[2015. május - FaluLátó]
Borbély Szilárdnak
Pestről hazafelé tartva, megálltunk Debrecenben, és bementünk egy cipőturkálóba, mert Hajni leadta a drótot, hogy ott olcsón lehet gyerekcipőket kapni… Már a pénztárnál álltunk, amikor kiderült, nem lehet bankkártyával fizetni, ezért én ott maradtam kétkosárnyi cipővel, Jutka meg elment pénzt kivenni a kártyájáról. Ekkor köszönt rám Borbély Szilárd. Szabadkozott, amiért fél cipőben van, de sietett, nehogy kimenjek... Lenéztem, és valóban, a jobb lábáról hiányzott a cipő, zokniban állt ott, így értette tehát a fél cipőt, a pár másik felét a kezében tartotta, pontosabban, ha jól emlékszem, mindkét kezében tartott egy-egy cipőt. Mondta, hogy most szerkesztik össze a stafírungját, egészen biztos ezt a kifejezést használta, talán ezért ismételte meg másképp, itt vásárolnak az esküvőjére, mondta másodszor, két nap múlva házasodik. Azelőtt soha ilyen felszabadultnak és közvetlennek nem láttam, ami azért is jólesett, mert az ilyen boltokban bizonytalan szorongás szokott rám törni, feszélyez a sok-sok levetett holmi, a levetett holmikhoz tapadó sok-sok személyes történet... Sokkal jobban örültem Szilárdnak, mint ahogy leolvashatta rólam. Észrevettem, kicsit csalódott a tartalékláng láttán: ő lelkes, én visszafogott, miért vajon?, írt is másnap egy levelet, ne haragudjak, hogy úgy lerohant, biztos zavart az ő túlzott közvetlensége. Nem fedtem fel válaszlevelemben sem, hogy egyáltalán nem haragudtam, egyáltalán nem zavart közvetlensége, ellenkezőleg, mentőövként örültem neki, csakhogy az történt, hogy a pesti reggelihez bezöldhagymáztam, Hajni hozta aznap reggel a piacról, direkt nekem, és mivel úgy gondoltam, hogy aznap senkivel sem fogok találkozni, senki idegennel, jól betermeltem belőle. Szeretem a zöldhagymát, talán mert a gyerekkori szalonnasütések jutnak róla eszembe, nagyapám hatalmas kertjében, a diófák alatt, a hosszú nyári délutánokon. Boldog gyerekkorom volt.
A Nincstelenek elolvasása után ébredtem rá, hogy a szegénység teljesen mást jelentett a határ két oldalán. Más ízei, illatai, mozdulatai maradtak fent. Pedig légvonalban kábé húsz kilométer lehet Fehérgyarmat és Szatmárnémeti között. A könyv olvasása közben, otthon járva, kiautóztam arra a vidékre, jólesett kószálni egyet a beregi lapályon. Keleten, északon a havas Kárpátok, talán még Verecke is látszik, délre és nyugatra a tág égboltú alföld, a mesebeli alakokat idéző felhőkkel… Nekem a közeli Sárerdőről sem a sár jut eszembe, hanem a Sár patakból kifogott csukák meg a rengeteg őzláb és vargánya, amit nyári délutánokon szedtünk. A falu nekem az egyszerűséget, a bűntelen világot jelentette. Vonzott a gyertyafény, a petróleumlámpa, a mosdótálban való mosakodás, az aszfalt nélküli utca, a vályogház, a kútról hordott ivóvíz. Szegénynek lenni jó, így éreztem.
A Nincstelenekben az ábrándokkal, a mézlő történetekkel teli gyerekkort láttam meg, a gyerekkor otthonosságát, puha és meleg fészkét... Nekem a Nincstelenekből boldog gyerekkorom színes lepkéje bújt elő. A természet közelsége, a sárban tekerőző giliszták látványa, az ujjak között vonagló békák hűvöse, az érintések megrázó élménye, a fakéreg horzsolása... A por selyme a töltésoldalban: annyira súlyos ez a por, hogy nem is porzik. Súlyos, ellenben finom és simogató. Szinte hűs. Pedig forrón remeg a levegő, és forró a por is, de nem éget. Az illatáról érezni, mennyire forró. Nincs neve sem a forró pornak, sem a por alatti pornak. A Szamoshoz közelítve a por megvastagszik, selymét felváltja a fakóbb vászon – nem lesz durvább, csak megvastagszik. Lepereg a vízbe, mintha feltépődne a vízfelszín, ahogy szövet szakad, amikor nagyanyám nem vágja az anyagot, hanem belemetsz az olló hegyével, aztán gyors mozdulattal szétszakítja. Iszapos részen kell keresztülcaplatni a porondig, bokáig süllyedünk, de ha jó helyre lépünk, csak épp a lábujjunk között buggyan ki a sár. Nem, ez nem sár, ez iszap. Bár az sem. Iszap a temető mögötti kubikgödörben van, lehet pakolgatni egymásra. Sár pedig a Mátyás király utcában, nagyapámék háza előtt, eső után. Ha a porondon gödröt vájunk, a tavacska alja nem sima, nem simogató, a vizes homok nem tud kibuggyanni a lábujjak között. Ha egészen közelről figyeljük a nedves homokot, látjuk, ahogy egymáson átgördülnek a csillogó homokszemek, szép, mint egy kaleidoszkópkép. Nincs neve a szépségnek, nincs neve a jónak, sem a rossznak, sem a csúnyának.
A név nélküli közelséget hozta vissza a Nincstelenek. A bűntelen közelséget. Amikor a könyv utolsó lapjain Máli azt kéri, hogy fogadják be, de az anya elutasítja, akkor úgy éreztem, hogy ez a fajta nincstelenség nem illik bele az én nincstelenségembe, nem fér vele össze, a nemet intő anya nem igazi nincstelen, mert a nincstelennek semmije sincs, ennek az anyának viszont van valamije, a nincse van. Az én gyerekkori nincstelenem, semmije nem lévén, odaadta volna a nincsét, a könyvbeli nincstelen viszont nem adja oda, mert megakadályozza a van nyomasztó képzete.
Nemrég mesélte Éva, hogy olvasott egy színdarabot, vagyis nem olvasta, hanem látta, vagy talán csak elgondolta, szerepel benne egy színésznő, aki elfelejt olvasni, valami történik a fejével, kipereg belőle egy csomó minden, nem tudja azt sem, mit kell kezdeni a betűkkel, gőze nincs, mit csináljon a levelekkel, amelyeket a szerelmétől kap. A szerelme, aki egy távoli országban él, és valami miatt nem vághat neki az útnak, nem tudja, hogy ő nem tud olvasni, ezért naponta hosszú leveleket ír neki. Érkeznek a levelek, és a nőnek fogalma sincs, mi velük a dolga. Aztán egyszer valahogy leteríti a parkettre a lapokat, mezítláb rájuk lép, járkálni kezd rajtuk, és lassan-lassan megérzi, megsejti – keresni kell a megfelelő szót –, átéli a tintával papírra írt szavakat…
Ahogy Szilárd ott állt előttem, egyik lábán a kifűzött cipő, másikon a zokni, azt gondoltam, és valamiféle megrendültség sem állt távol tőlem, hogy egy költő áll előttem. Mint valami növény, a földben futó áramokat szívja magába, hogy testén átvezetve, feltöltődjön energiákkal, aztán elinduljon, hogy mindennek nevet adjon. Az érzéseinek, a félelmeinek, a vágyainak, a tárgyaknak, a látomásoknak nevet adjon, vállalva, hogy ezzel kiszakítja őket a név nélküli boldog nemlétből. Megtölti a teret nevekkel, hogy ezentúl senki ne nézzen ezen a teren keresztül.
Amikor a Nincstelenek nyomán először jártam Túrricse, Gacsály, Zajta vidékén meg a határ innenső oldalán, Szárazberek, Kispeleske, Sándorhomok útjain, meleg késő nyár volt, és bár már érett a penyigei szilva, fürödni lehetett a folyókban. A lehullott szilva szétlapult talpam alatt, érintése puha és forró volt, olyasmi, amit arcunk érez, ha valakinek egészen közelről nézünk a szemébe… Másodszor november végén, az első fagy után kerültem arra. Az út szélén hagytam az autót, majd a töltésoldalban levetettem a cipőmet, és meztélláb sétáltam a folyópart felé. Nappalra valamennyire felmelegedett az idő, de a talaj hidegen sütötte talpamat, a homok sem simogatott, inkább karcolt, a por pedig, mint sebről a var, lemezkékben vált le a keményebb agyagrétegekről. Illetve úgy éreztem, a bőrömmel együtt a talpamról szakad le, és ha nem fordulok máris vissza, mire a partig érek, két véres csonk marad a lábamból. Visszaszökdécseltem a töltésoldalnál hagyott cipőmig, hosszan masszíroztam lábujjaimat. Eszembe jutott megint az a jelenet Málival, a regény végéről. És akkor belém döbbent, hogy az én nosztalgikus szegénységem mögött van egy keményebb, valóságosabb, embertelenebb szegénység. És nincs emelkedett gesztus a végén, nincs semmi, ami eloldozná a név vemhét. A nosztalgikus gyerekkor mögött van egy másik gyerekkor. Megbújik, mint látszatok mögött a nem látható. Mint por alatt a por.
