[2010. december]

A város, hétköznapokon, emlékezett vissza Makk Tibor, háromszor akkorának tűnt, mint amekkora valójában volt, a vidékről buszokkal beingázó diákok legalább kétszer naponta, reggel és délután, ellepték az utcákat, hangoskodtak, de persze gyakran előfordult, hogy tanítás alatt is kisebb tömeg lézengett az iskolakapukon kívül, és így történhetett meg, hogy szeptember utolsó, az iskolakezdés második hetében, erőltette meg a memóriáját Makk, két tizenegy Á-s lányt rajtakaptak alkoholt fogyasztani a Neluról elnevezett kocsmában, nézett le a hídról a zavaros vi­zű folyóba Makk, és attól a naptól fogva csakis az osztályfőnökök által kiállított írásos engedéllyel lehet a városra szabadulni. Még jó, hogy a vécére nem kell papírt felmutatni, röhögtek a tizenegy D-ben, az alsósok pedig riadtan figyelték a szünetekben a folyosón tömörülőket, és csodálkozhattak is, hiszen a folyosón rendszerint valakik eloltották a villanyt, ha egyáltalán bárki is felkapcsolta, és a sötétben diákok lapultak a falakhoz, vagy ha éppen egy-egy osztály arra várt, hogy kinyittassék a kémialabor, igyekeztek elfoglalni a folyosó teljes szélességét, és ilyenkor a kisebbeknek kerülni kellett, vagyis a folyosó másik végén található lépcsőt kellett használniuk, de ahhoz előbb egy emelettel alábbra kellett szállniuk, akárha poklokra, mert az a tanári előtt vezetett el, oda pedig diáknak csak indokolt esetben volt szabad bemerészkednie. A kémialaborból, és méginkább a szertárból, ahová Laji tanár úr időről időre eltűnt, jól lehetett látni az iskola fölé magasodó kopár, apró fogpiszkálókarókkal teleszúrkált hegyet, mit látni, egyenesen rátelepedett az őt bá­mulóra, de ha nem is bámulta senki, árnyékát egyszerűen lehetetlen volt elkerülni az épületnek ebben a felében, amit örökké félhomály borított, szinte sosem érte napsütés, és még baljósabbá tette az iskolakezdés első hónapjait a kilencedikesek számára. A köd, ami reggelenként megült a folyón, és a Patak utcán fellopakodva, összeköttetésben állt a hegyen székelő tejes anyaggal, igaz, hogy az első két órán, a románon és matematikán szinte láthatatlanná tette a hegyet, de a harmadik órán, mondjuk az angolon vagy magyaron egy láthatatlan kéz, mint egy fátylat a bűvész­mutatványról, fölemelte, és máris ott komorkodott az egész szikla.
Még szeptemberben, a tanítás második vagy harmadik hetében, vagyis akkor már október első hetében, mert az iskola pár éve megint szeptember közepén kez­dődött, lehívatták a kulturisták Makk Tibort az osztálytermük elé, és az ajtó mögé állva, faggatni kezdték a kilencedik C vidéki csajairól, és Makk Tibor ekkor látta először ezeket a fiúkat közelebbről, és persze a hírhedt termet, ami közvetlenül az igazgató irodájával alkotott közös falat, a termet, ahol nem volt ajánlatos zajongani, hangoskodni vagy a tanárokkal pimaszkodni, hiszen az igazgató karnyújtásnyira tartózkodott tőlük.
Makk Tibor, ha az osztálytermet addig nem, de a kulturistákat már látta, és még annál is többet tudott róluk, hiszen fiú osztálytársa (ketten voltak fiúk és huszonketten lányok), akit Czukorcézével Attilának hívtak, mesélt egyet s mást róluk, például, hogy közösen járnak diszkóba táncolni és inni, na meg persze verekedni, ha úgy adódik, ezért nem is lelkesedett annyira értük. Czukor Attilát meg egyenesen rühellte, örvendett, hogy első nap nem ragaszkodott ahhoz, hogy ők, a két fiú egy padba üljenek, ahogy az elvárható lett volna, hanem Attila valamelyik városi lánnyal fogott össze, és rögtön az ajtó mellett kerestek helyet maguknak, ahonnan románórán Czukor kérezés nélkül ki tudott lopózni a teremből, mert a tanár rövidlátó szemüvegén keresztül aligha tudta volna észrevenni. De nemcsak ezért utálta egyetlen fiú osztálytársát, hanem azért is, mert az első osz­tályfőnökin hangosan felnyerített, amikor az ő nevét olvasták fel, Makk, milyen hülye neved van, a faszom makkja, röhögte szünetben, nincs is ilyen név, és bár a lányok, akik körülvették, pironkodtak ugyan, de mégis nevették Czukor olcsó poénját. Talán Attilának akartak tetszeni, aki köztudottan a kulturistákkal lógott, és ez, Makk Tibi könnyen kitalálta, menőnek számított a lányoknál. Ellenszenvét azonban mégsem mutatta ki teljesen Attilának, bár néha igyekezett szellemesen visszavágni, a legtöbbször mégis ő nyelt, és csupán egyetlen fegyvere, ami láthatólag némi tiszteletteljes aurát vont személye köré, mentette meg a teljes elbukástól, mégpedig az, hogy a legendásan undok, morcos és diákgyűlölő Erdei tanárnő, aki latint tanított, valami oknál fogva megkedvelte, és mindig jó jegyet adott neki. Egyéb­ként minden más téren tökéleteset csalódott a jó hírű, lányokkal teli iskolában. Már első nap rájött, hogy itt nem divat a lányok fogdosása, pedig ezt elég komolyan belekalkulálta döntésébe, hogy ide jön, és ráadásul ennek hatására egyszeriben kínosan tolultak föl a csöcsörészéssel kapcsolatos nyolcadikos emlékei is, úgy érezte, hogy otthon, falun olyasmit csináltak, ami itt nem illik vagy egyenesen tilos, esetleg nevetséges. Csak jóval később tudta meg, bár lehetséges, időközben maga is rájött, hogy hát persze hogy városon is szokás fogdosni a lányokat nyolcadikban, de a fölső tagozatokon mindenki visszafogja magát, és valami komolyabb dologban reménykedik. Te, nálatok ez nem szokás, kérdezte meg mégis Czukort, aki, szokásához híven, hangosan és Makk szerint erőltetetten nevetett a kérdésén, és még a szünetben továbbmondta a barátainak, akik, elképzelhetően, emiatt aztán lehívatták Makk Tibort, hogy jól megnézzék maguknak, és Makk Tibor akkor figyelt fel először életében Kincses Szidóniára, aki szintén ott téblábolt körü­löttük.
Bár négy év alatt soha egyetlen szót sem beszélt Kincses Szidóniával, az érettségi banketten hosszan csókolóztak a zuhogó esőben, ami nemcsak giccsesnek hatott abban a pillanatban, hanem egyenesen őrültségnek, mert bőrig ázott, és nem lévén csereruhája, a hajnali buszt úgy, vizesen várta ki, és majdnem megfagyott, mire hazaért, mert a nyári reggelek még száraz ruhában is hűvösek tudnak lenni arrafelé. Érdekesmód, pontosan akkor, amikor a buszra várt, jutott eszébe, hogy ő Kincses Szidivel soha nem beszélgetett a líceumban, és azon kezdett el töprengeni, hogy vajon miért alakulhatott ez így, és miért pont a banketten, de nem tudott dűlőre jutni. Azon a nyáron aztán nem is jutott többé az eszébe az okokat firtatni, a felvételijére koncentrált, és csak miután bejutott, csak miután megtudta, hogy Kincses Szidi terhes, gondolt vissza újra arra a nagyszünetre, majd az egész négy évre, Czukor Attilára és az egész verekedésre, amiért aztán olyan sok diáknak vonták le a magaviseletét, kettőt pedig egyenesen eltanácsoltak az iskolából.
De hogy biztosabb legyen a dolgában, felhívta Zentait, akibe kilencedik alatt szerelmes volt, és aki jóval később Belgiumba ment férjhez, és Zentai is megerő­sítette, hogy a tizenegy Á-s lányok lerészegedésével indulhatott az egész, mert attól kezdve nem nagyon engedtek ki senkit az épületből fél nyolc és kettő között, csak halaszthatatlan és nagyon komoly ügyekben. Ilyen ügye Zentainak is akadt, elégségesnek bizonyult súlyos beteg apjára hivatkoznia, aki valóban a szívrohamát feküdte otthon, és az osztályfőnök rögtön kiengedte, és néha hol egyik, hol másik osztálytársát, így Makk Tibit is magával vitte valamilyen ürüggyel. Attól a pillanattól kezdve, hogy a tizenegy Á-s lányokat elkapták Angelit vedelni valamelyik kétes hírű bárban, elszabadult a pokol, a folyosókon nem égtek többet az égők, a mellékhelyiségekben elkövetett verésekről lehetett hallani, összefirkált és cipőtalp­nyomos falakat lehetett látni, és azt is pusmogták, hogy a kulturisták megszerezték a padlásfeljáró kulcsát, és az arra hajlandó lányokat oda hordják. Ez utóbbit mellesleg Makk Tibi akkoriban nem nagyon hitte el, de évekkel később, amikor Zentai bevallotta, hogy egy ízben ő is fölmerészkedett Czukorral, Czukorral, te jó isten, kiáltott föl Makk, igen, igen, akkor már nem volt értelme kételkednie, és csupán arra lett kíváncsi, hogy Kincses Szidi járt-e a padláson. Először is Zentai­nak fogalma sem volt arról, hogy ki is az a Kincses Szidi, másodszor pedig diadalmasan közölte Makk Tibivel, hogy Czukor Attila tizedik elején kulcsot szerzett a kémiaszertárhoz, de hát erről meg Makk tudott, úgyhogy ejtette is a szálat. Azazhogy ejtette volna, ha Zentai még valamit el nem árul, tudniillik azt, hogy Czukornak miért is volt szüksége olyannyira a kémiaszertár kulcsára, na ezt viszont Makk sem tudta, és bizony leesett az álla, és hirtelen egy csomó minden megvilágosodott előtte, többek között Kincses Szidi elzárkózó természete és a bankett éjszakai csókolózás. Innen szinte ő folytatta, csak úgy dőlt belőle a szó a telefonkagylóba, és a drót másik végén Zentai csak időnként javította ki vagy toldotta meg egy-egy újabb részlettel, és végül Makkhoz vágta, hogy te hol éltél, jó isten, és már emlékezni kezdett Kincses Szidire is, ja, az a göndör vörös, nem így nevezték egymás között, hanem valami más neve volt, Rókus, megvan, Rókusnak hívtuk, persze hogy tudom, ki az a Kincses Szidi, igen, vette át a szót Makk, illetve ezt a Rókust nem tudtam, de azt például igen, hogy ő volt a legjobb kémikus az iskolában és egyben Laji tanár úr kedvence, vagyis könnyen hozzáférhetett a szertár kulcsához, és hozzá is fért, és leszállított egy másolatot Czukornak.
Zentai­val aznap este többet nem is beszélt, hagyta magára szabadulni az emlékeit, és egész éjjel viaskodott velük, fogta a fejét, hogy micsoda marha volt, hát persze, hogy Kincses Szidi bizalmatlan volt vele, ha egyszer Czukorért rajongott, Attila biztosan szólt neki, hogy ne bízzon bennem, hiszen a jegyeim egyre jobbak lettek, az érettségin én értem el a legjobb eredményt, holott pontosan ezzel végig Kincses Szidi hatalmas csöcsei előtt akartam elismerést kivívni, te jó isten, micsoda marha vagyok.
Persze, Rókus vissza szerette volna kapni a kulcsot, de Czukor nem adta, hiszen jól beindult az üzlet, a kulturista barátai, akik közül páran időközben elvégezték a sulit, és beszálltak a drogügyletbe, drogügylet, te jó ég, mondta Makk Tibi, egyre több alapanyagot kértek, ecsetelte Zentai pár nappal később egy buszmegállóban, Czukor pedig már biológiaóráról is megpróbált kilógni, mert az órarend szerint ekkor állt üresen a szertár, Rókust pedig megzsarolta, hogy ha sokat okoskodik, elárulja, honnan a kulcs. Ezt persze soha nem tette volna meg, akkor inkább visszaadja a kulcsot, de Rókus elhitte, és tovább hallgatott, ez a Rókus, ugye, a róka becézve, kérdezte meg Makk, de Zentai nem válaszolt, hanem tovább beszélt, sőt, Czukor egy idő után magával vitte a Házba is, és állítólag mindenféle olyasmire kényszerítette, ami ugyan pár hónappal korábban talán tetszett volna Rókusnak, akkorra azonban már elmúlt a szerelme Czukor iránt, és inkább félelemből, mint jószántából többször lefeküdt Czukorral. Makk Tibinek ez kicsit sok volt megint, egyáltalán nem tudta, milyen Házról van szó, Zentai bosszúsan magyarázta, hogy föl a hegy oldalára gondoljon, egy fehér falú, a sötét oldalból kitűnő házra, de Makk az istennek sem látott maga előtt semmiféle házat, csak a hegy nagy és sötét tömegét, aztán egyszerre, mint egy lámpa, gyúlt ki elméjében a fehér falú ház a hegyoldalon, na, oda jártak, ott készült a drog is, rendszerint ott is szipózták el az egészet, mondta Zentai, és felült a hatos trolira.
Makk Tibor a vizsgaidőszak végét sem várta meg, hazautazott, de még mielőtt felült volna a falujába tartó járatra, beballagott az iskolához, és először ugyan csak kintről, a kerítés mellől, de megnézte magának az épületet, aztán, hogy a hegyoldalnak csak egy része látszott, rászánta magát, és beljebb ment, a napos sávtól fokozatosan át a mindig hűvös, árnyékos oldalra, hogy a hegy teljes életnagyságában elébe táruljon. A ház azonban nem látszott, akárhogy meresztette a szemét, vagy benőtték a fák, vagy lebontották, vagy csak a szertár ablakából mutatta meg igazán magát, úgyhogy nem is erőltette tovább a dolgot. Még megnézte a kapu előtti helyet, ahol a verekedés zajlott, amikor Czukorcézével Attila megkavarta a szart, és egy rivális bandának is adott a kémiaszertárból lopott alapanyagból, azután visszasétált a pályaudvarra. 
A banketten történt dolgokat nagyjából azonosan értékelte Zentaival, bár mint sok minden másban, ebben is Zentai világosította meg, csókolózott veled, röhögte Zentai, az neki semmi se, az neki a minimum, és egyértelmű, hogy azért akaszkodott Makk Tibire akkor este, mert néhány tanárának, akik szerették, köztük Laji bácsinak gyanússá kezdett válni a sötét alakokkal való sétafikálása, ezért kellett egy csupakedvenc diák, vagyis te, öregem, hogy mindenki megnyugodjék, és az iskola befejeztével lezáruljon az egész kulcshistória, amit szerintem Laji bácsi is sejtett, bár Rókus addigra menthetetlen volt, állandóan hazudozott, mert egyik csávából a másikba került, és megszokta, hogy nem őszinte.
De Makk Tibor azért szeretett volna még egy esélyt adni a történetnek, na nem úgy, hogy kivallatja Rókust is, akit különben azokban a napokban látott egyszer az utcán babakocsit tolni, és alig ismerte föl, mert Rókus levágatta a haját, elhízott, és séta közben cigarettázott, hanem önmagában, belül, mintegy magához szorítani az annak idején meg nem értett dolgokat, valamiféle csomagba göngyölni, és a zavaros vizű folyó hátára bízni, de persze nem ment könnyen, mert sajnos a szó, a fogalom, amit talált a saját állapotára, túlságosan kínosnak tűnt, egyrészt mert nem fedte teljesen a valóságot, másfelől meg nevetségesnek találta ezt az ő ártatlanságát, amivel végigélte a líceum éveit, mint valami növény a cserépben. És különben ez a hasonlat is, nem tűnt egyértelműnek, melyik elem ő ebben, a humusz, a föld vagy a növény, mert persze, ártatlanul, de azért elzártan, távol élt attól, Kincses Szidi két nagy csöcsétől, ami lényegében foglalkoztatta, de nem lehet azt mondani mégsem, hogy teljesen külön, mert a négy év alatt tökéletesre sikeredett az áltatás, és valamiféle gyümölcse mégiscsak termett, hiszen a bankett, a csókok, még akkor is, ha azt porhintésnek szánták, és bármennyire is undorítónak találta a végén az igazság utáni kajtatást, ezt az egész megvilágosodást, mert mint egy lámpa, gyúlt ki elméjében a gondolat, hogy Kincses Szidi, alias Rókus lényegében ebbe beledöglött, ő, Makk Tibor, a sosemhallott nevével végül, igen, végül neki ebben hatalmas szerepe volt, ő volt mintegy kulcsa az egésznek, ami igazolta a történet hitelességét, és hogy mindaz, ami eleddig sötétben volt, arra valóban egy semmiből fölkattintott lámpa fénye hullt, és akkor is, ha ez borzasztónak tűnt számára, be kellett ismernie, hogy mindenért őt, csakis őt lehet okolni, és a hídról, ahonnan az egészet végiggondolta, életében először beleköpött a zavaros vizű folyóba.