[Látó, 2009. december]

Leolvad már a mennybolt tiszta kékje,
és lecsurog mélán az ablakon;
nyűtt, piszkos takaró terül az égre,
s a szűk utcára is, ahol lakom.

A színek elmosódnak, kifakul
az élveteg virágok tarka szirma,
a világ szürke unalomba fúl,
egy felhő mintha szürke könnyet sírna.

Elhalt a színek nyári muzsikája,
a város csöndes, puszta és komor.
Pállott utcákon még ki kóborol?

Redves házak közt terjengő homályba’
az éj bujkáló népe oldalog:
szerelmesek, kéjnők és tolvajok.