(zsoltárparafrázis 2., 12.)

Azt mondtad, elég, elég volt,

hogy tovább nem tűröd el őket.

Azt ígérted, egyszer megteszed,

hogy ki a templomból, csarnokból,

nyilvános terekről, lopott házaikból,

hogy vasvesszővel bandájukat szétvered.

Azt ígérted, mint a cserépedényt,

összetöröd, és szemétre velük –

tovább ne prédikáljanak, ne ámítsanak.

Azt ígérted, nem lesz kegyelem,

és újra rend lesz, szép, békés, örök.

Ezt ígérted, de nem lett semmi sem.

Csak tombolnak kisistenek, talpnyalók,

új s új királyhoz kushadnak ó ebek,

nevedben kérnek, hitegetnek árulók.

Te pedig nem vagy sehol. Vagy rejtőzködsz,

s várod, hogy csillapodjék haragom?

Hát legyen, ahogy te akarod, ne úgy, ahogy én.

De miért ígértél, és miért tűrhetetlen,

hogy nem történik még mindig semmi sem?