asszonyom kitartok még ne féljen ez az ezüstös holdfényes táj nekem reményt ad s bízom hogy megérem hogy visszajő s pamlagomra fektetem
tudja én láttam mi az ember hisz tudja: egypár mellkast felnyitottam és tudja nem tetszett amit ott láttam ott egy sokkal egyszerűbb titok van mint amire maga várt vagy én
és mondja csak milyen moszkva télen itt nálunk minden-minden megfagyott és a mindent úgy értem hogy én is hisz tudja szerettem s ön elhagyott
hisz tudja maga nélkül semmi sincs és tudja a maga férje egy barom mondja hogy tehette ezt velünk hisz csak a szerelem a nagy vagyon...
látja ilyen érzelgős szamár lettem hogy mikor nevettem nem tudom korát bámészkodok vagy az orosz erdőkre koccintok egy újabb pendülő pohárt
unalmas ostoba piszkos az élet különc lettem én is azt hiszem és még ez is olyannyira mindegy ha nem látom önt s nem érinti kezem
és már az sem érdekel régen hogy akik száz-kétszáz év múlva élnek megemlékeznek-e rólunk hogy legyőztük a kiütéses tífuszt s egyéb fenéket
nem érdekel vágjanak ki minden erdőt legyenek marhák kicsinységben is nagyok unalmas ostoba piszkos az élet ön meg fog halni én pedig halott vagyok
