[2017. november]
Bizonyos lélekbúvárok szerint azért félünk halottainktól, mert még életükben a halálukat kívántuk. Márpedig a férfi odahaza szeretne kimerészkedni a korai sötétség beállta után is a vécére anélkül, hogy az árnyékokkal telezsúfolt tágas előszobán áthaladva felesége kísértetétől kellene rettegnie. Az asszony most éppen mélyaltatásban, operálják a combnyaktörését. A férfi a kórházi folyosóra kihelyezett padok egyikén foglal helyet. Várja a híreket, s önvád mardossa közben. Kikapcsolt mobiltelefont szorongat bal kezében, amit felesége adott át neki, mielőtt a műtőbe tolták volna. A készülék ebben a formában a férfi számára hasznavehetetlen, hiszen nem kapta meg nejétől a SIM-kártya kódját. Bármennyire szeretné átnézni élete párjának szöveges üzeneteit, nem fér hozzájuk. Ha viszont váratlan komplikáció következtében az asszony elhalálozna, férjének a mobilszolgáltató cég minden bizonnyal kiadná a kódot. S akkor a férfi megtudná, feleségének vajon volt-e szeretője, vagy csupán kifejlett paranoia gyötri őt hosszú ideje már. Rutinműtétről van szó, de bármi megtörténhet. Amint idáig ér gondolatban, a férfi egyszer csak megrázza a fejét, mintha ily módon akarná megzabolázni önnön képzeletét. Megérzi, ahogy a hirtelen mozdulat felkelti a folyosón várakozó többi hozzátartozó figyelmét. Jobb híján elvörösödve pislog az őt bámuló ismeretlenekre.
A férfi másik kezében keménytáblás könyv, a borítón egy nagyváros látképe madártávlatból. Felesége kérte, hogy hozzon ki számára a bibliotékából valami olvasmányt, amivel a lábadozás hetei alatt elterelheti önnön figyelmét az ingerszegény környezetről. A férfi el fog mondani az asszonynak a szerzőről mindent, amitől csak ígéretesebbnek tűnhet a kikölcsönzött regény. Az írónő középiskolás korában idegösszeomlást kapott, azóta is szorongások gyötrik. Ezért nem vette át személyesen a neki ítélt Nobel-díjat. Nehéz életpálya, de a férfi feleségének vajon mi jutott? Az asszony egyszer szerepelt egy beszélgetős műsorban az egyik kereskedelmi tévécsatornán, s elárulta a műsorvezetőnek, hogy férje türelmetlenségéről a millenniumi földalatti jut eszébe olykor. Tudniillik az egyes metró szerelvényeire jellemző, hogy alig van idejük a ki-, illetve beszállásra az utasoknak. Na, és a névtábla közös otthonuk postaládáján! Csak a családfő neve van feltüntetve, mintha az asszony nem is létezne. Nyilvánvaló, hogy a házasságkötés a szuverenitás egy részének feladásával jár együtt, de a nő egyre gyakrabban szeretne kilépni férje árnyékából. A férfit tulajdonképpen azóta gyötri beteges féltékenység, hogy neje a Mónika-show ominózus adásában mindezt ország-világ tudtára adta.
A kórházi padon ülve a várakozó férj egyszer csak azon kapja magát, hogy már percek óta próbálja megállapítani, vajon a keménytáblás könyv vagy a titkokkal terhes mobiltelefon nehezebb-e. Felesége élete vagy az írónőé bír-e nagyobb súllyal? Amint a tárgyakat egyensúlyozza két kezében, mintegy mérleg benyomását kelti a külső szemlélőben. De hirtelen kinyílik az egyik ajtó, s egy fehér ruhás nővér az ő nejének nevét kiáltja. A név hallatán azonban nem egyedül a férj pattan fel ültéből a folyosón. Az idegen pasi tweed-zakót visel, szemüveges és erősen kopaszodik. Miközben bizalmatlanul méregetik egymást, a férj megrémül a gondolattól, hogy felesége bevallottan vonzódik a tanáros külsejű hímekhez. A habozás csupán egy pillanatig tart. A két férfi egyszerre és tétován indul el a nővér felé, mint akik jó előre tudják: az ajtóban óhatatlanul találkoznak majd, akár a párhuzamosok a végtelenben.
