Florin Irimia: A kínai kisautók rejtélye, és más történetek, ford. Szonda Szabolcs, Lector, Marosvásárhely, 2022.

„Mint egy kelet-európai, vidéki Mátrixban…” – mondja A kínai kisautók rejtélyének elbeszélője, egy félresikerült jégkorcsolyás ereszkedés pillanatában. Megállít ez a mondat, még úgy is, hogy a szöveg egy kevésbé jelentőségteljes pontján találkozom vele – tűpontos leírása ugyanis Florin Irimia regényének.¹ Olvassuk a könyvet, és olyan, mintha egy nagy korcsolyapályán találnánk magunkat, tele buckákkal, gödrökkel. Csúszás közben, a szemünk sarkából meglátunk valami ismerőset, elfog az otthonosság érzése, de az ismétlődő foltok addig torzítják a képet, amíg elveszítjük a valóságérzékelésünket. 

A kínai kisautók rejtélye, és más történetek című regény román nyelven 2017-ben, magyarul pedig 2022-ben Szonda Szabolcs fordításában jelent meg a Lector Kiadónál. Témáját és a benne feldolgozott időszakot tekintve a romániai kommunizmusról szóló kortárs regények polcán foglalhatna helyet. A fő cselekményszál, feldolgoznivaló (irodalmi és lélektani értelemben is) a főhős családjának szétbomlása, a szülők válása és a gyermek magára maradása. Eddig már ismerős narratíva, egy kor látlelete ez, mely eszünkbe juttathat korábbi olvasmányokat – például Dragomán György Fehér királyát, Tompa Andreától A hóhér házát, Papp Sándor Zsigmondtól a Gyűlöletet. A családi kudarc Florin Irimia művében olyan latens trauma, amely egyes történetekben más-más megvilágításban jelenik meg, és nemcsak az emlékeket fűzi össze, hanem két ingadozó perspektívát is: hol a visszaemlékező felnőtt, hol az elbeszélt történetek főszereplői gondolataival haladunk, finoman egybejátszva. A mű ilyenformán nem követi a hagyományos felnövés-történetek linearitását, ugrálunk az időben. 

A váltakozás némileg meg is nehezíti az olvasást, gyakran egy történeten belül is tartanunk kell a lépést, hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy amiben elkezdünk otthonosan mozogni, rövidesen felborul: egy-egy, a felnőtt narrátortól származó értelmező mondat kirángat a gyermeki képzelgésből, máshol egy rövid átvezetéssel teremtődik meg az időbeli távolság. Minderre már az Előhangban felkészülhetünk, a stílust ugyanis a szöveg alapszituációja indokolja: a negyvenéves férfi az évek múlásának nyomasztó érzésére reagálva a múltba menekül, és így még kicsit nyitva tartja azt az „emlékportált”, amelynek bezárulása a gyerekkortól való teljes elhatárolódással fenyeget, és aminek következménye egy átható írásvágy (és persze írói téma) kiaknázatlanul hagyása lenne. 

A perspektívák egy történeten belüli váltakozása lehetővé teszi a reflexiót, az egyes emlékek valóságtartalmának megkérdőjelezését vagy relevanciájuk vizsgálatát az elbeszélő jelenének szempontjából: „Gyakran eltöprengtem azon, hogy az összes csalódásom esetleg nem a szüleim válásából ered-e…” (A játékok alkonya) Efelől a szervezői elv is világosan látszik: a történetek túlnyomó része azért fontos, mert valamilyen módon ehhez a (z elbeszélő jelenére is kiható) családi traumához kapcsolódik. A fejezetek válogatása és véletlenszerűnek ható egymás mellé helyezése az emlékezés logikáját imitálja. Mintha a felnőttkori kudarcok magyarázata (ezekről sokat nem enged megtudnunk az elbeszélő, néhány mondattal sejteti csak, hogy vannak ilyenek) a gyerekkor megtörése volna, tehát a megismerése ennek az időszaknak sem történhetne értelemszerűen a teljesség igénye felől. Nem az okos felnőttek lesznek az emlékek és az igazság birtoklói, hiszen ők saját szerepköreikben is csődöt mondtak, és pont azáltal, hogy mindenre van kész válaszuk, hiteltelenné válnak: „Talán emiatt nem éreztem szükségét, hogy a felnőttek magyarázatai világosítsanak fel mindarról, ami homályos nekem. (…) Inkább azt szerettem, ha én találom meg az okot és az indokot, és előszeretettel választottam a legképtelenebbeket, a legkevésbé találókat, a leghihetetlenebbeket.” (Párizsi kommün)

Az emlékezés mellett egy, szintén a szöveg egészére kiható és a fent vázolt logikára ráerősítő motívum az álom, álmodás, mely a történetek nagy részében kiemelt szerepet kap, gyakran átveszi az irányítást. Ezek megjelenése azt kezdi ki, amit a valóság és a fikció közti megnyugtató elválasztóvonalként szeretünk számontartani, és felkelti a gyanút: ha egyes álombetétek úgy illeszkednek a történet egészébe, mintha épp csak a valós események folytatásai volnának („az álom nem egyéb, mint természetes meghosszabbodása mindannak, amit napközben megélek a valóságban” – A szerencsés), mi a garancia arra, hogy nem éppen ugyanígy működnek azok az emlékfolyamok is, amelyekbe oly szívesen kapaszkodnánk a múltban való tájékozódás során? Jellemző kérdései ezek, általában véve, az autofikciós szövegeknek. Irimia regénye nem bízza a véletlenre a dolgot, már az Előhangban elmélkedik ezekről, és instrukciókat is ad az olvasáshoz – amelyeket természetesen érdemes fenntartásokkal kezelnünk. Miközben figyelmeztet, hogy amivel találkozunk a műben, az „nem igazán emlékirat, de nem is teljesen fikció”, azt is mondja, hogy „semmi sem kitaláció”, hiszen az elmeséltek közül sok minden megtörténhetett volna vele, vagy „a narrátorral mindenképp igen, de ő viszont nem azonos azzal, aki ezeket a sorokat írja”. Bár sokszor nem szerencsés, ha egy szerző túlmagyarázza, értelmezi a saját szövegét, itt ezek a részek (ide tartozik az Előhang, Utóhang és az ezeket követő, dőlttel szedett betétek) nyugodtan a regény érdemei közé sorolhatók, és elhanyagolhatatlan szerepük van az egész szempontjából. Egyrészt keretezik a fejezeteket, szintézist teremtenek közöttük. Másrészt – és ez az, ami talán még fontosabb – megnyitják az értelmezési lehetőségeket, és az irodalom számára is megfontolandó kérdéseket tesznek fel: Segítenek vagy tévútra vezetnek az emlékeink a múlt felidézésében? Hát az irodalom? Mikor hihetünk mindennek, és mikor csal meg az, amiben (vagy akiben – hiszen „az emlékezet olyan, mint egy nagyon szép, nagyon szeszélyes nő”) biztosan hittünk? A szöveg motívumkészletével élve: az elbeszélés bevezet az emlékek házába, letörli a port, és közben azt ingatja meg, hogy lehet-e egyáltalán emlékekből házat építeni. A múlthoz való hozzáférés válik a könyv tétjévé, de azáltal, hogy megíródik, a kész mű az emlékek helyébe is lép: „Mit meg nem adnék azért, hogy igazán tudjam, milyen volt a gyermekkorom, hogy újraélhessem minden jóval és rosszal (…) úgy érezhessem, mint akkor, nem felidézve, átgondolva, újra kitalálva, ahogy itt megjelenik. Csupán ebben az esetben nem volna már szükségem arra, hogy írjak róla.”

A kettősség a személyes fókusz kiszélesítésében, a rendszer és a benne élő egyén viszonyában is tetten érhető. Szimpatikus az, ahogy az egyes utalások nem kizárólag a történelmi kontextus megteremtését szolgálják (ismerjük a toposzokat: nincs banán, se víz, se áram), hanem illeszkednek a képzelgés kiterjesztett jelenébe, beépülnek az emlékezéssel, álmokkal teleszőtt alternatív valóságokba, és kifordítják azt a tudást, amellyel kapcsolódnánk hozzájuk. Ilyen például a cirkuszban tett látogatás, amely a mindennapi élet szűk köréből jelent kilépőt, és ahol egy váratlan fordulatként, az állatok „Éljen a konumizmus”² feliratokat írnak le a kergetőzésükkel, mielőtt lázadásba kezdenének. A korszakot ismerő olvasóknak könnyen eszükbe juthatnak erről a képről a kis pionírok, akik különböző alakzatba rendeződve integetnek a diktátornak. De ilyen kifordítás az is, amikor a csernobili katasztrófa kapcsán a már jelenből visszanéző elbeszélő tűnődik: „Akárcsak a sugárzásfelhő, a kommunizmus mindenre rátelepedett, még ha néha nem is szemmel láthatóan. Harminc év telt el azóta (…). Viszont azon tűnődöm, megtörténhet-e, tudtunk nélkül, hogy az a felhő velünk együtt mozgott mindvégig.” (A Beruházási Bank)

Ezek a jelenetek sejtetik azt, aminek a csúcsra járatása a regény végén, a Mindig történik valami című fejezetben valósul meg. Ekkor válik explicitté az összefüggés a romlott rendszer és a benne élők személyes nehézségei között: „Gyerünk, ismerd be, nem a megfelelő országba születtél”, hangzik el az itt már egyes szám második személybe váltó felszólító módú mondat, amely, mint egy dühös világba kiáltás rángatja meg az olvasót. Ez az utolsó számozott fejezete a könyvnek, melyet valójában találóbb lélektani lezárásként (abban az értelemben, mint az elengedés) értelmezni, hiszen sokkal inkább a jövőről szól, arról, hogy mihez lehet kezdeni ezzel a sérelmekkel, dühvel, keserűséggel felhalmozott csomaggal, amelyet évtizedek óta ki-ki cipel. 

Az elbeszélő (a címválasztást sem hagyjuk figyelmen kívül!) legnagyobb terhe egy olyan pont, amelyben saját pozícióját is felül kell bírálnia. A kínai kisautók rejtélye című fejezet tartalmi szempontból azt a törést jelenti, amikortól a család teljessége megbomlik, és a szülők válása predesztinálva lesz. A gyerek érintettsége abból a szempontból jelentős, hogy ő az, aki a mindent megváltoztató titkot leleplezi, és így közvetve hibásnak érezheti magát. Évtizedek múltán is vissza-visszatér ezekhez az eseményekhez, de már újrakódolja, alternatív valóságokat hoz létre. Ilyen az Utóhang illuzórikus párbeszéde, amelyben egy más lehetséges forgatókönyv bontakozik ki: ez a „beteljesült álmok világa”, a család pedig a szokásos éves fotózásra készül. Épp olyan érvényes narratíva ez, mint bármelyik másik hihető vagy kevésbé hihető történet, még akkor is, ha Florin időközben felébred. Hiszen fölösleges azt kutatni, hogy meddig tart az álom, és meddig a valóság, s hogy az elbeszélt történetek kivel és hogyan történtek meg. A színes, gyermeki fantáziával átitatott részek között sorsok rajzolódnak ki, amelyekben egy generáció ismerhet magára: „rájössz, hogyan váltál észrevétlenül áldozatává saját elvárásaidnak és csalódásaidnak, ezek pedig mind egy olyan időhöz kötődnek, amely jól-rosszul ugyan, de már eltelt”. (Mindig történik valami)

JEGYZETEK

¹ A későbbiekben is regényként hivatkozom a műre, bár kétségkívül értelmezhető elbeszéléskötetként is – ahogy azt az alcím is igazolja. Az én döntésemet befogadói szempontok indokolják: úgy gondolom, hogy ha regényként olvassuk a szöveget, figyelve a kompaktságára, gondosan felépített szerkezetére, akkor elfogadjuk azokat a játékszabályokat, amelyek a történetek új rétegeire világítanak rá.

² Így szerepel a könyvben is.