Az alvilágot, mint egy települést körbejártam.

Kartonszememmel mindent becsomagoltam,

de gondolataim még egy másik városban hevernek. 

A központban voltam, amikor az első járókelő

átsétált rajtam. Tekintetem megragadta, 

és pixelenként továbbvonszolt.

Ez a kötelék kapcsolattá keményedett közöttünk. 

Amikor széttéptük, látomássá zsugorodtunk egymás előtt. 

A tarkómon még ott pulzál nevetéseid nyoma, 

mikor sírok. 

Ha kiműtöm magamból a könnyeket, 

akaratlanul is felsértem a magamba gyűrt örömöm. 

A szikémen a megszáradt szomorúságommal kérlek, 

bocsáss meg, Hadész,

Lefeküdtem a lányoddal, belényúltam. 

Most ujjamon úgy díszeleg, 

mint a legszorosabb gyűrű.