[2017. november]

---

(EGY FÉNYKÉP NYOMÁN)

Azok a rozsdás (festett?) téglalapok...
(ékek a víz kávészín bordázatán?) –
gondolom: nem kunszt, nem nagy dolog...
beszól az őshonos tulaj, a szerző:
ugorhatsz, ha meguntad végleg.
Figyeld csak, ott az az erdő,
meg hogy: ha most balra nézek,
lelépek – ez és más hasonszőrű
célzott természetrajzi képek...
a temetőbe megint más híd vezet.
(Vajon sárga az is? Sík-? Csőidom?
Koromszagú, olajos síntelep?)

Ezen a vonalon nincs balesetveszély;
vaskorlát véd a forgalomtól,
csak a fák színe húz a folyóra,
zuhansz, ha kiengeded a féket,
szóval, ha elfogy a bor s a nóta.
A város régi, itt énértem és
teérted van minden – a hidak is
tetőled várják a napi választ,
távolban házi magány – betonpiramis,
melyben a sírrabló soha kincset,
de még balzsamos reményt sem talált.
Ezért aztán egyszer hazaindultában
az egyik hídról (a vasúti volt talán)
hazavitt egy-két szatmári halált.