[2018. október]
TAMÁS TÍMEA: IKERMONDÁK. GYEREKMESÉK FELNŐTTEKNEK.
SZURCSIK JÓZSEF ILLUSZTRÁCIÓIVAL. KISVÁRDA, RÉTKÖZI MÚZEUM BARÁTI KÖRE EGYESÜLET, 2017.Koherens hang jellemzi Tamás Tímea költői életművét, és a mostani prózai mesekötet is következetes poétikai irányultságának egyértelmű jelzője. A korábbi kötetekkel rokonítható érzelmi világ jelenik meg, ezúttal a társszerzőként jelölt Szurcsik József illusztrációival megerősítve, vagy még pontosabban: ellenpontozva. Mert, ahogy a zenében is, az ellenpontozás a másfajta világ szomszédságával, másféleségével erősíti az otthonosság érzését. Némiképp olyasmit idéz elő, ami a megzenésített versek esetében keletkező zavarhoz hasonlítható, a kételkedéshez, hogy talán ehhez a vershez másfajta dallam illene. Ellenben utóbb el kell ismernünk, hogy a zavar gazdagít, segít a betájolásban. Mindezt azért kell itt az elején megjegyeznünk, mert az itt olvasható meséknek nagyon erős az atmoszférájuk, tájjellegű hangulatuk, annak okán, hogy erős, filmes nyelven szólva, erősen befényképezett földrajzi tájegységekhez kötődnek. A varsági hegyek alja, őzetetőhöz közeli forrás, mesés barlang, mindezek máris felidézik nemcsak a jellegzetes tájhoz köthető hangulatokat, hanem egyben megteremtik azt az emlékdallamot is, amely mindenkiben a maga személyre szabott kép-kíséretét, díszletét előhívja. A mesék – egy ilyen miliőben – nem is szólhatnak egyébről, mintsem tündérekről, csodatevő nagyapáról, a nagyapa „egymás kezét fogó” jelképeiről.
A kötetben található három mese (Ikermondák, A kismese, A futócipő) ugyanannak a világnak a koordinátarendszerét teremtik meg. A mesei világteremtés hangsúlyait mindenképpen ez a hangulati dimenzió kölcsönzi. A hangsúly pedig az emberi lélekhez közelebb vivő úton, az úton levésen van. A jelen lévő, megidézett táj nem magyarázó-leíró jellegű, hanem irányító, terelő: a szöveg képisége mintha a lélekben található szem megpillantotta látvány volna, és a költői formatár e belső látvány megfogalmazójaként mesélné el a történeteket. A szövegek határai ennek okán messze nem esnek egybe az írások határaival. A geokulturális utalások messzire visznek, a tájbeliség dimenziója több szempontból is meghatározó tényező, a beazonosíthatóságon túl (Székelyföld, Varság) azonban a határok elmosása a legerősebb funkciójuk. Mindezt pedig úgy végzik el, hogy egyáltalán nem kérik az olvasótól az autentikus értelmezési keretük megrajzolását.
Tamás Tímea meséi valóban gyermekmesék, de nemcsak a felnőttekhez szóló alcím miatt többek, illetve nem a jelzett szándék, a szélesebb olvasói körre utaló címzés adja a többletüket. A mese kezelésének dinamikája kulcskérdés esetünkben. A történetek, akárcsak a táj, szintén a valóságra utalnak, ellenben akárcsak a mesékben, az utalás csak közvetett, inkább viszonyokra, mintsem társadalmi eseményekre ismerhetünk. Viszonyokra, a nagyapa és a fia között: a nagyapának futócipőt csináltató fiú mai keretekbe tölt népmesei történetet. Az említett dinamikát az adja, hogy a mesei látószöget mintegy saját szempontjává teszi, a szokványos mesét a saját látószög mentén megnyíló távlatok nyitják meg. Szüntelenül kitárulnak kisebb-nagyobb mellékszövegvilágok, amelyek szinte észrevétlenül, későbbi történések ismeretében válnak igazán érzékelhetővé. Mindez ugyancsak a határok tágítását eredményezi. Ezért is állítható, hogy a mese, a fikció és a valóság határmezsgyéin túlra egyazon időben elmozduló szövegek nem pusztán térben, hanem időben is átlépik a határokat: megáll bennük az idő. Az érzékek szenzibilitásának sziporkázása nem szokványos, hanem tág terű, ugyanakkor egységes esztétikájú mesevilágot teremt.
