Találkozás a királlyal: Brunello di Montalcino

„– Gyere be, kedves Yoko – mondtam, kissé meglepődve, hiszen ebben a szobában anyakirálynői anyósomat leszámítva, soha nem zavart senki. Így este különösen nem.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Írok, Yoko – válaszoltam.

(Legyünk tisztában azzal, hogy egy ilyen ritka közeledésnek meg kapcsolatfelvételnek a konkrétság meg a pontosság az egyetlen esélye. Én persze nem csak jó szomszédi viszonyt akartam, hanem akár szövetségesit is, Sabrina akkoriban ugyanis nagyon csatangolt valahol, s csak este későn vetődött haza.)

– Mit írsz? – tette fel a rémületes kérdést.
Tudtam, ha erre a kérdésre nem tudok meggyőzően válaszolni, minden elveszett.
– A Manókról írok, Yoko, a Manókról – válaszoltam kisvártatva, iszonyatos koncentrálás és mérlegelés után.
– A manókról?
– Azokról bizony.
– Hát azok meg mik?
– Nézd, Yoko, a Manók az én hazámban… Hát ott, azok valami rettenetesen fontos lények… hogy is mondjam, olyan kis emberek, akik a föld alatt élnek, a mély barlangokban, ember nem járta nagy hegyek alatt, bányákban, igen, tudod, főleg a bányászok szoktak velük találkozni. Az én hazám tele van mindenféle ilyen Manókkal, egyesek nagyon gonoszak tudnak lenni… Az olaszoknak már nincsenek manóik – folletto, gnomo –, ez nekik nem jelent semmit.
Egyszeriben elnevette magát, magas, csengő, jóleső hangon. Valósággal kinevetett.

– Nincsenek is ilyen manók… hihihihi. (Most pontosan olyan volt, mint egy nagyobb fajta női manó az asztali lámpa szórt fényében.) – Te csak bolondozol velem!
Éreztem, hogy ha most nem vagyok résen, akkor nagyon eltolhatok valamit.

– Yoko, hidd el, hogy vannak. Egyébként én találkoztam is velük, meg is segítettek néhányszor, mert vannak olyanok, akik a föld alatt mindig követik az ember fiát és megsegítik, ha bajban van.
De éreztem, hogy ez így nem elég, valamit gyorsan rögtönöznöm kell: – Figyelj ide, ilyenek! – és sebtében lerajzoltam néhányukat az előttem heverő jegyzettömbbe.

– Ó, hát ilyenek nálunk is vannak. Ko-bi-to – kiáltotta, és összecsapta a kezét. – Ko-bi-to.
– Jól van, Yoko – mondtam –, hát ezekről a kobitókról van szó, ezekről írok. – Elmosolyodott, kérdő mosoly, kissé hitetlen, már-már fölényes.

Most nem kellene abbahagyni, most nem, gondoltam.

– Figyelj ide, Yoko! Van ott valahol, ahonnan én jövök, egy nagy hegy, a neve olyan, hogy kimondani sem merem, alatta meg egy ház, oda szoktam menni, ha örömem vagy bánatom van. Az a hegy valamikor egy vulkán volt, és a kidobált, óriási kövek ott lógnak a hegy oldalában a fák között; gyanítom, hogy annak a hegynek lyukacsos a belseje, az egész egyetlen nagy kőrakás. Ezek között laknak a kobitók. Hajnalonta, amikor még minden olyan vizes, ködös párában úszik, ki szoktam menni a ház erkélyére, és várok. Várok szüntelen, arra gondolok, hogy most talán elő fognak jönni ezek. Én nagyon hiszek bennük. Aztán van, hogy hirtelen megmozdul a föld, először egy nagyobb ilyen kis fej bukkan ki, aztán mögötte két kisebb, többnyire három. De sejteni, érezni lehet, hogy többen is vannak a környéken. Ilyenkor elnémulnak a kismadarak, egy ökörszem-, egy vörösbegy- meg egy cinkecsalád lakja velem azt a házat, ők repkednek a környéken. De a hegyoldalban, a kilencágú bükkfán is megszűnik az uhu-család örökös fészkelődése, szuszogó matatása. A tehenek odalent megállnak, alig csörren egy-egy kolomp. Kobitóék figyelmes, barna szemeikkel néznek engem, és beszélgetünk. De nem szavakkal. Azt kérdezik tőlem, hogy van-e valami baj, meg hogy segíthetnek-e valamiben? Nagyon erősen ott vannak, úgy, mint amikor lázas vagy, és a kistestvéred megfogja a kezedet. Általában azt mondom nekik, hogy csak látni akarom őket, mert az nekem jó. Ilyenkor egymásra néznek, és elégedett ciccenéssel eltűnnek. Még mozdul egyet-kettőt a föld, majd kisimul a pázsit. Ennek a háznak a környéke mindig tiszta, az elhullott fűszálak is össze vannak fésülve kis csomócskákba. Itt nincs sem egér, sem pocok, ennek a háznak a pázsitja olyan, mint egy felszállópálya. Ha pedig baj van – az a gyanúm, hogy a szem sugaraiból veszik ezt észre –, hangos nyögéssel meg nyikkanással vonulnak vissza. És olykor újra elő- meg előjönnek, még akkor is, ha nem várom őket. Néha valami folyik ott lenn a mélyben, néha különböző morgások meg verekedés zaja hallatszik. Ilyenkor megállok az erdőben, és minden erőmmel jelzem nekik, hogy ott vagyok. A nagy erdei szurdokok oldalában meg a patakok medrében elő- meg előbukkannak, amikor arra haladok. És akkor is gyakran ott vannak, amikor medve mellett megyek el, vagy medve keresztezi az utamat. Érzem, hogy nem szeretik a medvéket. Egyszer nagyon egyedül voltam abban a házban, és az egész éjjelt az erkélyen töltöttem el. Akkor tudtam meg a történetüket. Kezdetben egy volt ez az egész fajta, mi is benne. Még zúgott-fortyogott itt minden, és nagyon sokat kellett a föld alatt élni. De azért néha fel lehetett jönni a felszínre, szép, kék oxigént szívni. Akkoriban valami testvérgyilkosság megosztotta a népet. A kisebbik nép úgy döntött, hogy tovább oszlik, és az egyik fele megpróbál a föld felszínén élni. Ezekből lettek az emberek. A nép másik fele meg odalent maradt. Lassan-lassan elfeledkeztek egymásról, de néha mégis összetalálkoznak, és van, aki még emlékszik erre a testvérségre. A nagyobb nép egyik fele szintén elindult a földfelszínre, de azok elkéstek, nekik már csak az erdő jutott, ők lettek a szőrös medvék. A lent maradt két nép – a dicső vikminczek (ezek a mieink), meg a vad, álnok mekvenczek (ezek állanak közelebb a medvékhez) – vívják tovább egymással rettenetes harcukat. Csak akkor hagyják abba, amikor mi arra járunk, ezért szeretik, választják néha a vikminczek a mi közelségünket.

Nagyon jó nekem a vikminczeim közelében lenni, Yoko! Képzeld el, amikor egyedül haladok egy csak általam ismert csapáson ott fent a vad hegyekben, s megérzem, hogy nem vagyok egyedül, mert néhány kis vikmincz ott nyomul körülöttem a föld alatt. Elképzelheted, milyen jó velük beszélgetni, együtt lenni. Ilyenkor elmesélem nekik, de csak nekik, és senki másnak, hogy mennyire eszi a fene ezt az egész emberiséget. Egyszóval, nagyon jól elvagyunk. Néha leülök, nézegetem az erdő miriád finom gyönyörűséges mozgását, azokat az aprócska hajladozásokat, azt a folyamatos láthatatlan kavargást, amiből összeáll az a kis nyugalom. A Manó Nép pedig ott üldögél körülöttem a föld alatt, aztán egyszer már csak azt érzem, hogy eltűntek, hogy megint egyedül vagyok. Felállok és lépegetek tovább.

– Ó, Peder – szólalt meg Yoko, és karomra tette parányi kezét. Olyan kedvesen, ellágyultan mosolygott rám, mint azután soha –, ezek a te kobitóid milyen kemények, milyen erősek. A mieink olyan kicsik, tudod, bent laknak velünk a házban, vörös kis irgumburgumok, eldugják a fésűt, meg összebogozzák a hajunkat, leborítják a csészéket. Ha már tűrhetetlenné válnak, akkor elmegyünk otthonról, a nagymama pedig imádkozik, és füstölőket éget a házban. Ettől megcsendesednek, s a helyükre teszik az eldugott kulcsokat, gyűrűket, láncokat.
Szinte hajnal volt már.

– Hát itt sem a tiedből, sem az enyémből nincs egy darab sem, Yoko – mondtam. – Menjünk aludni!
Az asztalon ott maradt a füstölgő gyertya, meg a félig üres palack Brunello di Montalcino.

Azután, ha velem akart maradni, vagy el akarta sírni a bánatát, Yoko azt indítványozta, hogy kobitozzunk egyet. Máskor pedig, hazaérkezése után, madárkányi vacsoráját előkészítve, egyszerűen csak rám mosolygott, és szemöldökét felcsippentve annyit mondott, hogy: kobito. Ilyenkor tudtam, hogy minden rendben van. Talán egy évem is eltelt ebben az idillben. Drillben? Aztán hirtelen kitört a tavasz: szórakozott automatizmussal mindketten a magunk dolga után láttunk. Úgy hirtelen minden elcsendesedett a nagy verőfényben.”

Ezt a történetet a Madonnák, porban című regényemhez írtam. Most újraolvasván, rájöttem, hogy a Brunello di Montalcino nem véletlenül került az asztalra. De nem azért, mert elismerten az olasz borok királya (akkoriban semmiféle olasz borkultúrám nem volt), és nem is azért, mert néhány más palackkal egyetemben éppen ott volt a fali tékában. Akármilyen más palackot is elővehettem volna, az évek folyamán összejött egy kis gyűjtemény. Főként ajándék flaskák voltak ezek, és az ajándékozó mindig megjegyezte, hogy nem az aznapi fogyasztásra valók! Nem figyeltem oda. Abban viszont bizonyos vagyok, hogy akkor mi ketten voltunk, és a harmadik a Brunello di Montalcino volt. Nélküle nem találkoztam volna ezzel az idegen lánnyal. Belső hazámat is ez a drága nedű csalta elő belőlem és egyébként megfejthetetlen, hol zárkózott, hol önmagát pazarló japán barátnőmből.

Volt a házban egy díszes kiadású borkatalógus, elkezdtem tanulmányozni, hogy szembesítsem tapasztalataimmal. És rájöttem, hogy a szimatolás, kóstolás és nyelés, meg a leküldés valóban fontos szerepet játszanak abban, hogy a nedű vérünkké váljon, és mi is a nedű tulajdonába kerüljünk. De ez még nem minden. A legfontosabb az, hogy meg tudjuk később fogalmazni, milyenek lettek a bortól gondolataink, meg milyen lett a szívünk. Mi kavargott elő újabb gondolataink és újabb érzelmeink találkozásából, remélhetőleg jobbik énünkből. Ha jól tudom, jól olvastam, a lélektan szakterminológiájával epifenomenális tudattágulásnak nevezik ezt. Tapasztalataim szerint ez a harmadik pohárnál következik be. Ami azután van, teljesen érdektelen. Borivás.

Csak azt tudom mondani, hogy a Brunello di Montalcino nyomán bekövetkezett egy bizonyos fajta lebegés, testetlenség, figyelem, eloszlás és szétáradás, kiegyenlítődés. Addig hihetetlen dimenziók.
A borkatalógus technikai leírásaiból csak azok az érdekesek számomra, amelyek tapasztalatommal találkoznak. Ezek valóban az érzékeléssel kezdődnek – most, amikor e sorokat írom, mozognak az orrcimpáim, nyalogatom az ajkaimat, szinte érzem azt az egyetlen kortyot, vagy akár csak egyetlen cseppet belőle. De most nincs itt, az áldóját! Az érzékeléssel kezdődnek, ismétlem, de valahol azzal az emlékkel fejeződnek be, amely az ész és a szív határvonalán nyerte el profilját, és amelyből most is élek. Minden ilyen bor (mint egy másképpen beszélő harmadik) meghoz egy történetet a kettőnk számára, és be is csomagolja. Elég sok ilyen csomagocskám van, amelyet egy kis odafigyeléssel kibonthatok.
Tulajdonképpen nem kevés jó bort ihattam életemben?!
Ha megnézem ezt a borkatalógust (a D.O.C. borok mellett az országosan ismert és elismert, hagyományosan terjesztett és fogyasztott nedűk is benne vannak) négyezernyi ajánlott és pontosan leírt, meg jellemzett nedűvel számolhatunk, amelyből 3900-nak még a közelébe se jutottam. Szomorú.

No de nézzük meg a toszkán domboldalak eme adományának a jellemzőit (meg nem feledkezve a szőlőfajta eredeti nevéről, Sangiovese): áttetszően, csillogóan élénk gránátalma színű, óbor jellegű, amely a rubinból alakul (ezért mondják barnásnak, barnácskának). Illata erőteljes, maradandó, dús, éteri, benne felismerhetők az erdei gyümölcsök, illatos fák (fenyő, szantál), parányi gyümölcsök, a könnyedebb vanília és vegyes befőtt parfümjei. Ízét tekintve: elegánsan és harmonikusan testes, erős és nemes, markánsan kitartó. Két évig érlelik tölgyfahordóban, azután palackozzák (kötelezően négy hónapig, a riserva, reservée borokat hat hónapig). Évjárattól függően nyeri el végső formáját: lehet ez tíz év, lehet akár harminc, sőt még több is. Aztán egyre inkább bebarnul. Erős bor ez, de soha nem lehet rásütni, még óborként sem, hogy szeszes – az ilyet kifejezetten nem állhatom.

Hogy mivel kell fogyasztani? Fájdalom! Vörös-, főleg vadhúsok, és szárnyasok (fogoly! – ezt ismerem) kötelezően egy kompozícióba szervezve, lehetőleg szarvasgombával. Node egy kis reggiana parmigiánával, azaz toszkán juhsajttal (ez is kemény ám!) lehet fogyasztani, és nagyon szereti a különböző salsákat. A salsának szószként, mártásként való fordításával soha nem voltam megelégedve. Le sem merném írni ide egy magyar mártás nevét, mert teljesen összezavarna mindent. Salsa!

A könyv szerzője külön megjegyzi, hogy a meditáció boraként is fogyasztható. Gondolkodás. (Elgondolkodás, sőt együttgondolkodás. Hogy ne menjünk át a töprengés, merengés, borongás jellemzően magyar terminusaira, amelyet az olaszok néhol így fordítanak: emészteni valamit az agyunkban.) Nos hát erről van szó, még ha a bor az éneklés, a dalolás, a tánc felé mintha könnyebben vezetne el. De a Brunello di Montalcino, az nem.
Ezek után elkezdtem vadászni a márkát. Kötelező módon helyben palackozzák, ezért ajánlatos ismerni a termelők, gazdaságok neveit. Nem nagyon lehet hamisítani, kifordulna az ember szájából. Persze, ha valaki Rómában akarja megvásárolni, ott is megteheti, csak el kell sétálni a Campo di Fiorira. Ha a Largo di Torre Argentina felőli sétálóutcán közelítjük meg, két üzletet is találunk (az egyik pontosan a tér sarkán), amelyekben időről időre megjelenik egy-egy jelentősebb felhozatal. Hogy az érdekelteknek kedvére tegyenek. Persze, az ajánlott évjáratokat jó ismerni, mert itt verhetnek rá alaposan a gyanútlanra. Leírhatatlan különbségek lehetnek az erős és gyenge évjáratok között.

Mindezt leírva jöttem rá, hogy tulajdonképpen a Brunello di Montalcino volt számomra a beavatás, a borral való viszonyom végiggondolása. Hogy mit is jelentett a másik, a lőrék, a vinkók, máslások, csigerek, az egész szerencsétlenség, arról írni sem lehet. Mint ahogy Hamvas Bélának az egész borfilozófiája is teljesen absztrakt maradt számomra mindaddig, amíg ez az iniciáció meg nem történt velem. Jóllehet hallomásom arról, hogy mit is jelent a borkultúra, meg az ennél is bonyolultabb dolgok, volt, mert nagyapáim azért néha megjegyezték: hej, kis unokám, ha te tudnád, hogy mi az a huszárkoktél?! Később aztán hosszasan elmagyarázták nekem, hogy aszongya, az ember veszen egy kupa erős, félédes vörösbort, abban lassan felold egy üveg száraz pezsgőt, elszopogatja. Ettől aztán felágaskodik a huszár lova, és elkezd vágtatni. Ezt a receptet csak jóval később értettem meg. Helyesebben, értettük meg Antonellával, amikor egyszer, egy lesötétített római házban több napig vágtatott, elszaladt, végül a csatatéren kimúlt az egész ménes.

Itt meg kell még valamit jegyeznem, nehogy a zárszóban összekeveredjen az olasz borok ihlete más inspirációkkal. Mindig is meg tudtam különböztetni a különböző nemzetek borait, borokról van szó, persze. Ha egy sötét szobában tették volna elém, akkor is meg tudtam volna mondani, akár vidékekre lebontva, hogy ez magyar, ez román, ez spanyol, ez portugál, ez francia, ez meg kaliforniai. Nem tudom, miért van ez így, a szakértők bizonyára meg tudják magyarázni, tény, hogy mindegyiknek van egy bizonyos tónusa. Ez az alaphangoltság a gyengébb boroknál erősebb, a nagyon jóknál meg már majdnem, de csak majdnem, eltűnik. Különböző hangszer-hasonlatokat találtam ki erre, de nem vagyok meggyőződve afelől, hogy érvényesek-e? Nagyjából így gondolom a dolgot: ha például gitárokat készítünk egy vidék juharfáiból, azok alighanem valamennyire másképpen fognak szólni, mint a távolabbi vidék juharfáiból készített gitár.

A Brunello di Montalcinónak van egy testvére, nem messze tőle, ismét csak Siena közelségében lakozik:

A régens, Rosso di Montepulciano. Az erő forrása

Ezt a találkozást is a véletlennek köszönhetem. Idézem, nagyjából, ugyanonnan:

„Aznap hosszabb útra indulunk – így telik az idő, és a többi nem érdekes. Ez alkalommal egy kisebb autókaravánnal a Costa Amalfitanára. Gyülekezés Fiano Romanóban. Mindenki pontos. Lassan kifordulunk az autósztrádára, egy egész kis karaván: Daniele és Nives egy meggyszínű Peugeot-ban, ferrarai a rendszám, mert a hátsó ülésen a Guerriniek odavalósiak. Aztán egy fekete Volkswagen, a szerény és elegáns Alessandro Laporta vezeti, egy fehér Ford Fiesta, végül magának Ovidio Ovidinak az Alfa Romeója. Nápoly felé megyünk az Autostrada del Solén. Kergetőzés és dudálgatás a negyven fok fölötti hőségben. Aquinóra csak rápillantunk, majd fölnézünk a Monte Cassinóra. Tavaly jártunk ott, az újraépíttetők mindent, az utolsó adományozó nevét is megfaragtatták. Amerikai bombák után amerikai pénz. Nola felé megyünk, megkerüljük Nápolyt, Salerno mellett aztán – Sabrina lábai az ölemben – dolgozz, macska, mondja, nem vagy frizsider – hát, heat, esküszöm, nehéz is lenne. – No de, elmúlt a kommunizmus is… néz hátra nevetve Ovidio Ovidi is, írj egy dalt arról, caro Peder, hogy elmúlt a szocializmus is, tudod te azt. Mondom, tudom, miközben Sabrina fészkelődik tovább, s az S517-esen lassan megérkezünk a hegyekbe. Élvezem a pompás hűvösségét, végre egy pohár levegő. Aztán, esküszöm, mintha el lett volna választva, mellette a tenger fojtott levegője, a sós pára, szinte vonalzóval is meg lehetett volna húzni a határt. Rövidesen elérjük a tengert: Policastro, San Giovanni a Piro, majd Marina di Camerota – eccola itt vagyunk, ez a híres Costiera Amalfitana.

Nagy mulatás a tengerparton.

Alvás, semmi.

Másnap reggel: több tengerben úsztam, és elúsztam már errefelé is: Ostiánál (ahol tele lett a talpunk, főleg a Sabrináé, a tengeri sünök tüskéivel, azt a rekedt üvöltést, amíg egy svájci bicska meg különböző tűk segítségével kioperáltam őket), Ladispolinál a Tirrén-tenger majdnem berántott mindkettőnket; aztán a legszabályosabb strand Viareggiónál, ez már fent van a liguriai tengerparton, a szűrt, szinte ibolyakék vizével, majd a trieszti víz, az Adria vad zöldesfekete, olajos vize, amint visszavág és fojtogat. San Felice Circeo kissé melankolikus, szelíd kis öble – de ez, ez volt ám a víz! Apró öblöcskék csipkézték a partot. A víz, amelyre végre illik a szó: tiszta. Látni lehetett a só fonalait, amint egymás fölé és alá, egymásba tekerednek. Valamikor a megolvadt kőzet belefolyhatott a tengerbe: csupa rajzolat, térkép, sárkány, ahogyan az alabástromfehér összekeveredett a barna lávával. Ott, a víz alatt ismerkedünk meg Tonival, a poliphalásszal. Hosszú, vékony vasrúdját villámgyors mozdulattal bevágja egy üregbe, és előránt valamit. Kint a parton meg cuppogtat: ebből lesz az igazi insalata di mare, miközben tépegeti a kézfejéről a polipok szívókorongjait. Estére meghív a nyaralójukba. Toni katonatiszt. Hajnalig maradunk az alagsorban, ami afféle stúdió: pincetok is van benne és egy hatalmas könyvtár, no meg egy kilencvenhat éves nénike, akit valamelyik ágról – nem is nagyon tudják, melyikről – elörökölt a család. Teresa néni igen jól érzi magát: eszegeti a kardhalat, a tortát, néha egy kis bort is kér. Kap is, igaz, vizezve. Néha megszólal valamilyen érthetetlen nyelven, s barátságosan elmond egy számunkra érthetetlen üzenetet. És én meg vagyok győződve, hogy Teresa néni lényegében már odafent van, csak éppen valamiért még nem jöttek utána. Ott parolázik az angyalokkal, immár ott üldögél az angyalok és idvezült lelkek társaságában, de közben iszik egy kis vizezett vörösbort az egészségünkre.
Mi is ittuk Szicília nagy borát, az Etna Rossót, és akkor tanultam meg, hogy a borhoz azon a bizonyos négyszázféle sajton kívül illik még valami: a poliphús-darabkák. Csak úgy kéri az egyik falat a másikat.

Alvás, természetesen, semmi.

Aztán visszafele én vezettem, de már egy kissé reszketve a fáradtságtól. Mielőtt megérkeztünk volna a Salariára, fékeztem, mert úgy láttam, hogy az úton előttem négy fa van. Mindenki aludt a kocsiban, még a fékezés zajára sem nagyon ébredtek fel. Évekkel később, Amsterdamban egy baleseti sebészeten dolgozó szemész elmondta nekem, hogy a fékezés pillanatában az abszolúthoz képest éppen 8 (nyolc) százalékos volt a látási teljesítményem.
Az álmában fel-felsóhajtó Ovidio Ovidi házánál szálltunk ki az éjszakában. „Hej, egy kis sonka meg egy kis vörösbor… az kellene most, egy kis sonka meg egy kis vörösbor.”

Nem akármilyen ház volt ez: barátom ősei ötszáz évre viszamenően ügyvédek voltak. Ismertem a felső traktust. A könyvtárszobákban még lánccal lefűzött könyvek… A nyertesek és vesztesek, a jogszerűség és igazságosság örök küzdelmét az évszázadok távlatából közvetítő bútorokról nem is beszélve…

De odalent a borpincében soha nem jártam, mint ahogy abban a kis kamrában sem, ahol a sonkák függtek a kampókon, és abban sem, ahol a sajtok illatoztak. El lehetett ájulni ezektől a parfümöktől. Nos, ide vezetett le engem Ovidio Ovidi barátom egy terjedelmes kosárral, amelybe csak úgy beemelt egy pármai combot, egy ágyúgolyónyi pecoraro toscanót, és egynéhány palack Rosso di Montepulcianót.

– Eljött ennek is az ideje, igenis – mondotta –, eljött ennek a vörösnek az ideje. – És töltögetett a hatalmas kristálypoharakba, miközben – ezt is látni kellett volna – egy machete-szerű késsel kéttenyérnyi sonkaszeleteket kanyarított le a sonkából, milliméternyi pontossággal.

– Egy nagy korty, és egy falat – súgta oda nekem –, egy nagy korty és egy falat.

Úgy is cselekedtem. És megtörtént a csoda, lassan és pontosan minden megvilágosodott, a saját jobbik szellemem visszaköltözött belém, és jól érezte magát a bőrömben, láttam, éreztem, ritmikusan tudtam mozogni, rendesen beszélni. Egyszóval magam voltam, egy milliméternyivel sem több és nem kevesebb.

– Látod – mondotta nekem Ovidio Ovidi hamiskásan –, ez az a bor, az elveszett erő bora. De nagyon vigyázz, ha máskor iszod!
Ekkor tanultam meg, hogy az alkalmak és a borok is összefüggenek valahogyan, hogy létezik egy rendszer, egy vonatkozás, világ, megfelelések, harmóniák, amelyben megint kezdő vagyok.

Tudtam én erről a Rosso di Montepulcianóról, hogy az egyik leghíresebb olasz vörösbor, világmárka. Megnéztem később a könyvben: 70 százaléka Prugnolo Gentile (ezt nemes kökénynek lehet fordítani), 30 százaléka Canaiolo Nero, 10–10 százaléka pedig Merlot és Cabernet. 10–12 napig dolgozzák össze a bogyókat, magas hőfokon. Cseresznye- és eper-zamatok emelkednek ki az illatából. Fiatalos és friss ez a csillogó rubin bor.
Igen. Igen!

A vidék bárói: Fazi Battaglia és Vin Santo

Van itt egy nagy ellentmondás: alkatilag én mindig is a száraz fehér borokkal voltam el, a lehető legszárazabbakkal, és, mégis, a nagy-nagy találkozás a borral a vörösök révén történt meg. Pedig nem egy szakértő véleménye szerint a fehér nem is bor.

(Itt mégis meg kell jegyeznem – eredeti szándékommal ellentétben, miszerint más nemzetek borait nem vegyítem együttesembe –, hogy sikerült beazonosítanom a legszárazabb francia fehérbort. A neve Tarique de Gascogne. Megiszod, és olyan lesz a nyelved, mint az összepöndörödött, száraz tölgyfalevél az avarban, azaz a szájadban.)

De térjünk vissza a vidékre, szeretett Umbriámba.

„És Anna? – nézett rám Sabrina egyik utazásunk közben. – Anna az ő szerencsétlenségében? Az asszonyi szerencsétlenség itt más: akinek azt adta a sorsa, éppen úgy hordozza a férjét, mint a keresztet. Persze, örökös nedves sóvárgással a kiszámíthatatlan után, hogy hát mégis, egyszer mégiscsak megeshetnék, hogy az imádott férfi éppenséggel őreá veti a pillantását, hogy ő is megkaphatná azt, ami a házasság szentségében kijárna neki. De nem, az isteni férj nem kegyelmez, hiszen az asszonyi boldogtalanság látványa alighanem feltétele az ő folyamatos vadságának, amelyet csak távoli vidékek hálószobáiban rekedten sikoltó özvegyasszonyokkal és hallgatagon karmoló szüzekkel. Anna pedig, mondom Sabrinának, Anna valahogyan más, mint a bosszúállók, ő mást fog csinálni, még nem tudom, hogy mit, de kétségtelenül nem fegyverrel. Mert a fegyverszekrényt is láttam a házban: egész arzenál, és közöttük egy 12-es Beretta Magnum, amivel a hallgatag fekete asszonyok szokták örökre elcsúfítani életük férfiát. Hogy özvegységükben összeszorított ajakkal őrizzék egy elemi éjszaka titkát. Mely éjszakán egyszer s mindenkorra kiderült, hol van a kínok poharának a mértékjelzője, egyben az elmulasztott boldogságé, amely Isten kegyelméből még az oltártól megillette volna őket. Mint mindig, most is kiszállnak majd a carabinierik, és az összes szomszéd egybehangzóan azt vallja majd, hogy Beppe, Osvaldo, Marcantonio vagy akit akarsz, éjjel szerette tisztítani a fegyvereit, előző nap meg vadászni volt, a golyó benne maradhatott a csőben – nos hát így történt. De az az asszony sem mehet soha többet férjhez. Ott fog elszáradni emlékeinek házában és szentmisénken a templom első padjában.

– De ez nem Anna… – jegyezte meg csendesen Sabrina.
Nem… Anna még nem tudja, hogy igazság tétetik.”
Az igazság meg is lett, de amikor én ezeket a fenti sorokat írtam, teljesen más, hagyományos dologra gondoltam, nem az alant következő igazságra.

Anna férje Badia su Petroia férfia volt, tagbaszakadt, markos, bajuszos, dicsekvő. Vasárnaponként az istentisztelet után ott üldögéltünk a borghetto főterén a terített asztaloknál. Minden család és minden vendég megmutatta magát, engem is odahívtak. Megpróbáltam szóba elegyedni vele erről-arról, de nem nagyon sikerült. Azaz, mégis: néha el tudtunk beszélgetni a fegyverekről, egyszer még azt is megmutatta, miként készítik damilhálóból meg sörétekből azt a lőszert, amely elől nincs madárnak menekvés. De pártfogóim figyelmeztettek, nehogy az istenért Annára emeljem a szememet, mert akkor nem állanak jót értem.

Anna kétségkívül igazi helyi szépség volt: alacsony, bronzhajú, szíjas és örökmozgó. Központ. Látszott rajta, hogy ő a nagy szervező, mindent tud, és minden körülötte forog. Néha ellentmondást nem tűrően töltött nekem, és elém tett egy tál salsicciát, vastag szelet kalácsot. A maga módján művelt is volt, látszott rajta az egykori iskolázottság, még azt is tudta, hogy az Arezzo, Gubbio, Citt? di Castello háromszög templomaiban milyen műkincsek találhatóak az avas por alatt. És mindig megtalálta a legjobb megoldást, ha valamit megkérdeztem tőle: mit szabad és mit nem szabad megtennem, avagy hova kell menni ügyvédért, orvosért, közjegyzőhöz, de még könyvtárba is. Persze, ezek néhány mondatos kérdések és válaszok voltak és mindig nyilvánosak. De még ekkor is, a férj-úr tekintete valósággal átszúrt, és valami tompa, fojtott hörgés tört fel a torkából, legalábbis ezt véltem hallani.

Szomszédom és pártfogóm, a hallgatag, töpörödött Giuseppe bácsi jelekkel figyelmeztetett, nehogy szóba merjek állni Annával. Se nyilvánosan, és főleg nem kettesben… a torok előtt elhúzott kéz jelentése, azt hiszem, minden kultúrában ismeretes.

Egy alkalommal Anna mégis felkeresett otthoni magányomban. Valami üzenetekről volt szó a szomszéd faluból. Évszázados bútorainkat újíttattam fel egy híres restaurátorral…

Kopogott, aztán belépett, és nyugodtan elmosolyodott. Mindig azt az ódivatú mintás kartonruhákat viselte, csipkés, bodros ujjakkal. De jól állt neki. Elmondta, hogy üzentek utánam, indulhatok a bútorokért. Körülnézett a lakásban. Nagyon régi lakrész volt ez, tulajdonképpen egy egykori monostor épületéből leszakítva. Tágas előtere volt, onnan nyílott egy kis konyha meg egy ebédlő, amit írószobának használtam. Itt, az előtérben volt egy hatalmas kemencénk is, néha a kéményen denevérek meg madárfiókák estek be, alig győztem őket kimenteni. A kemence padkáján néhány palack bor hányódott. Iszonyú melegek voltak akkoriban, a szieszta után néha, kávé helyett, megittam egy csuporral, hogy még valamit dolgozgathassak a kertben. Felkapta az egyik palackot, és megnézte, aztán elhúzta a száját.

– Te ezt a szar bort (vino da merda) képes vagy meginni?
– Hát igen – mondtam –, de azért nem borként iszom, hanem kávé helyett. Félek már ezektől a rettenetes, méregerős adagoktól. – Nem mertem bevallani neki, hogy alig van pénzem, erre a Trebbianóra is alig futotta. Ez a Trebbiano, a vidék bora, tényleg nagyon rossz volt, de nem a fajta miatt, hanem mert az alja volt. Olyan igazi hol ilyen, hol olyan, karcos, fanyar, ámde testes szőlőerjedmény. Kocsisbor, arra jó, hogy egy ócska sült után megsegítse az embert. Ha az ember csak úgy belehajítja a pincében egy kádba a szőlőt, akkor is ez lesz belőle.

Szó nélkül megfogta a két üveget, és kilocsogtatta a lefolyóba. És ugyanúgy, szó nélkül el is szaladt.

Én meg ottmaradtam, ijedten és bortalanul.

De nemsokára megint ott volt. Akkurátusan letakart kis kosarából kivett két egészen másfajta, kecsesen ívelt palackot meg egy szép darab sajtot. Letette a kemencepadkára.

– Nekem ezt igyad! – tette hozzá –, és csúfondárosan megfenyegetett, majd ellibegett.
Megnéztem a címkéket. Egy Fazi Battaglia nevű bor volt, a Verdicchio di Jesolo fajtából, hallottam már róla, Umbria és Marche északi határán készül, zöldeske. (Van ám szürke is, Grigio – egy híres szicíliai borfajta.) De nem mertem meginni őket, mert nem nagyon ismertem a hatásukat, és amolyan tíz jövő-menő nap állt előttem. Giovanni bácsi triciklijével jártam a vidéket. Nem volt ideje a bor megivásának. (Alapmondat!)

De az idő eljött, nagy idő!

Ez alkalommal, valamit meg kellett beszélni, amolyan népgyűlésféle volt kialakulóban. Sejtettem, miről lehet szó: azon a nyáron akkora fügetermés volt, hogy munkásokat kellett fogadni, megszervezni a beszállítást, utat javíttatni, biztosításokat kötni, ésatöbbi. Ilyenkor mindenki számít, mert abban az évben még a szokásosnál is többen mentek vendégmunkásnak Nizza környékére.

Megint Anna kopogott nálam – persze, a férje nem volt odahaza. Belépett, és az első kérdése az volt, hogy miért nem ittam meg a bort. Még mielőtt elkezdtem volna valamit habogni, hozzátette:
– Na, nem baj, megisszuk együtt! – El nem tudtam képzelni, hogy mire gondol. Mert ha elkapnak, nekem a környékről is menekülnöm kell.

Közben megvolt a népgyűlés, és csodák csodája, én is kaptam valamilyen begyűjtői, kosárszámlálói, számlázói szerepet, látván, hogy amúgy sem sokat csinálok. Persze, írtam meg olvastam, de az ilyesmi ott nem számított munkának.

Alig értem haza, alig húztam be magam mögött az ajtót, máris ott termett Anna. Takarosan és jóillatúan.

– Na, most megisszuk azt a bort – mondta, és intett, hogy csitt. Elővette a poharakat, gyorsan, szakavatottan elmosta, majd eltörölte őket. Aztán ki a dugót a Fazi Battaglia karcsú palackjából, és tölteni. Kortyolgattuk, szopogattuk ezt a verdicchiót. Könnyed, kissé savanykás – de úgy mint a gyümölcs, mondjuk, a kiwi –, és édeske, akár az eperalma. Együtt. Összetéve és váltakoztatva, hűtve és melegítve, borzongatva. Olykor meg a jellegzetesen olasz frizzante, frizzantino (csípőske, habzóbor) hatása.

Könnyed lettem én is, akár a lepke. Hogy melyikünknek a keze indult el a másiké felé, az ilyenkor nem érdekes. Egyszer csak a mellei között találtam magam. Ő bontotta ki a ruháját. Milyen édesek voltak a mellei! Bőrének fanyar dióillata, a napfény és a nemes testpácok tökéletesen harmonizáltak boros ajkaink illatával. („Az olaj illata részegítő, nektár van benne” – írja Hamvas Béla.) Sokáig ölelkeztünk. Miután elosont, még sokáig borzongtam a verdicchiótól.

De ez csak a kezdete volt az osongatásoknak, lapulásoknak és rejtezkedéseknek, ijedezéseknek. Történetünk főhőse a Fazi Battaglia volt, akit kezdetben az ijedtség ellen, na meg a könnyűvérűségben használtuk. Mindig ugyanaz a csodás kis lepke költözött belém, hogy aztán gyúljunk fel és égjünk. (Gondolom, majd a pokolban is fogok fizetni ezért. Néha azért, metafizikus nyugtalanságomat és keresztényi rettenetemet ellensúlyozandó, újraolvasom Borges halhatatlan írásának összefoglalását a pokolbüntetés időtartamáról: „Azt hiszem, érthetetlen sorsunkban, melyben olyan gyalázatok uralkodnak, mint a testi fájdalom, minden képtelenség lehetséges, még egy örökké tartó Pokol is, ám számomra az sem kétséges, hogy istentelenség hinni benne.”)

Muszáj volt meg-megpihenni a „dolgos, csendes hétköznapokban”.
„Azért olyan elviselhetetlen sem volt: reggelente írtam meg olvastam, aztán meg a kiskertben dolgozgattam a ház előtt, régóta nem ásta fel már senki, minden elgyomosodott, a kerítés düledezett. Azzal tisztában voltam, hogy ha bármit is akarok kezdeni ezzel a kerttel, nagyon fel kell javítanom a talajt. Szerettem volna valami gyepfélét létrehozni, ligetet kialakítani. (De Biadetti bácsi, a régi tulajdonos valamikor répát termelt a kukorica között.) A kert alsó részében kis szőlős volt, elkorhadt lécezetre felfuttatva, néhány cseresznye- és barackfa között. Ezzel is jól el lehetett bíbelődni. Elegánsra akartam vágni az egészet, legyen olyan, mint egy hibátlanul megkötött csokornyakkendő a többi gúnya között. Nem mintha ezzel valami rosszat akarnék mondani szomszédaim kertjeiről és munkájáról, ellenkezőleg. Azt láttam, hogy ők voltaképpen két dolgot elegyítenek, a legrégebbit és a legújabbat. Elképesztő, több száz éves freskókon látható vágószerszámukat bámultam, ez mindenre alkalmas volt. Gyökeret kifordítani, lenyesni, metszeni, a vágóeszköz minden részének megvolt a maga külön szerepe. És persze, ha valami soha nem látott műtrágya tűnt fel Trestinában, rohantak és megvették, betáplálták a földjükbe. Görnyedeztek is rajta eleget, de látszott, hogy ez az utolsó nemzedék, ezzel véget ér valami az évszázadok által átadottból, valahogyan befejeződik az évezred, ezek a mozdulatok már nem mennek át a következőbe. Különösen megragadott a magágy készítése, ahogyan minden egyes szemnek külön megcsinálták a finom földből, homokból és madártrágyából álló keveréket, begyúrták a lyukba, simogatták, az előcsíráztatás után kiültették a hajtást, valamilyen sodronnyal leterítették a macskák meg a madarak ellen, aztán, ha nagy néha kifagyott vagy kiölte a nap, kezdték elölről az egészet. Valamilyen embertelen némaságban csinálták. Olyankor nem is nagyon szóltunk egymáshoz, akár napokig sem. A többiek úgy mentek el mellettünk a szőlőművelő szerszámaikkal, dohányvágóikkal, mintha nem is léteznénk.”

Igen ám, de ez sem tarthat örökké. Egyszer csak vége volt a fügeszüretnek is. Közeledett az ünnep, amikor a környékbeli falvak egyszer magukban, aztán az összes környékbeli településsel közösen megünneplik a nagy eseményt. A Madonna di Canoscio apátságánál gyülekeznek egész napos imára, vásárra, forgatagra. Az a szokás, hogy onnan mindenki elmegy a nagyobb létszámú rokonsághoz. Mivel a mi borghettónkban összevissza 16 család volt, ilyenkor kiürült az egész, a vége felé tiszta egyedül maradtam. Gondoltam, így történik ez az idén is, de nem így lett.

A mulatság vége felé hazamentem, és ledőltem a mindig vetett ágyra, az emeleti traktusban. Kopogtak. Anna volt, sietősen. Kérdeztem tőle, hogy miért nem ment el a Madonna di Canoscióhoz?

– Tudod jól, mennyire unom ezt az egészet. Veled akartam lenni végre, nyugodtan. Beszélgetni akarok veled.
– Anna, nem egyszer találkoztunk már… Mondjam tovább?
Erre betapasztotta a szájamat. Megint megéreztem azt a finom, fanyar dióillatot, meg a napfényt, a nemes olajok esszenciáját kidolgozott, műves kezén.

Ismét nála volt a már jól ismert kosár. Ezúttal nem a Fazi Battaglia került elő belőle. Nem. Egy hasas, nádfonatos, nehéz palack volt benne: a Vin Santo, vino liquoroso a világhíres umbertidei cég, a Donini Vini párlata. Esszencia ez, 16 fokos, ha az oportói receptjét nagyjából ismerni lehet, úgy a Vin Santo receptjét ötszáz éve őrzi a család. Éjszaka szoktak megérkezni a pincékhez meg a manufaktúrához a teherautók.

De ezúttal nem maradtunk kis lakomban (mert azért megvolt ennek a kis helynek a szentsége). Nem messze volt az egyik nagy, romosodó dohányszárító, mellette az intézői ház. Anna apja volt az egykori intéző. Oda mentünk le a szőlőskertek alatt, ott kóstoltam meg ezt a Vin Santót. Ő csak mosolygott, kíváncsian. Csendült a pohár,