[2017. április]
Nem vagyunk mi kíváncsiak ezekre a... Persze, hogy
tudjuk, kik azok. Már hogyne tudnánk. Tisztában vagyunk
mi ezekkel. Tudjuk, hogy náluk mi mettől meddig van.
Hogy hányadán is áll a dolog. Tudjuk, hogy mit várhatunk
tőlük. Tisztában vagyunk mi, százszázalékig tisztában, ezer
százalékig tisztában… Nekünk ne magyarázza senki. Láttuk
mi őket nem is egyszer. De nekünk nincs szükségünk ilyen
alakokra. Megvagyunk mi nagyon jól ezek nélkül is. Mi rendes,
becsületes, tisztességes emberek vagyunk. Éjt nappá téve
dolgozunk. Neveljük a gyerekeinket. Műveljük a
földjeinket, kaszálunk, kapálunk a végkimerülésig. Hogy is
jönnek nekünk szegény, becsületes, tisztességes embereknek
ilyesmivel. Tudjuk mi, tudjuk, hogy a múltkor is, és azelőtt
is, és még azelőtt is… Nagyon sokszor. Sőt, még többször. Sőt,
nagyon sokszor még többször. Nem vagyunk mi kíváncsiak
az ilyenekre. Ez a tiszta, egyenes beszéd. Ezt kívánja a
tisztesség. Meg a békesség. Mert mi egyenesen megvetjük az
ilyesféléket. Hogyhogy megvetjük, lenézzük, undorodunk tőlük,
felháborodik a gyomrunk már a nevük említésétől is. Már a
szaguktól végigborzong a hátunk. Már a gondolattól, amikor
elképzeljük azokat a dolgokat, amire képesek lehetnek ezek,
már attól feláll a szőr a hátunkon. És mi nem engedjük be az
ilyeneket; le is út, fel is út nálunk az efféléknek. Tőlünk
mehetnek is, jöhetnek is, hagyjanak nekünk békét.
Mehetnek-jöhetnek, de nem itt, nem nálunk. Menjenek
vissza, ott jöjjenek-menjenek, ott flangáljanak, ott
mutogassák magukat, ott gőgösködjenek, ott
hepciáskodjanak. Természetesen csak akkor, ha ott
majd megengedik nekik, mert mi biztos nem engedjük meg.
Van hazájuk, van országuk, biztos, van városuk, vannak erdeik,
mezeik, hegyeik. Hagyják a mi erdeinket, hegyeinket, mezőinket.
Ne kelljen nekik a miénk. Elégedjenek meg a magukéval,
azzal, amit ők örököltek, kaptak apáiktól, nagyapáiktól.
Ne áhítozzanak a miénkre, arra, amit mi kaptunk, szereztünk
s megtartottunk hosszú, véres és verejtékes évszázadokon
át. Ne kelljenek nekik a mi ünnepeink, ne kelljen nekik
a mi múltunk, a mi történelmünk, a mi hősiességünk,
tisztességességünk, a mi becsületességünk. Elégedjenek
meg a saját magukéval. És hagyják az asszonyainkat,
leányainkat. Érjék be a saját asszonyaikkal, a saját feleségeikkel,
szeretőikkel, a saját nőikkel. Ne papoljanak nekünk itt mindenféle
tisztátalan dologról, mert mi nem szeretjük a tisztátalanságot;
nem szenvedhetjük a mocskos eszméket, a mocskos gondolatokat,
a foltos, bűnöktől iszamos lelkeket. Nincs szükségünk nekünk a
multilevöl kozmetikumjaikra, a szekondhend holmijaikra,
sem a lelkisegély-szolgálataikra. Megvagyunk mi az ilyen lelki
nyavalyák nélkül is nagyon jól, nagyon tisztességesen. Ne
jöjjenek ide halainkat, állatainkat lebunkózni, ne jöjjenek
ide erdeinket elhordani, vizeinket beszennyezni, tavainkat
lecsapolni, hegyeinket letarolni. Nem kellenek nekünk az
ő reklámjaik. Ne leskelődjenek, ne kukucskáljanak a mi
életünkbe. Ne érdekelje őket, hogy mi mit csinálunk,
hogy mi mit beszélünk a négy fal között. Ne érdekelje
őket, hogy mikor eszünk, mikor alszunk, mikor szeretkezünk.
Ne érdekelje, hogy mikor van rossz kedvünk, mikor örülünk,
mikor vagyunk bánatosak, vagy mikor vagyunk boldogok.
Foglalkozzanak a maguk dolgaival, a maguk életével.
Ne akarják a mi életünket helyettünk leélni. Éljék
csak a maguk hitvány kis életkéjét, csak maguknak,
addig, amíg élhetik. Amíg megáll a Fennvaló csergőórája
egyszer, egy utolsó kattanás, és nem kattog, ketyeg,
dohog többet, és valami súlyos, vakítóan kápráztató
fehérség finom ujjaival szét nem feszíti a bordáik ketrecét.
