Úgy jön, mint a betegség.

A régi öregek szerint: mintha rád vetették volna.

Csak élsz, jársz, kelsz, dologidőben végzed azt, amiért kenyeret, levesrevalót adnak. Nem tűnik föl neked a templomok tornya, hiszen mindennap látod azokat.

A varjakat is, igen, a varjak szemében sem keresel és találsz semmit, ahogy az idei avaron keresgélnek, közben firtatva a környezetet, mert valamitől mindig félni kell, azt ők is tudják, s azt is, hogy az ebtől kevésbé, leginkább mindig az embertől kell félni.

Aztán egyik óráról a másikra – mintha rád vetették volna.

Beérkezik szíved alá a honvágy, és fölborogatja benned az erőszakolt rendet, tótágast áll minden, és a naponta látott templom tornyáról ama másik, a távollevő torony jut eszedbe.

Alig kapsz levegőt, nagyokat nyelsz, reménykedve még, hogy talán odalesz az érzelemszakadás, ahogy egyszerre megáll odafönn a legkegyetlenebb lavina is.

Csak körülnézel, minden a helyén-e, és gondolod, hogy korai ez éppen ma, és mire fel? De magad is tudod nagyon jól, hogy ez mindig bejelentés nélkül, szinte azonosíthatatlan előzmény nélkül jön, érkezik, toppan be, aztán rontásba visz mindent, ami a közelébe kerül. De leginkább az erődet oltja el.

Kinyitod az erkélyajtót, és beomlik a nagyváros novemberi nedves benzinszmogja helyett – mert a tegnap még az jöve be – egy másik város, egy távoli falu avar- meg szénaillata. Mert hazudik már a szaglószerv, hazudnak az érzékszervek, azokat is összekuszálta nagy hamar a honvágy, ez a betegség, mely – mintha rád vetették volna.

Nézed az emeletről a tömbház előtti ligetet, és fölzuhan szemedbe a szinte-semmiből a gesztenyés park amonnan. Visszavonod a tekinteted, odateszed a teavizet, majd forrik, ráöntöd a zsenge, illatos tasakra, és fölzubog gátszakadásos erővel a Kis-Küküllő mentének vadmenta illata, megfacsarodik benned, és úgy dermed a lélek, úgy marad. Mert már az is tudja, nincs menekvés és ámítás, nincs szabadulás, mert a látogató érzés ellen csupán annyit jelent minden óvatag próbálkozás, mint a határt verő jégeső ellen a harangszó.

Kiveszel néhány krumplit az ételhez a kamraszekrényből, meglátod a fekete utazótáskát, s avval összekucorodsz a semmi súlyától, épp úgy, akár tizenhárom esztendős korodban a véka búza alatt, amellyel a malomba rugasztott édesanyád. Megkucorodsz, s rágnád a szekrény ajtaját, a deszkát, nem teszed, csak ráncosra hunyod erővel a két szemhéjad, miután azok alól kihullott két jéghideg könnycsepp, rá a dobozban szorongó hagymafejekre.
Immár gondolni sem lehet menekvésre. Hiába utaznál ki Ostorosba a baráthoz, hiába lenne az „idegen környezet”, a falu, már minden tudja benned, hogy egyetlen menekvés van csupán: tudomásul venni és utazni haza.

Hogy kihez?

Hiszen az is régóta világossá vált, hogy már nincs is kihez, szeretőid megöregedtek, barátaid szintén, és otthon már a nézelődés is – ugyanígy! – teker gúzsba a házak között: itt is szeretkeztem, a másikban is, a házak nem hazudnak.

Kabátot veszel, este van, csönd, lemégy egy nagy fröccs ügyében a legközelebbi kocsmába. Szinte ugyanazok az arcok minden este, mert a lakónegyedben nincs ahová menni, és egy szerető férj sem ülhet egész nap a felesége szeretett szoknyáján, kell a más szó. És akkor arra gondolsz, hogy igen, épp ebben az órában szoktál érkezni a törzsasztalhoz, ott van már ő meg ő meg ő, és megcsap az a konyhaillat, az az égett olajszag, pedig ebben a lélekrontó kocsmában sosem is volt hasonló, nem lévén konyhája sem, csak rossz meg rosszabb bora. Elballagsz haza, megállapítod ismét magadban e műborok egyetlen hasznát, nevezetesen azt, hogy utána nem kívánod a másik pohárral.

Ez az este sem lesz számodra immár lágy. El kellene húzódnod hét utcával arrébb, behúzódni remegve a nő mellé, nem végezni altesti lovagi tornát, csak kucorogni az ölében, az ölének háttal, és hallgatni. Nem panaszkodni, szót se arról, ami utolérte ismét, mintha rád vetették volna, ne tedd azt vele, amit magadnak sem kívánsz.

Éjszaka fölülsz, mintha hegyes fával sértve, belémeredsz a sötétbe, és látod annak az asszonynak az arcát, aki jönni akart tavaly véled, érted s magáért, szerelemért idegenbe, s te elmenekültél előle, arra (is) gondolván: miért tegyem ki a honvágy betegségének, melyet el nem kerülhet tisztességes ember? Mert csappanhat (azt teszi) a szerelem, lanyhul a lángja, aztán erőt vesz rajta az érzés. Mintha reá vetették volna.

Arcok sorjáznak, rángatóznak, a Hervay Gizelláé is közöttük, a Deák Tamásé, meg az asztalosé, aki már a harmadik helyre költözik tizenegy esztendő alatt, de mind közelébb, közelébb a román határhoz.

– Miért?

– Mert az úgy van, hogy ott érzem én Erdély szagát, ha úgy adódik. Tetszik érteni, szerkesztő úr…

Hol van még a határtól Erdély, hol a Királyhágó?! Nem számít az, neki nem számít, mert elegendő, ha megérzi, s avval már jobb.

„Viszem én, hozom én, hét nap elegendő. Szerelmes szívemnek hét egész esztendő” – jajong föl Szilágyi Örzsébet, Mátyásnak, a bebörtönzött ifjúnak az édesanyja. Hány esztendő kelletik, hogy hazává éld a magyar, de idegen várost? Hány élet? Hogy utolérd bár egy lábnyomát az évezredes honiságnak?

Caplatsz végig Zuglóban a vasút mentén, keresed a csipkebogyót a nyáron roskadásig kivirult vadrózsák nyomán –, egyetlen piros bogyó nincs, de máris ott vibrál a szíveden Áprily verse, sorokra töredezve, a havasok nagyon lilák, az ég egyetlen vörös folt, ne haragudj, nem volt virág. Hát hol lehetnek a bogyók, ha annyi virág volt akkor? Rakott tehervonat cammog el melletted, s neked a berecki vicinális jut eszedbe, az ökörhúgyozás ábrándjához hasonlatosan száguldó „acélexpressz”, melyen annyit gúnyolódtatok ti fiatalokul annak idején. Annak idején: minek volt akkor ideje? Mikor a világmindenség történt meg veled, és írásba adtad, hogy mindent újra kell írni, mert az írástudók maszatolták el ilyen rondára a teremtést meg az emberi világot.

Fogy az erő, kátrányok rakódnak le szervezeted bőrtokja alatt, mindenütt. Halni is, hová? Paizs azt kérdezte nagy marhán a minap, hogy ha arra kerül sor, hová kéred, hogy temessenek? Te azt hitted nagy gőggel, hogy mindenre tudsz választ adni, legfennebb rosszat. Na de itt a kérdés: hová? És akkor rádöbbensz, hogy erre is gondoltál ugyan, de ez a legnehezebb kérdés: nem tudod a választ. A sas elbúvik halni. A medve is. Létezik valóságos medvetemető a Kárpátokban. De az elefánt is elbúvik, úgy mondják. Hová bújsz hát? Unokád kapálgassa-e sírodon a földecskét, vagy otthon a fiad meg az ő gyereke? Amott karnyújtásnyira a föld alatt egész világ, egy egész város, ott nem lennél egyedül, de hát…

Falsz a pesti rozskenyérből, törpefenyőcskére látsz az ablakból, az a langymeleg, zöldellő ködben megnő a szemed előtt, és már ott illegsz véle együtt a Hargita-tetőn, s a kenyér úgy fordul ki a szádból, mint elhagyott temetőből az egykori nemes-nemzetes földműves őseid lábszárcsontjai; szólal Mária-rágó Kovács Anti bá’ nagyapád Máréfalváról, ki nagy vallásossága és rettenthetetlen hite miatt kapta ezt az előnevet, s mondja: – Veszed fel azt a kenyérkaréjt, te kölyök, a szent szenvedelmit a fejednek, hogy az Isten áldását a tyúkoknak veted…

Hol vagyon a magyar kenyér? S hol a közös kenyér, melyen élni lehetett? A galambokat éltető s megéltető kenyérmorzsa homokká válik, terméketlenné, ha nincs ott valaki, aki egyik tenyeréből a másikba csurgathatná jó gazdaként, akár a búzát, az első kenyérre menendőt.

Csak a szeretet lehet ártalmatlan, hiszed és hirdeted, aztán itt van, lám, a honvágy alapanyaga, és úgy gyúr, formál, gyötör, ahogy akar.