[2021. február]

---

hegyi kirándulás

Május elsejekor három szabadnapot adnak, és minden autóval lehet közlekedni – sőt, a Pecónál tíz liter benzint adnak ki a szokásos ötliteres fejadag helyett, úgyhogy a szülei elutaznak a rokonokhoz a Szigethegységbe, már hajnalban felkelnek, lázasan készülődnek az útra, felveszik egyforma szürke tréningjeiket, amin a vékony műanyagcipzár fogai szétpattannak, ha erősebben meghúzod. Meleg lesz, az időjárás-jelentésben nyári hőmérsék­leteket mondtak be, a dolgozó nép süttetheti magát, a napfény, az ingyen van. Az apja szerzett a kaszárnyából egy tartalék kannát meg egy bádogtölcsért, gondosan elhelyezi őket a csomagtartóban; a Daciajának olyan a szaga, mint valami orosz tanknak, nem számít, hát majd lehúzzák az ablakot. Az anyja pillangó- és katicabogár-mintás kendőt köt a fejére, nem akarja tönkretenni a frizuráját, fel van tupírozva a feje tetején, külön az unokatestvérekkel meg a sógoraival való találkozás alkalmából rendezte el így, és fújta rá azt a rengeteg hajlakkot, mert ők csak arra várnak, hogy borzosan lássák, vagy festetlen körömmel, és rögtön sokatmondó pillantásokat váltanak, aztán meg kipletykálják, mert senki nem menekülhet a nyelvük­től, persze, azt hiszi, hogy több náluk, mert egyetemet végzett, és ráadásul rátette a kezét az egyetlen tisztre a testvérek közül, aztán meg felköltözött városra. Az anyja mindig magassarkúban jár, most még a tréninghez is felvette a vastag talpú fehér szandált, pedig az apja ki nem állhatja, ha magasabbnak tűnik nála, mégis ki hallott ilyet, az asszony ne legyen magasabb, mint a férje, de az anyja a füle botját sem mozdítja, azt csinál, amit akar, superlong cigarettákat szív, és mindenfelé hadonászik a nagy, szögletes ke­retű napszemüvegével meg az óriási táskájával, amelyben elfér a romántankönyv, a nyelvtani feladatgyűjtemény és a dolgozatok is. De most kirándulni mennek, úgyhogy a szalámis szendvicseket pakolja bele, meg pár almát, mert örülhetnek, ha estére odaérnek, hosszú az út a kanyargós, vad völgyben, többször keresztezi a vasúti síneket, ahol a hegyi kisvonat liheg felfelé a hágón.
Ő nem akar velük menni, unatkozna, már nem kislány, hogy fegyelmezetten olvasgasson a hátsó ülésen, néha azért felnézhetnél a könyvből, figyeld a tájat, micsoda szépség, hagyj békén, már láttam, minden nyári vakációban csak ezt látom, inkább otthon marad tanulni, esetleg elmegy a strandra, jól fog esni néhány szabadnap, nem kell jelentést tennie, hol voltál, kivel, mit csináltál mostanáig, hát ilyenkor kell hazajönni? Jókedvűen indulnak el, ő integet nekik az erkélyről, közben az ingaórára néz, alig maradt ideje befejezni a csomagolást, sietnie kell az állomásra. Nagymama rosszallóan csóválja a fejét, persze, majd falaz neki, de minek kell mindig hazudozni, pont azért, tudod, mert én sem köplek be, hogy megint a magyaroknál voltál misén. Közelebb van, mint az ortodox templom. De ez még nem ok arra, hogy oda járj misére. Egyszer ide, egyszer oda, hát mi bajod? Már majdnem harminc éve, hogy feloszlatták a görögkatolikus egyházat, tilos azt a vallást gyakorolni, a papokat lecsukták, hacsak nem tértek át ortodoxnak, nagymama pedig még mindig nem tudta eldönteni, hogy hol jobb, melyik hit erősebb, úgyhogy megtalálta a középutat: járt a katolikusokhoz is – ahol magyarul volt a mise, de ő elég jól ismerte a nyelvet, megtanulta az imákat is, csak azokat a furcsa betűket nem tudta kisilabizálni –, és járt a románokhoz is, habár ott a pap nem volt annyira rokonszenves, és elég zavarosan prédikált. Nem arról van szó, nem állhatok az útjába, ha mindenképpen misére akar járni, de semmi keresnivalója a magyaroknál, dühöng az anyja, nagymama pedig megígéri – hogyne, ez volt a legeslegutolsó alkalom, de titokban azért még mindig jár.
– Tehát abban maradunk, hogy nem lesz cirkusz, jó?
– De ha megtudják, úgyis én leszek a hibás – nyavalyog az öregasszony –, hogy miért nem tartottalak itthon. És ha valami bajod esik?
De ő megpuszilja az arcát.
– Semmi bajom nem lesz, ne félj!
Levágtat a lépcsőn, az utolsó pillanatban éri el az autóbuszt, és majdnem egyszerre érkezik az állomásra Nanával, aki a peronról kiált feléje, nála vannak a jegyeik, már egy hete megvették őket. Cristina két lépés után bosszúsan megtorpan, nem mer közelebb menni, ez nem volt benne a tervben, azt hitte, hogy kettesben lesznek, kedvükre beszélgethetnek, talán még egymás kezét is megfoghatják, és csókolózhatnak az alagutakban, de Nana Vandát is elhozta, ha tudta volna, inkább otthon marad – az a kutya szinte elszakítja a láncot, ahogy beteszi a lábát az udvarukba. Ha Nana nagyanyján múlna, el is engedné, hogy széttépje őt, de Nana megfogja, amíg beér a házba, és amikor elmegy, kinyitja neki az utcára nyíló szárnyas ajtót, hogy a fenevad ne érezze a szagát. Még egy éve sincs, hogy valaki elhozta neki ajándékba a Temesvár környéki határőröktől, egy új faj, külön arra tenyésztették ki, hogy támadjon és öljön. Mert a határt egyre nehezebb őrizni, a rendes farkaskutyák nem győzik, nem tudják feltartóztatni azokat, akik átszöknek a szerbekhez, hiába lövik őket halomra, ha a nyomukra akadnak, úgyis mindig lesz, aki próbálkozik: egyesek félreteszik a húsadagjukat, amit aztán odavetnek a kutyáknak, és úgy lopóznak át a holdtalan éjszakákon, zsákkal a hátukon és a diazepamos teával elkábított csecsemőikkel a karjukban, nehogy váratlanul felsírjanak, és elárulják szándékukat. Az ilyen fajtából csak a parancsnokoknak van, a közkatonákra nem bízzák őket, mert azok csak egy darabig maradnak, és mikor lejár a szolgálati idő, hazamennek, sőt, van, aki egyenesen dezertál, ezek a kutyák pedig nem váltanak gazdát, tudod, miért, kérdezi Nana fontoskodva, és választ sem várva tovább beszél, hiszen honnan is tudhatná. Mert a farkasok monogámok, azért. Nagy különbség van a farkas- és kutyafalkák között, igazából a farkasok nem is falkában élnek, hanem családokban, kezdetben csak egy pár van, egy hím és egy nőstény, és a kölykeik velük maradnak, segítenek gondot viselni a kisebbekre, amíg csak saját családjuk nem lesz. És néha még akkor sem hagyják el a szüleiket, amikor saját párjuk van. Ezzel szemben a kutyáknál, akiket már háziasítottak, és a szemétben turkálva nőnek fel, soha nem lehet tudni, ki is az apa, a szukák egyszerre tíz kannal is összeszűrik a levet, összekeverednek a fajok, és nehéz megállapítani, ki kivel van. Vagyis a farkasoknál szigorú szabályok uralkodnak, míg a kutyáknál a legerősebb a vezér – persze csak egy darabig, mert mindig van, aki a helyére pályázik. És a kutyák igazából jobban is szeretik az embereket, mint egymást, elég odadobni nekik valami mócsingot, és egyből a nyomodba szegődnek, de ahogy jönnek, úgy el is mennek, egymást is felfalják – a farkasoknál ilyen nincs. Náluk, ha elpusztul a kezdeti párból a nőstény vagy a hím, a másik elvonul, és magányosan hal meg, a falka vezetését pedig átveszi a következő pár, leszármazási sorrendben. Azért kínlódtak éveken keresztül, hogy valahogy keresztezzék az elzászi komondor hímeket igazi nőstény farkasokkal, de azok a fogságban még vérszomjasabbak lettek, vagy elpusztultak. Vanda anyja három kant is felfalt, mire végre meggyőzte egy, dicsekszik Nana, és megsimogatja a kutya fejét, megpuszilja az orrát, az meg szófogadóan lenyalja a szemüvegét.
– Mi a fenéért nem teszel rá szájkosarat?
– Miféle szájkosarat, hiszen kölyök még, nem látod, milyen aranyos? – feleli Nana. – Gyere, lekéssük a vonatot, mire várunk?
A kalauz megbotránkozó pillantása kíséri őket, de van jegyünk, mutatja Nana, a kutyának meg egy fél jegy, oltási igazolás az állatorvostól, minden – pontosan, ahogy a törvény előírja –, mire a kalauz: de hát biztos végig ugatni fog, ráijeszt a többi utasra. Nana türelmesen elmagyarázza neki, hogy ez a faj nem ugat, egyenesen a préda torkának ugrik, és hangtalanul gyilkol, erre a kalauz sem mond már semmit, a kutya csak hosszan nézi sárga szemével.
Végül is szerencséjük van a nőstény farkassal, magukban vannak a fülkében egész úton, senki nem mer bemenni, vagy két bátrabb fickó megpróbálja elfoglalni a helyét, de Vanda csendben megmutatja hibátlan fogsorát, tessék csak, tessék, mondja Nana, nagyon fegyelmezett, de az utasok inkább megfordulnak, nem megyünk messzire, hagyja csak. Cristina az ajtó mellett kuporog, a kutya méltóságteljesen trónol az ablaknál. Nana elő­vesz egy termosz madártejet, kanálkával eteti, mézesmázosan beszél hozzá, Vanda meg halkan vinnyog, mint egy kiscica, és imádattal bámulja. Nana ugyanazzal a kiskanállal eszik a madártejből, te kérsz? Nem, köszönöm, talán inkább mégis leszállok az első állomáson. Semmi esélye, a folyosó tömve van utasokkal és csomagokkal: spárgával átkötött neccek, porlepte bő­röndök, hátizsákok. Ünnepi szerelvény, nem kell háromszor átszállni, csak hat óra az út Petrozsényig, ahol várja őket Radu és a hegyimentő barátja, Brăduţ, a központi parkban szépen lehúznak a fűbe az Aróval. A terepjáró mellett békésen legelészik egy dagadt, rózsaszín disznó, a hátsó lábánál megkötve. Alig bírják visszatartani Vandát, hogy ne tépje fel a hevesen visítozó disznó torkát, Nana belökdösi a kocsi ponyvája alá, előszed egy murkot, amit a bestia undorodva rágcsálni kezd, Brăduţ kihasználja az így nyert időt, és beletapos a gázba. Câmpu lui Neagban felveszi őket egy nagy farönköket szállító autó, azzal mennek a butai menedékházig, ahol falnak ket­tőt, és felveszik a bakancsot, így indulnak a Bucura-tóhoz. Három is elmúlt már, ki kell lépniük, hogy ne esteledjen rájuk.
Nehezen bírja a hágót, noha szinte üres a hátizsákja, folyton lemarad. Radu megáll, bevárja, azt mondja, veled meg mi van, hogy így hörögsz. Nem kapsz levegőt? Az orra még mindig meg van dagadva, alig egy hete szedték le a kötést a törött csontról, inkább csak a száján keresztül tud lélegezni, nem számít, így is jól nézel ki, próbálja a fiú köszörülni a csorbát. De mi történt? Hát nem mesélte a húgod? A húgom?, az nem beszél, csak a kutyával, meg álmában. Amúgy sem találkoztunk a téli vakáció óta. Add csak ide, majd viszem én a hátizsákod, de ő elutasítja, hát mit képzel, ő talán rokkant, vagy mi? Radu nagyon hasonlít Nanára, csak egy fejjel magasabb nála, és meglehetősen nőies vonásait egy vörösesszőke kis szakállal leplezi, amit szesszióban leborotvál, mert egyes tanárok nem vizsgáztatják le így, az egyetem szabályzata tiltja a hosszú hajat és a szakállt, úgyhogy a copfját bedugja az inggallér alá, de a szakállt nem lehet elrejteni. Nem ismeri közelről, vagy három évvel nagyobb nála, és szinte mindig Kolozsváron van.
Kiérnek az erdőből, előttük újabb kaptató, mintha meredekebb is volna az előzőnél, a fű kifogyott a lábuk alól, csak sárga zuzmó és boróka mindenütt, a láthatáron pedig a hóborította Peleaga- és a Judele-csúcs. Oda kell felérni, még van mit menni, nógatja a fiú. Kicsit álljunk meg, kéri, élesen fúj a szél, legalább az anorákját hadd vegye fel. Radu lesegíti a hátizsákját, hát te tiszta víz vagy, mondja, megérinti átizzadt hátát, a vállát, a mellét. Hosszan nézi. Ismeri ezt a tekintetet, látta már a 12. A-s Horaţiun, aki telefonhívásokkal meg születésnapi meghívásokkal ostromolta, vagy azon a nyálas Lucianon, akinek mindig hideg volt a keze, és folyton erős­ködött, hogy majd hazakíséri, nagy alázatosan cipelve az iskolatáskáját, vagy Mirceán, a gimi folkzenészén, falusi fiú, mezőrücsi, a Flacăra Körben is énekel, még a tévében is szerepelt, amitől nagy sztár lett az iskolában, a fejébe is szállt a dicsőség, azt képzelte, akármikor felkeresheti otthon, és elkéreztetheti az anyjától, hogy elvigye a moziba, ahol mindig megpróbálta megcsókolni a sötétben. De mit érdekelné őt egy D-s, a humán osztályba csupa haszontalan idióta jár, mást se csinálnak, csak lógnak az órákról, még Püthagorasz tételét sem képesek bebizonyítani, a matektanár is azt mondta nekik, ha a félévi dolgozatra hetesnél kisebb jegyet kapott valamelyikük, tessék, ott az ajtó, ha nem tanulsz, sipirc a humánba. Nem viccelt, tényleg megtörtént egyszer, ráadásul a milícia főnökének lányával, akinek az apja elintézte, hogy az ő osztályukba járhasson, és minden tanár megtűrte, de a matektanárt nem hatotta meg a kenőpénz meg a nepotizmus, az a lány pedig tiszta bamba volt szegény, jól is tette, hogy kilencedikben megbuktatta, a szemébe mondta, hogy ha nem megy át a humánba, megismételheti az évet, sőt, a középiskolai felvételit is. Nagyot nőtt akkor a szemükben a matektanár, amúgy is tiszteletet parancsoló ember, tagbaszakadt, soha nem nevet, és az arcáról sem lehet semmit leolvasni, amikor a javított dolgozatokat hozta például, akkor se lehetett tudni, hogy milyen jegyet kaptál, amíg ki nem hívott a katedrához, hogy a kezedbe adja a füzetet, soha nem dicsérte meg őket, csak a szája egyik sarkából a másikba sétált a fogpiszkáló, miközben elkalandozó tekintettel beírta a jegyeket az ellenőrzőbe.
Éppen ezért, mert méltóságon aluli lett volna összeállni egy humánossal, el sem akarta hinni, amit Mirela mondott, aki rendszeresen beszámolt neki arról, mi minden történt az ő távollétében, amíg három hétig otthon ült az orrsövényműtét miatt, géztamponnal az orrlyukában és azzal a ronda kötéssel az arcán, és egész idő alatt a sárga fedelű spirálos füzetébe írt, azon morfondírozva, hogy egyszer majd összeszedi a bátorságát, és odaadja valakinek, aki elolvashatja, legelőször talán pont Nanának. De meggondolta magát, amikor megtudta Mirelától, hogy Nana Mirceával találkozgatott, és még azt sem utasította vissza, hogy együtt megnézzék azt az ABBÁs filmet; és aztán sorra vette őket, Luciant, Horaţiut, és mindeni­kükkel csókolózott. Mirceával még mást is csinált – de mit? Nem mondom meg, feleli Nana, kérdezd meg tőle, ha éppen annyira kíváncsi vagy, de Mircea már egy pillantásra sem méltatja, csak Nana után jár, szerenádokat ad az ablaka alatt, nyisd ki, rózsám, kapudat, the answer, my friend, is blowing in the wind, amíg egy szép napon Nana apja, az építész elvtárs kisétál a ház elé azzal a vadászpuskával, amivel az erdőre szokott menni szeretett vezérünk látogatásakor, és együtt lövöldöznek a medvékre és őzekre a Görgényi-havasokban, meg a laposnyatelepi királyi kastélyban mulatnak. És akkor Mircea elvitte őt a Flacăra Körbe, Nana jól szórakozott a függöny mögé bújva, de aztán az építész elvtárs is megtartotta neki otthon a folkkoncertet. Hiába, Mircea továbbra is küldözgette neki a cetliket, még ahhoz is volt képe, hogy őt kérje meg, kézbesítsen neki egyet nagyszünetben, Cristina rezzenéstelen arccal átvette a cetlit, és persze elolvasta, utána meg Nana szeme láttára aprócska darabokra tépte, úgyis csupa marhaság volt, virágszálak meg vágyakozás meg örök szerelem, drágámvessükmagunk­atatengerbe stb. Nana nagyon megharagudott, hogy fel merte bontani a levelezését, tényleg így mondta, a levelezését! Durván összekaptak, de aztán egyből ki is békültek, Mirela nagy bosszúságára, aki remélte, hogy most, miután Nana a háta mögött kitolt Cristinával, majd neki lesz a legjobb barátnője. Csakhogy őt egyáltalán nem érdeklik a fiúk, összeszedte minden bátorságát, és kerek perec megmondta ezt neki egyik este, a színjátszócsoport próbája után, amikor a parkban sétáltak és csókolóztak, mást nem csináltak, mert féltek a járőröző milicistáktól, de ő akkor megesküdött az életére, hogy ezután egy fiú sem állhat közéjük, és Nana visszaesküdött, hogy többet soha az életben nem randizik egy fiúval sem. És Cristina most nem érti, hogy miért tartja távol őt magától azzal a rettenetes, sárga sze­mű kutyájával, hiszen ő azt tette, amit ígért, nem találkozgatott fiúkkal, érezte is a megkönnyebbülést, hogy most már nem kell viszonoznia megalázkodó, könyörgő tekintetüket, de hát ez hihetetlen, hogy most még Radu­nak is kezd elmenni az esze.
– Mit bámulsz úgy? Mint egy tehén, mikor tüzel.
A fiú nem hallja, vagy úgy tesz, mintha nem hallaná, kotorászik a hátizsákban, és előszed egy vékony, fehér pulóvert, kék norvégminta fut körbe a nyakánál.
– Ezt vedd fel, gyapjúból van, izzadhatsz benne, vagy az eső is megverhet, nem fogsz megfázni, akkor is tartja a meleget, ha vizes, a te anorákod mellette lepkefing.
Az ujja hosszú neki, a vállánál meg túl bő, de azért csak engedelmesen felveszi, ha szinte a térdéig ér is. A fiú egy sapkát is előszed, a fejére húzza, ő nem mond semmit, csak a tekintetét kerüli, és továbbindul. Brăduţ és Nana jócskán előttük jár, Vandát már alig látni, mindenkit megelőzött, hangtalanul szökell, a havat kóstolgatja.
Mire felérnek a Bucurához, besötétedik, ő már alig érzi a lábát, feltörte a nehéz bakancs, majd egy vibramtalpút kell szerezni neked, mondja Radu. Ő jól fel van készülve, gyorsan felhúzza a kicsi iglusátrát, gyakorlott mozdulatokkal feszíti ki rá a ponyvát, Nana a kutyával együtt lelép a félig még befagyott tó partjára, a hegyimentők nagy sátrából előbújik két dider­gő fiú. Lányok, ti ott fogtok aludni – adunk hálózsákot is, meg mindent, teszi hozzá az egyikük, Adi, a másik pedig feléjük nyújt egy hatalmas, gő­zölgő pléhcsuprot, rododendrontea mézzel. Sorra kortyolnak bele, ez a legjobb tea, amit életében valaha ivott. Radu a csupornak ugyanarról a feléről iszik, mint ő. Még soha nem látta az eget ennyire feketének és közelinek, kegyetlenül hideg van, a tea elbágyasztja, bemegy a sátorba, egy matracon néhány hálózsák hever, találomra elvesz egyet, magára húzza, és úgy, ahogy van, ruhástól elalszik.

*

Dél körül ébreszti fel a meleg, Nana még alszik Vandával egy hálózsákban, a fiúk hajnalban elmentek a hordággyal, a rádiós adóvevőn jelezték, hogy a Zănoaga-tó közelében valaki eltörte a lábát, be kell vinni a piet­relei menedékházhoz, onnan majd a mentő átviszi Hátszegre a kórházba, számol be Radu, aki alsógatyában napozik egy hófolton. Egy magas állványra függesztett bográcsban valami levesféle fő, amihez akkor sem nyúlna hozzá, ha ütnék, de azért milyen jó illata van! Még nincs kész, gyere, vegyél inkább szalonnát. Mohón enni kezd, aztán visszabújik a sátorba, felveszi a rövidnadrágját, és kinyújtja a lábát a napon. Nana dagadt, álmos arccal jön elő – hogyhogy ennyit aludtál? Hát ha egyszer úgy horkolsz, mint egy traktor, alig bírtam hajnal felé lehunyni a szemem, de ma éjjel átmész Radu sátrába, az egyszer biztos, hogy én nem alszom veled többet. Gyere csak bátran, nevet a fiú, engem aztán nem zavar, ha horkolsz – és a szeme sarkából figyeli a lábát, kezdett kivörösödni a napon.
– Visszajöttek a fiúk – mutat az ösvény felé, és valóban, a három pontocska egyre növekszik, ki lehet venni a kezükben az adóvevőt. Brăduţot már ismeri, de az este nem nézte meg figyelmesen a másik kettőt. Adi kész férfi, a Doktor úr meg öreg, biztos megvan negyvenéves is, nagy fekete szakállt visel meg kis kerek napszemüveget, ami eltakarja a tekintetét. Nana levetkőzött, fesztelenül járkál bugyiban és melltartóban, vajon hol barnult le ennyire? A kutya is előjön, lustán kinyújtóztatja a mellső lábait, aztán nyílegyenesen a Doktor úrhoz szalad, behódolva nyalogatja az ujjait, ő meg a füle tövét vakargatja, mire Vanda a hátára fekszik a napon.
– Na nézd csak, mennyire kedvel – mondja Nana, majd: – Hol lehet budira menni ezekben a hegyekben?! – És egy tekercs papírral eltűnik egy kőrakás mögött, a nyomában Vandával, aki egy percre sem tévesztené szem elől.
Fúj a szél, libabőrös lesz tőle. Adi elővesz a sátorból két sisakot, amilyet az építőtelepi munkások meg a bányászok hordanak, Radu ellenőrzi a hevedereket és a kampókat, átszámolja a nehéz acélkarabinereket, a vállukra vetik a köteleket, és elindulnak megmászni a Judelét. Brăduţ belekavar az üstbe, tesz a tűzre az útban összeszedett rőzsekötegből. Olyan finom lesz estére, mondja Brăduţ, de most készíthetek neked egy teát a petróle­umfőzőn, ha kérsz. Nem kér, már ivott forrásvizet, olyan hideg volt, hogy belefagyott a foga, semmi dolga sincs, csak néz ki a fejéből, nem szereti ezeket a hatalmas sziklákat, a havat és a hideget, ő a szelíd ösvényeket kedveli, a zöld erdőt, ahol gombát és málnát lehet találni, és néha felbukkan egy-egy menyét vagy borz. De itt még egy talpalatnyi fű sincs, csak csenevész borókafenyők meg a sárgás zuzmó, mintha valaki odahányt volna egy penészfoltot. Esetleg sasok tűnhetnek fel, köröznek egyet a fejük fölött, a vijjogásuk is elhal, mire leér a fülébe. Nézd csak, egy zerge, ott fenn a nyeregben, int a Doktor úr, mi ezen a látnivaló, valami vérszegény bakkecske a távolban, mintha egy elmosódott fényképen látná. Hamar eltűnik, nem érti az ő lelkesedésüket, még a tó sem szép kék, csak egy nyavalyás vízfolt, nem lehet fürdeni, mert jéghideg – de általában nem nagy szám ez az egész, a víz csak víz, az ég ég, a kő meg kő. Nana a Doktor úr körül sündörög, rajta meg keresztülnéz, együtt lemennek a tóhoz, és jó sokáig elmaradnak, Vanda vigyáz rájuk. A Doktor úr egy piros kendőcskét kötött a nyakába, ő nagy lelkesen csóválja a farkát. Jókedvűen jönnek fel, mi lemegyünk Pietrelébe kenyérért, jelenti be a Doktor úr, és Nanával együtt elindul. Cristina ülve marad, utánuk bámul, kinyitja a száját, néhány mély levegőt vesz, a szeme mintha bepókhálósodott volna, a szél miatt van, magyarázza Brăduţnak, aki kérdőn néz rá, mi történt? Semmi, kicsit fáj a gyomra, mindenki tudja, hogy a szerelemhez a gyomron át vezet az út, és a lélek is valahol ott lehet, nem tudja pontosan, hogy hol, de biztos ott, azért fáj annyira. Brăduţ az összes bakancsot és hálózsákot kitette szellőzni a napra, szétszedte az adóvevőt, az alkatrészek egy pokrócon hevernek, valamit bütyköl rajtuk.
– Ha csak belegondolsz, hogy ezek a hegyek már millió, kvadrillió éve itt állnak, egyszerre olyan kicsinek érzed magad, nem? – és a szeme elidő­zik a láthatáron. – Mintha megállt volna az idő, érzed az örökkévalóságot.
Ő csak hallgat, hát ha ilyen az örökkévalóság, nem fest valami fényesen, és ha ilyen a mennyben, akkor az a legszarabb hely, ahol senkinek se kellesz, de azért a fiúnak is igaza lehet, mert úgy érzi, mintha már évezredek óta unatkozna, nem is emlékszik, hogy valaha érzett volna ilyen mélységes unalmat, izomláza van, hallja, ahogy cseppenként olvad a hó a csúcsokon, a sziklák pedig mikroszkopikus részecskékre mállanak, a porszemek végtelenül lassan peregnek lefelé a völgybe, a szél is felélénkült, de egy felhő sincs az égen, az ördög vigye el az egész örökkévalóságot, ő a pillanatot akarta átélni, arra vágyott, hogy történjen vele valami, ez a sok szikla kész temető, tele azoknak a keresztjeivel, akik azt hitték, hogy ha felérnek a gerincre, diadalmaskodnak – de mégis mi fölött? Szaggatottan lélegzik a száján keresztül, a torka még mindig kapar a tegnapi út után, bevett két aszpirint, de hiába, rázza a hideg, belebújik Radu pulóverébe. Még egy darabig üldögél ott, szemlélve a halált teljes díszében, felnéz, és beleszédül, rátör a gyomorgörcs és a hányinger hulláma, talán mégsem volt annyira jó ötlet elfogadni azt a szalonnát.
Délután megjelenik három fiú a Zănoaga felől, piros viharkabátjukat feldagasztja a szél, a fejükön kapucni. Dieter, Kurt és Jakob ráuntak a saját endékás hegyeikre, és eljöttek ide megnézni a Kárpátokat, felverik könnyű sátraikat, előveszik a petróleumfőzőt, és kávét készítenek, van csokoládéjuk, kétszersültjük, krémsajtjuk, májpástétomuk és húskonzervük. Egyikük tud angolul, a másik kettő inkább kézzel-lábbal értekezik, kinyögnek egy-két mondattöredéket a darabos német-angol keveréknyelvükön. Brăduţba egy csepp nyelvérzék sem szorult, úgyhogy ő segít neki pár szót váltani Die­terrel, aki földrajztanár Drezdában, elfogad tőle egy nagy csupor igazi kávét, forrón, cukorral. Irigykedve nézik könnyű, alumíniumvázas hátizsákjaikat, van izoprén matracuk, dúralumínium karabinereik és csákányuk, szeges jégbakancsuk, könnyű, üvegszálas műanyagból készült sárga sisakjuk fejlámpával. Csak Dieter haja sötétebb kicsit, a másik kettő igazi német, szőkék, kék szeműek, magasak, keménykötésűek, vidámak. A tóig kergetőznek egyet, meztelenre vetkőznek, és fürdeni akarnak, Brăduţ széles mozdulatokkal kiabál, nein, nein!, ők meg visszaintegetnek, ja, ja!, aztán nagy bátran bemásznak a vízbe, fröcskölik egymást, bedörzsölik a bőrüket hóval. Hát ezek tiszta zakkantak, dörmögi Brăduţ, azt képzelik, talán Mamaián vannak, vagy hol a faszomba. Végül is megelégszenek a pancsolással és a hóval, nem mernek úszni, vacogva visszajönnek a sátrakhoz, és beburkolóznak a túl­élőfóliákba, na nézz oda, te, mi mindenük van ezeknek a turistáknak, mi meg hegyimentő létünkre álmodni sem merünk ilyen fóliáról, a pofájuk hajnalát ezeknek a büdös németeknek. Dieter gyanakodva mustrálja, talán megértett egy-két szót, vagy a hangszín tűnt fel neki, de Brăduţ barátságosan rávigyorog, úgyhogy Dieter most feléje fordul, what did he say?, nothing, feleli Cristina, only that you may catch a cold, the lake is not good for bathing, it is placed on a large glacier, the largest in Romania, egy ennyit ő is dicsekedhet. Yes, we know that, mondja szárazon a német. Előszed egy színes útikönyvet, amiben az égvilágon minden le van írva Romániáról, mondja, vannak térképek is, be vannak jelölve a legjobb útvonalak, nagyon pontos, aszerint jutottak el ide. Cristina inkább befogja a száját, sikertelenül próbált beszerezni valami hegyi útikönyvet, mert a könyvekben hisz, és abban, ami le van írva bennük, bibliográfia nélkül pedig védtelennek érzi magát, úgyhogy végül kikölcsönöz a könyvtárból egy soványka, szakadozott brosúrát, a rajzok elég hozzávetőlegesek, szerencsére nem szorult rájuk, hiszen nem egyedül jött.
Mikor megjelenik Radu és Adi, örül, hogy végre erősítést kap, már belefáradt, hogy Brăduţ idióta vicceit fordítgassa, amikre a németek sehogy sem reagáltak. Anyám, milyen fafejűek ezek, panaszkodik Brăduţ, aztán elkerekedik a szeme, felveszi a bogrács széléről a fakanalat, azzal kezdi vakargatni a tarkóját, Radu felé fordul, aki levette a bakancsát, és levágódott egy összecsukható székbe. Cristina hátranéz, Nana és a Doktor úr ráérő­sen, kézenfogva sétálnak feléjük, Vanda előttük száguld egy mormotával a szájában. Brăduţ lehajol, és a foga között odasúgja Radunak, te, közölhetnéd a kedves húgoddal, hogy a Doktor úr nős ember, két gyereke is van, de Radu csak a vállát vonogatja, beletúr a hajába, úgy tesz, mintha meg se hallaná. Látszik, hogy testvérek, Nana is mindig ezt csinálja, ha valami nem tetszik neki, azt egyszerűen nem hallja meg. Cristina torkában hatalmas gombóc van, ami belefojtja a szót, hosszan nyel, de nem szabadul tőle.
Nana kedvesen kezet nyújt, hello, welcome, how are you, úgy mutatkozik be a németeknek, mintha az anyja ebédlőjében ülnének mind. Menj egy kicsit arrébb, én is le akarok ülni, löki meg Radut, a fiú meg visszalöki, eredj, keress magadnak egy széket, de a Doktor úr már előszedett két összecsukható széket a nagy sátorból, kinyitja őket, Nana meg leül, rámordul a bátyjára. A kutya leteszi az átroppantott nyakú mormotát a lábához, és maga is elnyúlik mellé, Brăduţ megint odahajol Radu füléhez, és elég hangosan mondja, hogy mindenki hallja:
– És egyúttal azt is megmondhatod neki, hogy a mormoták védett állatok, tilos befogni vagy elpusztítani őket.
Nana hosszasan nézi a döglött állatot, azt hittem, mókus, a Doktor úr felveszi a tetemet, messzire elhajítja a völgy felé. Vanda, ülj!, parancsolja Nana, a kutya meg bosszúsan leül.
A tó felől erősen fúj a szél, Radu kibontott haja a szemébe hull, de nem zavarja, nyugodtan szívja a kis kurta pipáját, és őt nézi, milyen jó lenne, ha nem bámulná annyit. Túl közel ül a tűzhöz, ég az arca, átül Nana mellé, és oda akarja súgni neki, amit Brăduţtól hallott, de Nana azt sziszegi, húzódj arrébb, mert felfordul a gyomrom, ha csak ránézek arra a leégett combodra, úgyhogy Cristina inkább nem mond semmit. Nekem bezzeg soha nem adtad kölcsön ezt a pulóvert, nyavalyog Nana, mert te nem érdemled meg, feleli a bátyja, és kiveri a pipát a szék vékony vázán. És, ha éppen tudni akarod, nem kölcsönadtam, hanem nekiadtam ajándékba, teszi hozzá, és rákacsint Cristinára, aki rosszul érzi magát, mert Nana nagyon csúnyán néz, has mi mij 1, veti oda a foga között, mit mondott, kérdezi zavartan Cristina, ez meg miféle nyelv, csak azt jelenti, megmondalak nagymamának, igazából mindkettőtöket megmondalak nagymamának. Jól van, te kis árulkodós, san shukar 2, nevet rá a fiú, és magához szorítja, de Nana nem hagyja magát, aztán ő is nevet, és puszit nyom a bátyja arcára, a fiú Cristinát is megöleli, túl szorosan, még a földről is felemeli. Mit beszéltek összevissza, kitaláltátok az új madárnyelvet, csodálkozik ő, de a két testvér sokatmondó, cinkos pillantást vált, nem árulják el, hogy ezeket az új szavakat Radu szedte össze, amikor ötödikes korában elszökött otthonról, és a milícia találta meg, az állomás aluljárójában koldult Palmolivuval, aki, noha szintén az ötödikbe járt, olyan tizenhat éves lehetett. Mert Radu másban is akart neki segíteni, nemcsak a házi feladatokban – és Palmolivut amúgy sem érdekelték a házik, de ő volt a legeslegjobb barát, noha nem nagyon ért rá az iskolával foglalkozni, mert ott lakott a Maros partján a víz, gáz, villany nélküli tömbházak egyikében, nem volt ajtó és ablak sem, vagy hét kisebb testvérével élt, mind a földön aludtak, és piszkos kézzel ettek. Tüzet is raktak, hogy ne fázzanak, azt Radu nagyon szerette, vagy egy hetet töltött náluk, meg is telt tetvekkel meg bélférgekkel, karanténban kellett tartani, amíg teljesen megtisztult, de az új szavakat csak nem felejtette el, sőt, Nana is mindjárt megtanulta őket, és egymás között csak így beszéltek, ha rá akartak ijeszteni a szüleikre: socares prala, detu draq, ciplecialmas tuta, mai bes hatan, hai te plimbosa me 3. Radu elengedi, és azt mondja, gyere, mutatok valamit. A pulóveres jelenet után már nincs módja ellenkezni, engedi, hogy a fiú kézen fogja, és lesétálnak a tóhoz, dideregni kezd, fázol, ő határozottan nemet mond, már csak az hiányozna, hogy még egyszer megölelje, főleg most, hogy kezd besötétedni, de még van valamennyi fény, éppen elég, hogy lássák, hová lépnek.
– Miért szereted annyira ezt a helyet? – és elhúzza a kezét, előresiet.
Radu nem válaszol azonnal, ő meg magában imádkozik, jaj, csak nehogy kliséket kezdjen sorolni, hogy a hegyen szabadnak érzi magát, mert eggyé válik a természettel, és minden olyan tiszta, minden olyan igazi, és főleg, Istenem, add, hogy ne mondja, hogy szép itt. De mást mond, hogy itt végre megfeledkezhet erről a rohadt országról, ami tele van képmutató mocskokkal. Hogy nemsokára elvégzi az egyetemet, és majd kihelyezik Câmpu lui Neagba, nem akar gyárban dolgozni, inkább a kőszénbányát választja, mert oda is kell mérnök a gépek mellé, de senki nem akar a Zsil völgyébe menni, mert félnek. Neki mindegy, ha le kell menni a bányába, hát lemegy, nem lehet sokkal rosszabb, mint a barlangban, ahová hétvégenként járnak a barlangászklubbal. A fizetés is nagy, két hónap szabadság jár, és azon kívül is szoktak év közben pár napot adni, akkor mehet hegyet mászni, aztán majd három évvel később, mire kivájják az új tárnákat, és neki is lejár a gyakornoki ideje, kéri, hogy áthelyezzék, például hegyimentő lesz, vagy elmegy az egyik meteorológiai állomásra a Fogarasba, távol a világtól, a városoktól, megnöveszti a szakállát, és sarkig fog érni a haja, minden éjjel vonyít a holdra, és meztelenül sétál majd a hegygerincen.
Cristina megtorpan, és ő is. Kicsit lennebb egy madár kaparászik hangtalanul. Feléjük fordítja a fejét, kirajzolódik horgas csőre, kifejezéstelen, teljesen üres tekintettel vizslatja őket, megcsillan a szeme, mintha üvegből volna. Mozdulatlanul állnak, Cristina megremeg, de nem a hidegtől, egy kő kicsúszik a lába alól, a sas pedig lomhán felemelkedik, suhog a szárnya, karmai közt a döglött mormotával száll a tó fölött. Milyen jó, hogy nem fogja meg a kezét, milyen jó, hogy hozzá sem ér, mert rögtön lelökné a meredek hegyoldalon, vagy megütné. Egy nagyon hosszú pillanatig teljesen egyedül marad, a saját fejében, a saját testében, ránéz a pulóver ujjából kilógó kézfejére, a napon megégett bőre bizsereg, látja a sötét tavat, ahogy a víz felszíne fodrozódni kezd a széltől, nincsenek benne halak, se nádas, se algák, közönyös víz, mint a felhők mögött eltűnt madár tekintete.
– Mit is akartál mutatni?
– Semmit, gondoltam, járunk egyet a tónál, de visszamehetünk, ha akarod.
Akarja – és együtt felkapaszkodnak a sátrakhoz, ahol már kész a leves, Brăduţ merítőkanállal osztja szét a csajkákba.
– Kanalat ugye hoztatok otthonról? – kiált feléjük vidáman –, iparkodjatok, már nem maradt valami sok!

*

Kurt és Jakob jóízűen iszogat Adi pálinkájából, tiszta szilva, pure plum, from Northern Transylvania, Maramureş, magyarázza a hegyimentő. Romanian drink, very nice, és még tölt mindenkinek egy pohárral. Romanians are... Izé... hogy is mondják, hogy vendégszeretők?, fordul Cristinához. Hospitable, yes. Very hospitable people. How are German people?, érdeklődik Brăduţ, a gesztusaival igyekszik kifejezni magát. Ő mindent lefordít, amit Dietertől hall, hogy a németek rendszerető, korrekt emberek, szeretik a szabadtéri sportokat, szívesen bicikliznek, és sokat olvasnak.
– I educate myself a lot, ja? I speak two and a half languages, a bit of French, basic – and now I started a new one, they call it Portuguese. But only a little. It is difficult. You must work with your brain. And your body. I also do sport. I ride my bicycle every day, I can manage one hundred, one hundred and twenty kilometres easily. I went to Praga by bicycle. In the DDR you can go by bicycle everywhere, the car is cheating you. I have my own plans and spots and I go. You need sport, your body needs.
– That is good – mondja Radu. – I like sports too.
Kurt közelebb húzza magához a pálinkás üveget, ő is megszólal:
– Ach, but you come from Transylvania, ja? Dark, ja? Lots of forests, ja? And all that about Dracula. How he drank blood and all is true, he was a vampire.
– Well, not exactly – szól bele Cristina –, in reality he was a great king.
– I know the legend, was Bran Stroker, ja? – szakítja félbe Dieter. – The guy who wrote about it. I know everything about him, how he was taken by the Turks, he was a Janiker – janicsár, mondja Cristina, hogy Brăduţ is értse, mert bizonytalannak látszik, tekintetével keresi a pálinkás üveget –, and he was impaling, ja? That is how you call it, impaling, ja? And he had Bettfrühstück when people were crying and all. He lived in sixteen century, ja?
Kurt és Jakob bólogat, minden jel szerint Dieter a csoport értelmiségije. Nana darabokra tör egy szelet kenyeret Vandának, a levesbe mártja, a kutya pedig meg sem rágja, úgy nyeli le, aztán egy üres babkonzerves dobozból lefetyel.
– Yes, that’s true, but it is not the whole historical truth – elegyedik bele a Doktor úr is a beszélgetésbe.
– I studied history at the university – teszi helyre Dieter. – The Turks. They conquered Romania, and Bulgaria. But not Wien. No, they tried two times, but they failed. Wien, they did not succeed. Too much for them, ja? But you can see in all countries where you had Turks, they not strong, weak countries.
– And how do you explain that? – kérdezi Radu.
– Easy. It is in the genes. Hundreds of years of Turk invasion and your genes change.
– Seriously?! Halljátok, mit mondanak ezek, hogy gyengék a génjeink a törökök miatt – dühödik fel a Doktor úr.
– Yes, like Mexic. There too. You know Mexic? It’s also in the genes.
– But they didn’t have the Turks there – veti ellen Adi, és kinyújtja a karját az üveg után, mert a németek túlságosan is birtokba vették.
– No, of course not – nyalogatja Dieter a műanyag pohár peremét –, but they had bad mentality from Spanish conquistadores. All is in the genes.
Nana, aki eddig inkább hallgatott, mert Vandával volt elfoglalva, végre kinyitja a száját: lássuk csak, rájuk uszíthatom a kutyát, akkor majd kiderül, kinek a génjei erősebbek, nevetnek, a németek gyanakodva rájuk néznek, és várják, hogy valaki fordítson nekik, de persze ez nem következik be. Erre Brăduţ: akkor majd rohanhatnak, vihetik a csóré seggüket és az árja génjeiket, amerre látnak! A románok hahotái közepette Radu nyomatékosan megszólal:
– It’s not because of the Turks, it’s because of the Russians and communism.
A németek egyszerre elhallgatnak, összenéznek. A Doktor úr halkan csak annyit mond, hallgass, te marha, ezek az endékából jöttek.
– És akkor mi van? Náluk is kommunizmus van – makacskodik Radu.
– Igen, de az másfajta kommunizmus, ember, az oroszo