben,

ami lenn a szívben valószínűtlen.

 

Isten s szerelem egyedül talál

meg, – ahol vagyok, ott mindig helyem nő:

nem szülök, nem származom, mint egy nagy kő.

 

Sziszüphosz. Káin. Toldi. A jézusi tanács értelmében kenyérrel viszonzandó megtámadtatás, Ady föl-földobott köve és Pilinszky Apokrifjében a kreatúra végső státusza: emblematikus eszme- és művelődéstörténeti helyeken tűnik föl rendre a kő motívuma, mely – címbe emelt hasonlatként –
Báthori Csaba szonettjében is középponti elem, az önértelmező-önmegalkotó földi identitás jelzete. Mégpedig úgy, hogy csupa egyszótagos szó kerül itt hasonlati szerkezetbe, mintegy alapszókinccsé avatva a költői önmegismerés nyelvi elemeit.

A vers magány és boldogság összefüggéseit vizsgálja, egy artisztikus egzisztencializmus jegyében.

A fölütés régebbről áradó beszédfolyamba illeszti a dikciót („Boldogság az is”), miközben a magány ellenszeréül a boldogság természeti feltételeit ajánlja („kék ég”, „szőke törzs”, „gallyak vézna csontja”), legfőképpen pedig az általuk már föllelt magaslati békességet („megtalálta a békét / fenn a magasban”). Igével, jelzővel, metaforával éri el a szöveg, hogy ne csak egy-egy motívum essék a megszemélyesítés hatálya alá, de a teljes tájék személyforma organizmusként teremjen elénk.

A második versmondat megszólító-önmegszólító intenciója társas helyszínt rajzol („fekszel”, „mondod: nézd”); a környezeti élmény pedig a „tenger” transzcendens toposzában összegződik, mely a füves térségre és a kéklő égboltra egyaránt vonatkoztatható. Akárha két, egymást tükröző tenger közt úszna-létezne a megszólított. (Nem meglepő, hogy e kitüntetett lelkiállapot ars poeticát formázó két sorban sűríti bölcseletté tapasztalásait: „Ami nagy s kicsi, arról egyre hűbben / kell beszélni, egyszerre, türelemmel.”)

E boldog szólam torkollik a tercinákban a magány, a magányosság mibenlétét firtató meditációba („Mi a magány?”). A „koravén halál” egyedi jelzős szerkezete még az elmúlás riadalmát keltheti föl az olvasóban, de a továbbiak újra a filozofikum zónájában csillapítják az érzelmi dilemmákat; eszerint a földi létező sincs elrekesztve a földön túli (egyszersmind: földöntúli) univerzum törvényeitől, irgalmaitól.

„Isten energia, nem megnyugvás”, mondja Joan Chittister (A Lélek lélegzete, ford. Égető Ildikó Anna OSB). Ez az áramló-iramló nyugalmi metarend kerül párba a szerelem titokzatos mindenségével, hogy mint legfőbb instanciák, a magános lényre irányíthassák leglényegüket: „Isten s szerelem egyedül talál / meg”. Ez az egyedüllét nem a hétköznapok állapota, hanem létbeli státusz – mely ugyanakkor az otthonkeresés lehetőségeiért is szavatolhat; föltéve, hogy teljes jelenlét tölti ki a szubjektív sorsalakzatot („ahol vagyok, ott mindig helyem nő”). Múlttól és jövőtől egyaránt független ez a pozíció („nem szülök, nem származom”), a mindenkori most alanya ezért tarthat számot a kőszerűségre: erre a viszonylagos tömörségre, állandóságra, állhatatosságra és egyszerűségre. – Lehet, hogy a szikla a legpuritánabb állat?

Nem teljesen érthető, a vény nélkül kapható medicinák társadalmába miért nem iktatták még be egészségügyi szakhatóságok Báthori Csaba verseit. E szonett olvastán értetlenségünk további jogot nyer. De magános olvasók is távoli közösséget előlegeznek – „Remete folyók torkollnak a tenger / vizébe, hol senki szomját nem oltja” (Elszigeteltség).

 

(3) Újrakezdeni az ártatlanságot

 

Melankólia LXXIX

         

Minden eljön és minden elmegy és a

világ száz titkos neve változatlan.

Nincs reggel nap, hogy amit megtanultam,

ne volna ismeretlen hordaléka

 

életemnek. Holtágat megelőzi

az idegenség, a maradék emlék,

minden feltör a vérben ami ősi, –

mintha szívedben lezajlana húsvét.

 

Világos, tengeren kell gyalogolni,

űrbe sietve menteni a kincset

céltalan mint vágtató halgerincek.

 

Édes íz meglenni hajnali nyállal,

korán még emberek a föld lakói

és saját lélegzetünk a madárdal.

 

Transzhumanizmusba átzökkennünk, ha még a humanizmus előtti barbárságokból sem lábaltunk ki teljesen? Ez a korfeladat villanhat eszméletünkbe, amikor az ember körüli élet megannyi méltánylásával, jobb életre ihlető számbevételével szembesülünk Báthori Csaba verseiben.

A tekintet tisztasága nála alkímiás misztikumot észrevételez: „Egyetlen szín telíti meg a rózsát” (A némaság szonettje). A Duinói elégiák Rilkéjét, az angyalival érintkező állati létmód igazságait szavalja tovább az erdei életvalóság dicsérete: „Megtisztít a szarvas csodálkozása” (A szarvas pillantása). S a nem-emberi elevenséghez tanácsol közelebb simulnunk a tübingeni elődtől vett hangütés is: „Hogy virág légy, fürödj meg néhanapján / hajnali esőkben, tűzz tulipáni porzót / öved alá, hónaljad harmatozd meg, / kankalinillatokkal… és mehetsz” (Hölderlini).

A Melankólia sorozat hetvenkilencedik darabja már nyitányában tudatja szándékait: az általános névmás („minden”) elismétlése és a három, kapcsolatos mellérendeléssel egybefűzött tagmondat kijelentő-konstatáló nyugalma („Minden eljön” – „minden elmegy” – „a / világ száz titkos neve változatlan”) bölcseleti tónust alapoz meg. Mulandóság és változatlanság kettőssége mint a világ egyetemes jellemzője fogalmazódik meg; a folytatás innen szűkíti fókuszát az alanyi tapasztalás színterére. A fényekkel szinkronban eszmélő reggeli tudat a tudatosság kognitív ismérveit veszi magára; az én emlékezeti élményköre az öntudat lehetőségeit gyűjti magába: „Nincs reggel nap, hogy amit megtanultam, / ne volna ismeretlen hordaléka // életemnek.” (Bravúros a „Nincs reggel nap” szerkezet: a részben elhelyezett egész a nézőpontok és perspektívák szubjektív játékára is int.)

A soráthajlás a második versszakba sodorja át épp az „életemnek” szót, akárha az egyén világa túlterjeszkedne a mondhatóság eredendő határain. A költőtől ismerős, vízi metaforika („Holtágat” – megtámogatva a névelőelhagyás közlési nyomatékával) a személyesből az elvontba („idegenség”, „emlék”) emeli a versbeszédet; a múltak jelenvalósága test őrizte ténnyé válik („minden feltör a vérben ami ősi”); a megszólítással („szívedben”) pedig az olvasót (mint társat a létezésben) is igazságainak zónájába vonja a mű, a feltámadás („húsvét”) napi gyakorlatát napi csodaként ajánlva figyelmünkbe.

A költemény második szerkezeti egysége a bólintó érvényű „Világos” kitétellel (mely a fény szó szerinti jelenlétére is utal) a levont következtetéseket sorolja két szakaszban. Előbb derekas lehetetlenséget jézusi csodatétellel szembesít („tengeren kell gyalogolni”), kozmoszt hódító emberi hajlamokat („űrbe sietve”) a menny iránti halaszthatatlan honvágyhoz („sietve menteni”) társít (vö. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön […] Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben” – Máté 6,19–20.), a racionalizáló pragmatika („céltalan”) elébe a léttörvények szabta elevenség („vágtató halgerincek”) hatóerejét helyezve.

E feladatkijelölő strófa után a zárlat az intim harmónia („Édes íz”) és az esendő létezés („hajnali nyállal”) között ismer a humán kondícióra: a „meglenni” egyszerre jelöli a ’megvagyok, nem vesztem el, elvagyok valamivel’ profán helyzetjelentését és a ’vagyok, létezem’ ontológiai vallomását. S mint annyi más Báthori-szonettben, itt is az ártatlanságát újrakezdő világ dereng a szólamrendbe („korán még emberek a föld lakói”) – hogy az utolsó sorban egybeérjen föld és ég, emberi és animális, éltető testi műveletsor és magaslatok csilingelő ornitológiája: „és saját lélegzetünk a madárdal”.

Mi minden fér egy reggel öntudat-költögető perceibe, óráiba? Tiszta nekiszánással minden, ami tiszta. Legalábbis ezt olvashatni ki ebből a melankóliából.

Az ilyen költészetnek nemcsak esztétikai hozadéka: lelkiismereti fedezete is van.