[2019. június]
VISKY ANDRÁS: NEVEZD CSAK SZERETETNEK
.
JELENKOR KIADÓ, BUDAPEST, 2017.Hogy miért pont ez a címe ennek a kötetnek, többféleképp is talányos marad. Először is, az a vers, amely a címet kölcsönözte, valójában nem a szeretetről, hanem a bosszúról beszél („Mennek a gyilkosok, mennek / lefelé, egyenesen József kitárt / karjaiba, örök jövevények. / Csak a befogadó bosszú ment meg / attól, aki vagy, nevezd csak szeretetnek”), másodszor a leghatásosabb, legkatartikusabb versek nem a szeretetről, hanem a szerelemről szólnak, legalábbis ez a szó íródik le többször is („kielégületlen szerelem”, „szerelem üres tenger” stb.), miközben, meglehet, a különbség szeretet és szerelem között szintén kérdése ennek a kötetnek, nem is annyira kérdésként, mint inkább a lehetséges választ körülkerítő kételyként.
Katartikus, ez a legmegfelelőbb jelző, nem véletlenül használtam. A Visky-versek mércéje a katarzis, leplezetlenül fontos cél számukra, drámaiságuk is innen magyarázható. Cél, mert meghatározó szükség van a távolságra, ami az érzékelés és a megértés között van, a katarzis teremtette elmozdulásra, kibillentésre, kizuhanásra, arra a másságra, ami a megértés strukturális feltétele. A katarzis olyan rezgésforma, amely az esztétikai energiákat szállítja.
A kétely is fontos szava ennek a költészetnek, annak ellenére, hogy Isten, a világ ura mindenütt jelen van, tehát létezése nem kérdőjeleződik meg. De ha jelen van, miért nem avatkozik közbe? Ha jelen van, miért nincs jelen, miért tehetetlen? Ahogy A fogadás című, Kertész Imrének ajánlott versben áll: „a Világ Ura most bizony vesztésre áll” – mi ennek az oka? „Ki okozza vesztét?” Ez már nem csupán Jób kérdése, illetve nem a klasszikus hitviták felvetése, ez a hit alapjaira, értelmére vonatkozik, a hit elvesztésének félelméről tanúskodik. Egy másik versben (Idős vagy?) felidézett rémálomban a templom omlik össze, akár „reccsenés a mellkas ketrecébe”. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, a látszat ellenére ezek nem Isten-versek, ezek egzisztenciális hit-versek, nem Isten áll a középpontjukban, hanem a lázadás és a behódolás között vergődő ember.
A líra őszinte vágya a kitárulkozásra átfordítódik a meztelenség-vágyra. Nem testi meztelenség ez, és nem is lelki kibeszélésféle, inkább anyagtalan kiáradás. Hasonló jelenség ahhoz, ahogy az ige testté lőn. A meztelenség a kimondott szó, más értelemben maga a Biblia, szent formája a szónak. Egyik interjúban Visky ezt így indokolja: „A szentség a meztelenné válás eseménye lett számomra (…). A versnek kell megcsinálnia valahogy ezeket a meztelenség-eseményeket, a versnek kell elvinnie a nyelvet a saját határáig. A jelentéseket oda kell kényszeríteni a határokig, és, ha lehet, az olvasót is, és az író is, ha szerencséje van, valamilyen önszemléleti határhelyzetbe kényszerül a szövege hatására.”
Nem véletlen tehát a Bibliára történő állandó reflektáltság. Amikor egyébre, másokra mutat az utalás, akkor is a bibliai hermeneutika szabályait követi. Röhrig Géza, Ascher Tamás, Cs. Gyimesi Éva, Kertész Imre és sokan mások, névtelenek, a Viskynél megszokott családtagok, népi prédikátorok, színpadi szereplők vannak benne a könyvben, afféle mérceként, viszonyításként, egyben az írás folytonosságát jelezve: minden írás egyben továbbírás is.
A kötet tíz részből áll. Nem tematikailag, inkább formailag választódnak külön az egyes versek. De a tagolódás sem feltétlenül jelent szoros formai hasonlóságokat, sokfélék a versek. A naplószerű, vallomásos daraboktól, a balladai hangvételtől a haikukig széles a skála. A versírás maga is amolyan szerelmi gyakorlat: az a metamorfózis, amelyen a lírai én átesik, hogy kijelenthesse magát. „Ha én test vagyok, / Te vagy a szarkofág. / Ha lélek vagyok, / Te vagy a perzselő szél. / Ha kimondott szó vagyok, / Te vagy az emlékezetkiesés.”
Időben mintegy hét-nyolc év versei kerültek ide. A 2008-ban megjelent Gyáva embert szeretsz utáni versek tehát, de nincs éles határ a két kötet között. De ez az ismétlődés nem is kerülhető el, lévén költői dogma, hogy a viszonyítási pontok nem változnak. Ugyanakkor sok minden elmozdul, például az apa–fiú kapcsolat drámaibbá, meztelenebbé válik. A mindenkori jelen értelmezési kísérletei teszik katartikussá a fiú vállalását, lényegében rámért sorsát. A mindennapok az Írás jelenében válnak mérhetővé, és fordítva, az Írás szavai a mindennapi cselekvésekben jelennek meg. „A legfőbb semmiérzés, a másikpokol.”
A mindennapi az Írás által felmagasztosul, maga is részt vesz a szerelmi viszonyok felmutatásában: „Mert kihez forduljon az ember, aki látásod / nélkül semmisül meg? És kihez forduljak én, / aki érintésedtől telve nélküled érkezem az / örök emlékezés kietlen és puszta / mennyországába?”
Az egzisztenciális tapasztalat pedig az, hogy Isten azért hallgat, mert tehetetlen. „Te vagy hajlékunk nemzedékről nemzedékre, / Aki otthontalan vagy. / Hajlékod vagyunk nemzedékről nemzedékre, / Akik otthontalanok vagyunk.” Mindig ez a kettősség tér vissza: „Az égi szerelem legyőzi a földi szerelmet. Nem emlékszem, kinek / festettem. Scipione Borghese? Elveszett. Másfelől meg francokat / győzi le az égi szerelem a földi szerelmet. Az égi szerelmet csak a tiltott / szerelemben tapasztaltam meg, semmi másban. Eltűnni egy másikban, / vakon, fejvesztve, és nem térni vissza soha többé. De aztán visszatérsz, / és véged van. Nem nyersz bocsánatot. Az égi szerelem, na igen, nem / győz le semmit. Én mindenesetre megpróbáltam. / Elveszett.” (Caravaggio elkészíti az eltűnt képek leltárát)
Ezek a nyelv hullámzásán alapuló szabadversek viszik, tolják ki legtovább az említett határokat. Azaz visznek el a lehető legmesszebbre az otthontalanság megtapasztalásában, amely a benne lévő lázadás révén egyben a száműzetéstől való szabadulás esélyét is meghozza. A ráébredést, a keserű számvetést, a számvetés nyomán feltárulkozó tényleges meztelenséget. „Mindenki andráskereszt. András, valamennyi. Néma X. A faácsolat nem látszott, pedig megfestettem, nem lehet másként: úgy vittem fel rá az újabb réteget, Andrást. Az ember mint az elhúzódó Isten-kísérlet mártírja: valami ilyesmi, azt hiszem.”
