Látó, 2010. augusztus-szeptember

Az ember látszatokból ítél, amíg nem tehet mást. Amíg közel nem kerül ahhoz, akire kíváncsi, abból következtet, ami látszik, ami nyilvánvaló, ami a felületen van, amihez nem kell mélyebb ismeretség. Amíg nem szólíthatom meg, mert nincs rá alkalom, helyzet, bátorság, addig abból kell képet alkotnom, amit látok.
Talán frivolan hangzik, amit mondok. De a színészet és a színészek esetében egyáltalán nem frivol, hanem egyszerűen a hivatás alapja; a hivatásé és azé a mű­vészeté, amelyben dolgoznak. A látszat, a felület, a test itt munkaeszköz, nem több és nem kevesebb. Jó az a színésznő, aki szép is tud lenni, meg rút is, szikrázóan okos és végtelenül buta, díva is, és romja is önmagának; akit, ha látok, elfelejtem, hogy „civilben" szép, és beleborzadok abba, hogy itt, ebben a pillanatban, előttem, most mennyire nem ő; mennyire az, akit játszik.
A látszat persze, az a látszat, amit írásom elején pedzegettem, gonosz és galád dolog. Mert nemcsak az a sok szerep alakítja, amiben Kézdi Imolát látnom adatott, hanem az is, amit a színészekről tud az ember, vagy inkább, amit tudni vél.
Bevallom, meglepődtem, amikor percnyi pontossággal érkezett az első találkozásunkra. Nem színházban, nem színészek között nevelkedtem, hát azt gondoltam, a színész bohém, s a kivétel erősíti a szabályt. Ha tehetséges, annál súlyosabb. Ha késett volna, nem lepődöm meg.
Ez a pontosság azonban észrevétlenül kezdte felülírni bennem mindazt, amit addig hittem. Ahogy a kávé meg a konyak felé sétáltunk, lassan magam mögött hagytam az előítéleteimet. Ha nem pontatlan, akkor bármi előfordulhat. Akkor nem egy „színésznő" pózait fogom látni, nem előkészített mondatokat hallgatok végig.
És tényleg nem. Egyetlen pillanatig nem éreztem, hogy egy olyan nővel ülök szemben, aki megszokta az osztály, az évfolyam, a társulat szépe címet, s a tőle tel­hető mesterkélt szerénységgel viseli. Végig kíváncsi volt, ezért őszinte és sebezhe­tő. Rendeltem még egy konyakot.
Egy ideig beszélgettünk, mintha semmi dolgunk nem lenne a világon. Láttam, van humora, s a tekintetében azt is, van mit felednie a humorával. Vagy van mire emlékeznie vele.
A beszélgetés nem lett merevebb, éppen csak megszorult egy picit. Mintha egy fél mikrofont rántottam volna elő valahonnan. Már nem felelőtlenül beszélget­tünk, célja lett a beszélgetésnek. És ezen is át tudtunk siklani, ezt is tudtuk kezelni. Nélküle hiába próbálkoztam volna.
Talán a pályája olyan? Úgy értem, az, amit a hivatásának, a művészetének neveztem. Hiszen azzal szemben, amit én művelek, neki folyamatosan figyelnie kell valakire, tehetsége nem elvont dolgok, hagyományok, elődök, kortársak és szövegek erőterében működik, hanem élő emberek között, akiknek, mint neki, fájdalmaik és örömeik vannak, s akik ezekből a szerep megkívánta fájdalmakat és örömöket, vágyakat és csalódásokat építik fel, cibálják elő akár. Hirtelen úgy éreztem, nekem jóval könnyebb, pedig valószínűleg nem. De nagyon más.
És megint ide térek vissza: nekem a testem nincsen benne abban, amit csinálok. Azt a valamit, amiben a szenvedélyeimet és a sebeimet őrzöm, jóval könnyebben meg­óvhatom. Nagy levegőt vettem, és rákérdeztem a Ványa bácsinak arra a jelenetére, amelyikben Jelenaként a Bíró József játszotta Szerebrjakovval szeretkezik. Hogy tudja csinálni? Én meghalnék, ha egy minden szempontból idegen test rám nehezedne.
„És szeretkeztek", nyomtam meg a szót. „Nem csibészkedünk", nevetett bele a kérdésembe. „Hát nem", nevettem én is.
„Számomra az a mozdulat jelenti Jelenát. Ahogy ott hídban fekszik, és kinéz abból, amit csinál. Ha már hozzáment, ezt is csinálnia kell, még ha nem is csinálja szívesen."
Egy-egy mozdulat vagy gesztus. Például, amikor Andrei Şerban azt javasolta, tegye fel Ványára (Hatházi András) a napszemüveget, neki eszébe jutott, hogy a szemüveg lencséjében rendezgesse a haját. „Ez a nő csak arra tud gondolni, hogy jól nézzen ki. Addig is tudtam, de ez a mozdulat utat jelentett ahhoz, hogy meg is mutassam."

Találkozásunk után néhány nappal az egyik csatorna Zoomjában láttam egy interjút Morgan Freemannel. Valamelyik színpadi szerepében egy vak férfit játszik, akinek alig van szövege. Hogyan tudja felépíteni a szerepét? Nem a szöveg a lényeg, mondja Freeman, hanem hogy megtalálja azt az okot, amiért a színpadra, a történetbe került. „Why am I there?"
Gondolom, ezt az okot keresi mindig Imola is, és hogy rátalál, abban egy napszemüveg vagy egy gimnasztikai forma egyaránt segíthet. És ezt nagyon tudja, jö­vök rá, ahogy beszélgetünk, hiszen egy rossz színésszel a legjobb rendező sem tud megértetni semmit, nem tudja eljuttatni addig a pontig, ahonnan már egyedül is képes továbbmenni, ő pedig remek volt Jelena Andrejevnaként.
És Másaként is. A kocsmában furcsa szűrőt hoznak a konyakhoz, valami géz­szerűséget. „Megszűröm, mint a konyakot", mutat a poharamra, amikor egy másik forró jelenet felől érdeklődöm, arról, amelyikben Bogdán Zsolttal csókolózik hosszan a Három nővérben. Nem magyarázza végig, nem is várom el, a váltásait is szeretem, de olyasmire következtetek, hogy van egy lénye, amit csak magának tartogat – a nem nyilvános, nem színész Kézdi Imola, aki, ha csalódott és kiábrándult és kétségbeesett, akkor sem úgy, mint Jelena vagy Mása, hanem egyszerűen úgy, mint ő. Már ha létezik ilyen „egyszerűen".
Másaként még tán nehezebb lehetett, mint Jelenaként, hiszen Jelena mellett csak Szonya van, akit nehéz kitépni a „szerelmes kamaszlány" típusából. Mása mellett viszont végig ott látjuk a nővéreit, Olgát és Irinát, aztán a sógornőjét is, Natasát, és mindenki nagyszerűen alakított, Kali Andrea, Péter Hilda és Györgyjakab Enikő is (a másik szereposztás Natasáját, Skovrán Tündét nem láttam). Bár a kiváló alakítások segítenek is – egyértelműbbé teszik, mi az, amit már nem szabad, mivel nem lehet összemosódni, eggyé válni, mit nem lehet megismételni, melyik az az egyéniség, amelyikkel a többiek még nem próbálkoztak. Mindenki elveszített minden illúziót Moszkván kívül, és mindenkinek másképp kell megmutatnia, hogy elveszítette őket.
A Woyzeck és az Oidipusz király vonalán arra kérdezek rá, milyen az, hogy érzi magát, amikor nem szép nőket játszik. Marie szép ugyan, de megrontott, romlott és szerencsétlen, Iokaszté pedig egy roncs, akit teljesen tönkretett a drog.
Kiderül, örült, hogy Măniuţiu ezekre osztotta ki. És várja az Alkoholistákat – Visky András darabjában egy alkoholtól tönkrement asszonyt játszik. „Van egy házunk Battonyán, egyszer beültem a csehóba. Egy kicsit szorongtam, de beültem, hogy lássak néhány figurát." Érdekes, hogy egy alkotó (és itt nincs különbség színész, író, festő vagy zeneszerző között) mindig valahogy egyszerre dolgozik kí­vülről és belülről – ami másutt él a világban, azt a tehetség erejével és nagyvonalúságával a magáévá teszi, ha szüksége van rá.
Ám ez a tehetség nem volt mindig ennyire magabiztos; még ennyire sem volt magabiztos. Ahogy eddig beszélt, úgy beszél első kolozsvári szerepéről is, de azért ki lehet hallani a hangjából az újraérzett meglepetést és döbbenetet.
„Zindernek kellett egy lány – így indult. Kelemen Kinga, akit még Aradról ismerek, engem ajánlott. A próbák alatt ingáztam Vásárhely és Kolozsvár között. Beültem a buszba, megérkeztem, mikor véget ért a próba, megint beültem a buszba." Nehezen ment a beilleszkedés, következtetek a vallomásából; ilyenkor az embernek leginkább és legelőször magával kell megküzdenie.
„Ráadásul David azt mondta, ne adjak ki magamból mindent; csak kevéssel a főpróba előtt engedte meg, hogy úgy játsszak, ahogy az előadáson fogok. Azt hiszem, a többiek akkor hitték el, hogy nem véletlenül vagyok itt."
Akkor viszont nagyon elhitte az egész szakma: Lea alakításáért Uniter-díjat kapott. A Fehér tűz, fekete tűz után hívta meg Tompa Gábor Kolozsvárra. De mi történt? David Zinder, hogyne; Tompa Gábor; Kolozsvár és a társulat. Mégis azt hiszem, az Ady-rejtéllyel állunk szemben, ahogy Szerb Antal leírta: „És a következő kötetben, a Nagyváradon íródott Még egyszerben, előttünk áll már Ady, ha nem is teljes fegyverzetben, de már a csak-egyszeri Ady Endre, kétségbevonhatatlanul. Az átmenetet a két verskötet között semmiféle irodalmi hatás nem magyarázza meg, és a miliő, az élettapasztalatok is csak nagyon kevéssé. Tudomásul kell vennünk, hogy itt ugyanaz a mindennapi csoda történt, ami a kertünkben minden tavasszal: a mag kivirágzott, Ady Adyvá nőtt, a természet belső törvény­szerűségét követve." Imola, a színész is így virágzott ki, ilyen örömösen és csupán ennyire megfejthetően.
Kegyetlen volt azért ez a Zinder, nem?, kérdezem bosszúsan. Ő azonban nem érzi így. „Megőriztette velem és bennem a feszültséget", mondja. Igen, ezt értem, de éppen akkor, amikor bizonyítani kellett volna… Igaz, végül a bizonyítás is fényesen sikerült, és talán ártott volna, ha a próbafolyamat alatt a bizonyításra koncentrál. Talán ezt féltette Zinder, a törékeny magabiztosságot.
Mindjárt mennie kell, lejár a bébiszitter ideje, Rézi nem maradhat egyedül. Rákérdezek a filmezésre, hogy az miben más, mint a színház. Péter Hilda egy interjúban elmesélte, amikor a természet segített, amikor beborult és esni kezdett, jobban sikerült elmondania a Varga Katalin monológját.
„A film nehéz ügy. Nem lineárisan játszol, és amit csinálsz, azt végleg rögzítik. A színházban magadnak kell létrehozni az olyan beborulásokat, amikre Hilda célzott. Vagy sikerül, vagy nem, de úgyis minden ott dől el, akkor."
Akkor hát menjünk, javaslom, pedig maradnék még. Ám ahogy a megálló felé battyogok, elmosódik bennem a „pedig", átadja a helyét a „de hát"-nak. De hát beszélgettél vele, mondom magamban. De hát jó beszélgetés volt, néhányszor még be is borult. Ne legyél telhetetlen.

(Kép: a Látó 2010/8-9. sz. képeslap melléklete)