Mint kőkoporsón ifjú kőkirály

leesettállú, hosszúlábú szobra,

fekszem az ágyon mozdulatlanul,

hideg kezem kegyesen összefogva.

Valami rejtett forrásból a fény

fölém, a „Holtak szigetére” hull.

Látom a lelket: lelkemet, szegény

most köt ki gyámoltalanul.

Még visszafordul, rám néz s így beszél:

kis, gyenge test, te ott maradsz alul,

én most az örök partra, lásd, kiszállok.

Te földbe jutsz, hol madarak, királyok

s kutyák porladnak, mint a falevél…

1933