Mire megismertem őket, ötven

éve csiszolták a mozdulataikat,

harmincat közösen. Minden

a helyén volt, nekem úgy tetszett

akkor, és most is így látom. Holott

amiben éltek: világháború, szocialista

rezsim. Nem választották. Egy alkalommal

a Négy páncélos és a kutya ment,

mondtam, mennyire jó, hogy voltak

ezek a szovjetek – sosem volt ilyen

dühös korábban nagyapám (később

sem lett), „de én jobban tudom, láttam

a filmeket”, erősködtem, nagymamám kérte:

hagyd csak, mire ő lemondóan legyintett

rám. Később derült ki, micsoda

tragédiák voltak a családban, kínzás,

fogság, vagyonelkobzás, megvetés,

ami után már a szeretet sem volt 

elég megtartó erő, a gyerek

előtt ezek korábban nem, csak

a joviális történetek hangoztak el.

Ismeretlen számomra, hogyan voltak jelen

életükben az ő őseik, mit hoztak magukkal,

és mit alkottak saját elhatározásból,

ketten. Az ajtóhoz hozzátartozott a kezek

érintésétől simára vált, kopott felület,

ahogy a küszöb is már elvékonyodott

a talpak alatt, középen. Csigaház ez,

amibe így visszahúzódom, aki ott

a türelem nyelvét hallom visszhangozni.