Mondd, hogy lehet egy élő ennyire halott?

Ha téged szólítalak, magamnak motyogok.

Ha magamnak beszélek, csak Te hallanád,

mert köpenyem a tested, hajlik, mint a nád,

Niagaraként omlik alá, lángként lobog, és

úgy barázdálja számos széllökés, hogy redőiben

a ciszternák, tárnák, halotti kamrák úgy 

tárulnak fel, hogy magukat bezárják. Gyászba

zárják, amit nem nyit fel a hang, se kakas, se

kürt, se trombita. Dehogy hasad kárpit,

csak Te vagy itt. A Szentek Szentje forog és

vakít. Először az ég is úgy tűnt, szétesik,

aztán csak egy felhő alakoskodik. Bennem 

is a gyász összeforr, szétreped, míg testembe

foglalhatom a testedet. Testedbe temeted

gyászhangomat, az egészből csak egy

szignó marad. Ki tudja, kié, nem is érdekel.

Mert a köpenyem már nem lepel. Ami 

ellep, csak tűz, víz és levegő, és mind

földjegyekkel hív elő egy ötödik, nem létező

elemet. Rám már csak ez, az ötödik vigyáz,

olyan lepkekönnyű lett kősúlyában a gyász.

Értem Te semmit nem vállaltál magadra,

mert engem a bűnből Isten kihagyna,

hogy még ennyire se legyek a tiéd.

Csak ezé a köpenyé, ami egész testű kendő –

kettőnkben a bűn nem lehet eredendő,

de származtatott se, mert a bűntelenség

mindennél nagyobb bűn, mint az az emlék,

amely nem történt meg, mégis olyan márvány,

amiben kárhozatként nyerni üdvözülést,

s mert legbelül vagyok, csak így várhat rám

az egylényegűségben is olyan kívülállás,

amit kivárni egy élet, egy halál sem elegendő.

Mert ami most van, az már mindig késő.

Mondd, hogy lehet egy halott ennyire élő?