[Látó, 2012. május]

A lány román volt, először nem is értettem, mit akar. Az operánál jött szembe velem, rajtunk kívül senki sem járt az utcán. Alacsony volt és vézna, szeme sarkában már mélyültek a szarkalábak, pedig nem lehetett idősebb nálam. Horgolt sapkája alól pislogott fel rám, magányosnak tűnt.
– Kérdezhetek valamit? – ismételte.
– Kérdezz! – mondtam.
Zavaros elbeszéléséből mindössze annyit tudtam kivenni, hogy nemrég érkezett vonattal Nagyváradról, most pedig nincs hová mennie, ezért gyűjt pénzt, hátha be tudna ülni valahová; eddig négy lejt sikerült összekaparnia, nem tudnám én is kisegíteni valamennyivel? A pénztárcám után nyúltam, és vártam, mikor vágnak tarkón valamelyik sötét szögletből, de semmi sem történt. Kivettem egy egylejest, és odanyújtottam neki.
– Kérsz egy cigit? – kérdeztem.
Mohón kapott a csomagból kihúzott szál után, arca felvillant a gyújtó lángjánál. Hópelyhek telepedtek vastagon kifestett szempillájára, majd úgy csordultak alá az arcán, akár valami üszkös könnycseppek.
– Köszönöm – mondta.
Rágyújtottam én is, fújtuk egymás arcába a füstöt. Vártam, hogy továbbinduljon, de ő csak toporgott egy helyben.
– Messze laksz? – kérdezte aztán.
– Messze – feleltem.
– Veled mehetek, míg kitart a cigi?
Megszorítottam zsebemben a teli csomagot.
– Jöhetsz – mondtam.
Vadul kavargó havazás kísért hazáig, a lépcsőház előtt felrezzent, amikor a kulcsom után nyúltam. Alig nyitottam résnyire a kaput, ő máris besurrant, mint egy meleg kályhát kereső macska. A lépcsőn felfelé hallottam, ahogy piheg mögöttem.
Kinyitottam az ajtót, de még ki sem húztam a kulcsot a zárból, ő máris a kilincsre fonta az ujjait. A sötét előszobában a lakótársaim cipőjére taposott.
– Hol a fogas? – kérdezte.
– Nem számít – mondtam.
– Villanyt sem kapcsolsz?
– Nem – mondtam.
– Szégyellsz?
– Igen.
A vállára tettem a kezem, úgy vezettem el a szobámig. Szótlanul dobta le kabátját a fal mellett heverő matracra. Adtam neki egy pokrócot, én az ágyra dőltem. Meg sem várta, hogy elforduljak, letolta a nadrágját, aztán elvackolta magát. Vastag sötétítők rekesztették ki az utcalámpák derengését, a szoba másik végéből nem láthattam, de éreztem, hogy néz. Csak akkor hunytuk le a szemünket, ha nagy ritkán egy autó fényszórói belezavartak a sötétségbe.
Nem tudom, hogy aludtunk-e, vagy csak néztük egymást egész éjszaka. Hajnalban felkeltem, és a matrachoz léptem. Még mindig az ágyamat bámulta.
– Fordulj a fal felé! – mondtam, és félrehajtottam a pokrócot.
Feneke forró volt, amint az ágyékomhoz rántottam, és térdig toltam átnedvesedett bugyiját.
– Te egy jó ember vagy – mondta.
Azóta gyakran találkozom vele, ha éjszakánként egyedül sétálok a városban. De többé nem szólít le. Még csak rám sem néz. Én meg mindig átmegyek a másik oldalra.