Mint ablakon a pára, egy nap láthatatlanná válok.

Még egy ideig a körvonalak emléke, aztán az sem.

Mondhatják: hát, bizony, az egyirányúban visszafelé.

A lényegen azonban mit sem változtat. Az idő betemet.

Mint majd később másokat is, és ők sem tehetnek semmit.

Nem tiltakozhatnak, hogy miket mondanak róluk.

Nemcsak a hallgatás, a nyelv csapdáit sem kerülhetjük el.

S bár most látszólag külön-külön, de a mélyben hogyan?

Nem vigasz ez. Nem is ámítás. Inkább rend. Nem tudom.

Vagy légüres tér. Vagy Isten sóvár tekintete. Valami hazahív.